A költő elkobzott koponyája
Farkas Árpád: Fehéregyháza, 1849
Francisco Goya egyik legismertebb festménye eredetileg freskó volt, és a festő ebédlőjét díszítette Madrid környéki, a helyiek által csak A süket házaként emlegetett otthonában. Hogyan ízlett neki vajon a legomlósabb, legropogósabb bőrös malacsült, miközben egy kannibál istenség tébolyult szemei guvadtak rá a Szaturnusz felfalja gyermekét című képről? Hogyan volt képes húst enni ott, ahol egy önmagát az őrületbe rettegő öreg isten ujjai az ő vérző nyakú, véres vállú, fej nélküli, félkarú fiának a torzójába fúródtak? Talán úgy, hogy Jupiterre gondolt, Szaturnusz hat gyermeke közül az utolsóra, emellett az egyetlenre, aki a mítosz szerint megmenekült. Vagy inkább úgy, hogy Javier Goyára gondolt, saját nyolc gyermeke közül az utolsóra, emellett az egyetlenre, aki megérte a felnőttkort, aki túlélte őt. A görög-római verzióban ugyanis Kronosz-Szaturnusz az utódait egyben nyelte le, hogy Zeusz-Jupiter az apját utóbb meghányatva kiszabadíthassa annak gyomrából testvéreit. Goya képén viszont egy falatonként elfogyasztott alak látható, így az allegória igazolást nyerhet: az isten a festő önarcképe, mert Javier kivételével annak többi gyermeke akkor már véglegesen halott volt.
Ez az értelmezés tehát mindössze egy leharapott fejen múlik, és természetesen egyedül én vagyok felelősségre vonható azért, hogy egyáltalán szóba hozom Farkas Árpád Fehéregyháza, 1849 című költeménye kapcsán. A Petőfi koponyáját szopogató, antropomorfizált szülőföld, akivel Farkas Árpád indítja versét, valamint a fia koponyáját szájában forgató szülőatya, akivel Goya díszíti ebédlőjét – e kettő túlzottan távoli asszociációnak tűnik. Még akkor is, ha e szülőföldnek „mélyében fojtott forradalmak hálnak”, s ennek mentén akár Pierre Vergniaud sokat idézett mondása is eszünkbe juthat, mely szerint a forradalom Szaturnuszként felfalja saját gyermekeit. Mert hát hatalomféltésből falta-e fel a forradalom Petőfit? Nem. És másokat, mint Széchenyit? Nem igazán. (Minálunk a forradalom különben is vér nélkül zajlott, kivéve persze Lamberg szívében a kést.) De abban talán konszenzusra juthatunk, hogy a forradalom mint szimbólum, mint eszme és főleg mint mechanizmus igenis felfalta Petőfit – ahogy még sokan másokat.
És ha elverekedjük magunkat egészen Farkas Árpád versének keletkezési pontjáig, akkor láthatjuk, hogy a forradalom szónak az aktuális jelentéséhez képest már más konnotációi is vannak. Ilyen például a nagy szocialista forradalom, melynek saját felfalt gyermekei között akár Trockijt, Kamenyevet, Zinovjevet vagy Buharint is megemlíthetnénk. Nemkülönben Petőfi Sándort, akit nemcsak a saját forradalma, de utóbb a szocializmus is felfalt, amennyiben politikai alapon kisajátította, szimbólumává torzította. De talán még ennél is erősebbnek bizonyul egy másik egykorú olvasat, tudniillik az 1956-os. Főként, hogy az elfojtott jelző inkább erre illik – az 1848-as forradalmat nem fojtották el, a szabadságharcot pedig egyszerűen elveszítettük. A „fojtott forradalmak” mindkét itteni értelmezése a hivatalos kommunista álláspont szerint „ellenforradalomnak” minősült, noha utóbbinak a magyar vonatkozás miatt nagyobb volt a tétje – különösen Romániában. Máshonnan közelítve, egyúttal megelőlegezve a konklúziót: a Fehéregyháza, 1849 egyszerre bírálja a fennálló rendszert az ideológia gyakorlatba fektetésének kudarca, valamint a nemzetiségi státusz kilátástalansága felől.
Érdemesnek tűnik mindehhez hozzáolvasni egy másik Farkas Árpád-szöveget, a szerző válaszát egy körkérdésre, mely Petőfi Sándor közöttünk címmel az akkor százhúsz éve halott költő hatástörténetét, lírai hagyományának továbbélését firtatta az Igaz Szó 1969. júliusi, tematikus lapszámában – ugyanabban a számban, amelyben a Fehéregyháza, 1849 először megjelent. Farkas Árpád a kérdést elegánsan félreértve nem poétikai, hanem politikai választ adott, persze azt is a költői nyelv síkjára terelve, hiszen ő par excellence költő volt, akkor is, amikor interjúválaszt adott, akkor is, amikor publicisztikát írt, és akkor is, amikor nem írt semmit. És gyakran éppen ez az átpoetizált beszédmód adott neki lehetőséget arra, hogy a kisebbségi létállapotból eredően a megmaradás erkölcse mellett tegyen hitet, itt éppenséggel Petőfi ürügyén: „Elveszítettem valahol menthetetlenül őt, s ezért vágok neki az alkonyi kukoricásnak, ezért közelítek loppal az esztenák felé, s ezért tanulok az estéli nyárikonyhák mélyén a kapanyél-marta ujjak egymást-morzsolásából mindig új, s új forradalmat. Őérte szívom magamba az akácok illatát, vizek folyása fölé őérte hajolok, s zárom szívembe mélyen embereimet, kik számára harc, politika és poézis az Ő nevével egy és végleges. Így találkozunk túlsó s innenső partjain az időnek, egy olyan korban, melyben elengedhetetlen a megmaradáshoz minden világító Példa, egyenes derék és hátgerinc.”
A megmaradásért vívott mindenkori harcot a fenyegetettség hívja életre, ennélfogva önvédelemnek minősül. Ezért fontos a Fehéregyháza, 1849 szóhasználata a vers zárlatában: „még dúl a mélyben az a háború”. Mert ha megengedjük, hogy a vers eleji „fojtott forradalmak” 1956-ra is utalhat, az itt előforduló „háború” már inkább elsődleges jelentésében működik, az 1848–49-es szabadságharcra vonatkozóan, amely voltaképpen önvédelmi háború volt, hiszen minket 1848. szeptember 11-én megtámadtak. Az önvédelemből vállalt szabadságharc és a Trianon utáni transzilvanizmus eszerint egy tőről fakad: a túlélés, a fennmaradás hitéből, a megmaradás reményéből. Innen nézve árulkodó Farkas Árpád harmadik verseskötete, az Alagutak a hóban elrendezése is: a Fehéregyháza, 1849 utáni harmadik vers a „Kós Károly 90. születésnapjára” írt A szembejövőnek című, a két költemény utolsó sorai pedig a következőképpen rímelnek egymásra: „még dúl a mélyben az a háború” – „Még zúg a szél körötted! / Még zúg a szél körötted!”
Ez a közös tő tehát már egyetlen partikula, a „még” analóg nyomatékolásával is érzékelhetővé válik – és ugyanez a módosítószó kap kitüntetett szerepet az Avaron egyik versszakában is: „Orra bukva az avaron, / és menni tovább mégis, / ébreszteni a nagyra nőtt, / de alvó jegenyét is, / nem hagyni, hogy a fenyvesek / zöld tűkkel beférceljék / mindazt, mi mítosztalan már, / de lelkiismeret még –”. (A hasonló nyelvi eljárások alkalmazása, vagyis a „még” ilyen értelemben történő hangsúlyozása, halmozása nemcsak Farkas Árpádnál figyelhető meg. Álljon itt példaként Czegő Zoltán Erdővidéki sírjelek című, különben Petőfi Sándort és Fehéregyházát is szóba hozó poémájának két kapcsolódó részlete: „üzenünk ismét papjaitoknak odafel / hogy ne húzassák már annyit / az ég szerelmére / hiszen még itt vagyunk / le nem írhatók”; „hát szóljatok odafenn papjaitokra / haranggal immég ne riogassák ezt a sereget / sem odafenn / sem idelenn / mert ha akadnak még akik nem tudják / mi még itt vagyunk”.)
A maradás és megmaradás transzilván programja Farkas Árpád költészetének különben alapvető gondolati eleme – jellemző, hogy egyik legintenzívebb szülőföldversét Maradok címmel írja meg. Már az első sorok is meglehetősen szenvedélyes kapcsolatot láttatnak a megszólaló és az otthoni táj között: „Mintha rég nem látott fiát: fölkap, / szorít mellére mohón a táj, / s telik meg orrom szúrós törekkel, / rothadó széna hónaljszagával”. De dacára minden rothadó hónaljszagnak, a későbbiekben felmerülő esetleges elvágyódás útjában éppen ez a fülledt viszony áll: „Percig, csak egy percig ne szeretne így engem!” S ha ódzkodnánk attól, hogy szerelmes versként olvassuk a költeményt, az utolsó szakasz nemcsak ebbéli ellenállásunkat töri meg, hanem egyúttal szerelmi hűséggé is csitítja a szenvedélyt: „Annyi józan ragaszkodás, / áradozásra és adakozó szerelemre pirkadó / hajlam már bennem, / hogy dübörgő halántékkal is / várok még / és maradok –”. (Némiképp más hangütéssel tanúskodik e maradásról a tizenhét évvel későbbi Nyitott égbolt: „Rodin pózában ülök / félszázada a honi klozeton, / rettegjetek, én még maradok”. Ami viszont közös e két részletben, az a „maradok” előtti „még”.)
Már a „rothadó széna” is arról tanúskodik, hogy Farkas Árpád a legnagyobb ragaszkodás közepette sem idealizálja tárgyát, sőt kedvelt eszköze a groteszk ábrázolás. Ez a hónaljszagú szülőföld-kedves válik aztán a Fehéregyháza, 1849 felütésében Petőfi Sándor koponyáját a fogai közt forgató alakká, aki mindössze játékból szopogatja halott költők agyvelejét. Mindeközben ártatlan képpel áll előttünk, hiszen a következő pillanatban ő már csak egy cseresznyét eszegető, boldog és bolondos kisgyerek. Egyszerre vannak jelen tehát az ellentétes esztétikai minőségek, akár Goya ebédlőjében a fenséges malacsült és a rút Szaturnusz-freskó. (Hasonló hangulatteremtéssel él több Farkas Árpád-vers nyitánya is, például az Anyák némasága vagy a Békességet címűeké, ahogyan ezt már korábban is szóba hoztam – M. H. M.: Egy konok madár a csőréből etet, Tiszatáj Online, 2021. február 14.)
Termékeny kontextust adhat ennek a cseresznyéző gyermeknek Petőfi cseresznyeverse, a Változó ízlés első két versszaka is: „Mint szerettem a cseresznyét / Gyermekéveimben én! / Csak cseresznye kelle nékem; / Nem volt szebb szín, édesebb nem / Terme a föld kerekén. // Nem kellett cseresznye többé, / Gyermekéveim után: / Mert az ajak édesebb volt, / Mert az ajkon szebb pir lángolt, / Melyet nyujta szép leány.” Visszaszivárog tehát az értelmezési mezőbe a szerelem, mely a szülőföld iránti Farkas-verzióhoz képest, mint tudjuk, Petőfinél a szabadság és szerelem együttállásában fordul elő gyakrabban. Számunkra most a legérdekesebb módon az 1846-os Szeretek én… című és kezdetű versben, mely a következőképp indul: „Szeretek én, miként még ember / Sohasem szeretett talán. / Szeretek én szent szerelemmel. / De kedvesem nem földi lyány.” Hanem, mint kiderül, „egy száműzött istennő”, természetesen „a szabadság”, aki sajnos csak álmaiban jelenik meg. A szöveg az utolsó versszakban válik látomásos költeménnyé, az egyik ilyen álom végkimenetelének bemutatásával: „Letérdepeltem s elmondék egy / Égő szerelmi vallomást, / S földhöz hajoltam, hogy virágot / Szakítsak, s néki adjam át. // Ekkor hátam mögött termett a / Hóhér s lesujtá fejemet… / Épen kezembe hulla, és én / Azt adtam át virág helyett.” Ráadásul Petőfit még ugyanebben az évben a Vajon mi ér? négysorosában is hasonló víziók gyötrik: „Vajon mi ér? vajon mi történik velem? / Sejtek, s e sejtelem, ez olyan rettentő! / Ugy rángatózik, úgy ugrándozik szivem, / Miként a porban a levágott emberfő.” Hát, valahogy így falja fel Petőfi saját sejtése szerint is a szabadságért folytatott harc – mintha csak Szaturnusz csócsálna cseresznyehúst – önnön fiának fejét. Érdemesnek tűnik ebből a szempontból a Fehéregyháza, 1849 ábrázolásmódját alaposabban megfigyelni, hiszen a hasonlat kiterjesztése ugyancsak a fej levágását-leharapását feltételezi: miközben „e föld” „úgy szopja koponyádat”, „mint cseresznyét”, addig mint „Tört cseresznyeszárak, / merednek mennybe fénylő csontjaid”.
És ilyen körülmények között mégis „szunnyad a nép a villámos ég alatt”? Van-e vajon ennek a kritikus hangnak mozgósító szándéka? Vagy egyáltalán milyen jelentésében állhat itt a „villámos ég”? A villám, a mennydörgés, a vihar mint égiháború önmagában is bevonhatná a harcot, így a harcra hívást mint lehetséges értelmezést – és egy másik Farkas Árpád-vers tulajdonképpen rá is erősít erre az olvasatra, a szókapcsolat tizenkilenc évvel későbbi megismétlésével. Az Egyszer majd arcom is elkészül alábbi sorairól van szó: „Kislányos, vénült arcvonásaiddal / mit kezdhetnék, anyám? / Maholnap hadba kell szállnom, / az első ellen összecsuklana / a nevetéstől, fölemelvén sisakrostélyomat. / Vállamra borulna, úgy röhögne, / hogy micsoda szelíd kislányokkal / küldték megküzdeni a villámos ég alatt.” Ám ha nem akarunk ennyire messzire menni a harci kedvért, akkor elég csak az Alagutak a hóban 37. oldaláról (ahol a Fehéregyháza, 1849 olvasható) a 36. oldalra átpillantanunk, s máris a Régészet című vers következő versszakába botlunk: „Nos hát, a csontok seregelnek! / Én öltöztetem húsba, vasba, / gyöpűt szántunk – s a koponyának / ismét megnő majd hatalma.”
Visszatérve azonban az előző kérdéskörhöz: valószínűleg akkor sem esnénk masszív interpretációs válságba, ha a „villámos ég” mögött az eddig tárgyaltakon túl valamilyen transzcendens jelenlétet is feltételeznénk. (Ezen a ponton kézenfekvő lenne már-már mániákusan folytatni a kezdeti asszociációt, vagyis előhozakodni a Kronosz-Szaturnusztól megmenekülő Zeusz-Jupiterrel, az ég és a villámok urával, de szerencsére vannak ennél érvényesebb összefüggések is.) Bajza József címében is kapcsolódó verse, az Apotheosis bár a lengyel felkelés leverését tematizálja, de már 1834-es keletkezésekor bőven áthallásos volt, a magyar szabadságharc alatt és után pedig sokat idézett és üldözött költeménnyé vált: Bajza 1851-es gyűjteményes kötetének példányait a cenzúra az Apotheosis miatt kobozta el, majd a megjelenést a vers kihúzásától tette függővé. Nem is csoda, mikor ilyen szakaszok olvashatók benne: „Csatájok a védelmezett / Népjog csatája volt, / Melyet szent eskü, szent kötés / Ellen zsarnok tiport.” Valamint: „E porba omlott szép haza / Fel fog születni még, / Van bíró a felhők felett, / Áll a villámos ég.” A felhők feletti bíró mint transzcendens lény itt ráadásul nem önmagában áll, hanem a feltámadás, az örök élet ígéretével, ami a Fehéregyháza, 1849 szunnyadó népének is némi reménykedésre adhat okot.
S ha már cenzúrát emlegettünk, idekívánkozik Ilia Mihály egyik írása is, melyben a Kányádi-féle szállóige ürügyén beszél Petőfiről, hatalomról, 1956-ról: „»A vers az, amit mondani kell« – de néha nem lehet mondani. Így, március táján eszünkbe jut, hogy a Nemzeti dal mondásának milyen történeti akadályai voltak, hatalom, cenzúra, irodalompolitika borzongott e vers hallatán. Petőfi versének előadás-története egyben előadótörténeti dokumentum is, gondoljunk csak Sinkovits Imre és Nagy Attila ’56-os versmondásaira.” Végezetül felidéz egy szegedi elkobzástörténetet is: „A hetvenes évek elején március 15-én a szegedi Kossuth-szobor környékén a buzgó megfigyelők elvettek egy verset egy egyetemistától, aki el akarta ott mondani. A vers címe ez volt: Fehéregyháza, 1849. Csak most, utóbb látom a rólam szóló jelentésekben, hogy keresni kezdték a szerzőt, illetve a megjelenés helyét, még az egyetemen is kérdezősködtek a szerv emberei. Pedig közel volt hozzájuk a lelőhely, amit soha nem hagytak figyelmen kívül, hiszen számos darabjáról szakszerű politikai följegyzéseket készítettek. A Tiszatáj című folyóirat közölte, a szerző pedig Farkas Árpád, verse meg Petőfit idézte. A vers megjelent Farkas Árpád erdélyi kötetében is. Úgy látszik, a magyar belügyesek buzgóbbak akartak lenni a román szaktársaiknál” (Ilia Mihály: A vers az, amit mondani kell, Háromszék, 2007. április 7.). S ha igazítanunk is kell egy keveset a történeten, az csupán a vers hatásmechanizmusa miatt tűnik szükségesnek: a Fehéregyháza, 1849 nem jelent meg a Tiszatájban. Azért beszédes ez az apró részlet, mert az a hetvenes évek eleji szegedi egyetemista (illetve baráti köre) nem a helyben megjelenő irodalmi lapból, de még csak nem is az 1979-es kötetből, hanem vagy a marosvásárhelyi Igaz Szó 1969. júliusi, vagy a miskolci megjelenésű Napjaink 1970. júniusi számából fért hozzá a vershez. Vagy más, akár még ennél is nagyobb kerülő úton. Akárhogy is történt, a „fojtott forradalmak” és Petőfi koponyája többszáz kilométert tettek meg Szegedig, amíg a hatalom lecsapott rájuk.
Az Alagutak a hóban nem csupán a Fehéregyháza, 1849 révén, hanem a Petőfi Sándor című prózaverssel is megidézi az immár kétszáz éves magyar költőt. A szinte egy lélegzettel elmondott vallomás valamelyest lejjebb teker a hangerőn: összesen hatszor használja a lehalkít igét. Motivikusan viszont erősen kapcsolódik párverséhez: „lehalkítom a földet, mélyén háborúk morognak, […] a bömbölő Századot lehalkítom szépen, lehalkítom, s a roppant zaj rétegei alján hószagú csöndben egy szív-arc lüktet, lüktet egy szív-arc, az ős-kamaszé! Billeg egy fűszál ajkai közt, és világszabadság, motyogja csöndben és konokon.” Az a „szomorú fű”, amely a Fehéregyháza, 1849 végén nő ki a halott költő koponyájából, immár annak szájában billeg, hiszen épp beszél, és történetesen ugyanazt mondja, mint Reviczky Gyula Petőfi él című versében: „Előre száguld mint a bősz vihar, / És túlharsogja az ágyúk morajját / Szent himnusza, egy szó: Világszabadság!” A „villámos ég alatt” tehát mintha megtörtént volna a feltámadás, lüktet a „szív-arc”, sőt beszél is hozzánk, „csöndben és konokon”, de hát kezdetnek ez is megteszi.
Persze minden portré önarckép is egyben. Beszédes ebből a szempontból, hogy a „konok” Farkas Árpád egyik jellegzetes önleíró jelzője (lásd például A tökély kiszemeltje című versét: „Akarom, kitessék konok voltom – / saruit immár meg nem oldom, / nem fogadok fölibém rendet, / csak mit magamnak én teremtek”), valamint ide illeszkedik egy interjúválasza is, melyet portréversei kapcsán fogalmazott meg: „Én, aki megrendelésre verset írni hajlandó soha nem voltam, utólag rájöttem, hogy minden vers némi alkalomhoz kötődik: például […] születésnapi alkalmakhoz, finoman fogalmazva: transzcendentális születésnapokhoz. Soha nem röstelltem azt, hogy kisgyermekként úgy tanultam járni, hogy belekapaszkodtam apám kabátujjába. […] Minden önmagát kereső és minden önmagából kézzel-lábbal kimutogató ember igyekszik megkeresni minden oly lehetőséget, amelyben megfogalmazhatja magát” (Ködöböcz Gábor: Jelentés a völgyből, Székelyföld, 2008. június).
A főtt kukorica illata című tárcájából pedig azt is megtudjuk, hogy Farkas Árpádnak pont olyan alapvető költészetélménye volt gyerekként Petőfi Sándor, mint jelen esszé írójának Farkas Árpád: „Petőfit olvasok. Cserepes ajkakkal és égő szemhéjjal első ízben – már nem csupán verseket – egy egész verseskönyvet. Fele tájt nem bírom tovább, abba kell hagynom, papirost vonnom magam elé a könyv kemény födelére, s ott térden, szaporán meg kell írnom első versemet. […] Ezen a délutánon véget ért az én gyermekkorom, a kamaszkorba léptem nagy férfiak világmegváltó gondjaival soványka vállamon.” Petőfi Sándor című versében tehát bár „lüktet egy szív-arc, az ős-kamaszé”, ám az az „ős-kamasz” legalább annyira Farkas, mint Petőfi. S a Fehéregyháza, 1849 mennybe meredő, „fénylő csontjai” két éve immár legalább annyira Farkas Árpád, mint Petőfi Sándor csontjai. De hát egy halott költő versei által „Cserepes ajkakkal és égő szemhéjjal” ráeszmélni önmagunk legbelső lényegére: nem kevesebb a feltámadásnál.
Vissza a tetejére