Kisemberek tüskés, vad fényben (Győry Domonkos: Anyám sírása halkul)
Győry Domonkos: Anyám sírása halkul. Pont Kiadó, Bp., 2021
Mi késztethet arra egy jogászi végzettséggel rendelkező, szakmájában, tudományágában – a közművelődés területén – országosan ismert szakembert, hogy félig titkon, szemérmesen, valódi nevén a háttérben maradva, Győry Domonkos néven immár harmadik szépirodalmi kötetét adja közre? Alighanem semmi más, mint a mostanában éppen kereken ötvenöt esztendős szerző irodalom iránti vonzalma, szeretete, a próbatétel kihívása és az a – minden tollat fogónak – elemi szándéka, amely az addigiakhoz képest új látószöget, addig nem érzékelt rálátási, közelítési sávokat akar nyitni a világra. Sikerült-e mindez a jelen kötetével Győry Domonkosnak, aki első (kisregényt, kisprózákat és színdarabokat tartalmazó) könyve (Profán) és ezt követő regénye (Hölgy alulnézetből) után Anyám sírása halkul címet viselő, a Pont Kiadónál 2021-ben kiadott kötetében csaknem kéttucatnyi új rövidprózai munkáját adja közre?
A két fejezetre tagolt kötet két tágabb tematikai kört jelez, noha alapvonásaikban mély összeköttetések vannak a két egység tartalomszálai között. Ennek a kapcsolatmezőnek a főbb varratait a második (az Anyám sírása halkul című) részben az igen erős, és nem is leplezett önéletrajzi vektorok, az elsőben (az Originál címet viselőben) pedig a szerző többségében saját élményeiből, találkozásaiból, sorstapasztalataiból származó tárgyai, alakjai és ezek szemléletének közös módszerei adják. Vagyis az írói személyiség szereplőként, narrátorként vagy mediátorként olyan nyomatékosan van jelen ezekben az írásokban, hogy a főképp kisvárosi mikrovilágokat festő első fejezet és a családi emlékeket átszűrő második egység az alkotói én mindenütt közvetlen, erős jelenléte miatt nyugodt szívvel egyetlen elemzési térbe vonható.
A könyvben középpontba állított főhősök többnyire kisemberek, kisszerű környezetben, helyzetekben és célokkal, de számukra mégis a lét totalitását adó világban. Olyan halandók, akik néhány közvetlenebb rokonuk, ismerősük látótávolságát kivéve ismeretlenül és némán, a „nagy tömeg”, a társadalmi masszívum egyik parányi tagjaként léteznek csupán, még ha olykor feltűnni akaró különcök is. Akik esendőek, árvák, szegények, miniatűr vágyaikban is folyton orra buknak, ki- és felhasználhatók, s akiket gyakran törvénytelenségekre vagy tiltott utakra lépésre vesznek rá főnökeik vagy csábítóik, családi létük ingatag talajon áll, és akik folytonosan kifelé vágyakoznak a vállukról levethetetlen világból. Ez a kilátástalanság olyan erős ketreceket von e szereplők akarata köré, hogy minden jobbra, szebbre vagy egyszerűen másra vágyakozásuk kisszerű és értelmetlen, jelentéktelen fordulatokba fullad: „Huszonöt évvel később nyugdíjban leszek, a kertet eladom a feleségem halála után, a közeli étteremből hordom az ebédet, nem lesz, ki csirkehátat rántson, mert ilyennel akkor már senki nem foglalkozik” – foglalja össze a könyv egyéb írásaira is többségében érvényes sorsperspektívát Az iparos főhőse. Az esendő, a szerencsétlen, a boldogságra vágyó, a szeretethiányos kisember drámája, sorshiányai, szűk távlatai, a társadalom peremén csellengő, jobbra érdemes figurák életepizódjai a szerző tollán plasztikus, a realitásból szinte tömör létminőségjelképekké alakított létfordulatokat mutatnak fel az olvasónak. Villanófényszerűen sugározzák át a magyar mélyvilág és a „felsőbb” világ közötti (többnyire szürkének képzelt) köztes teret, vagyis az írói oknyomozások centrumát, ahonnan fölfelé talán sohasem, lefelé annál gyakrabban vezet az út. (A haver, Originál, a félhelyes)
A kisember látószöge eleve a novellák elemi, legtöbbször a szétfoszló reményekkel opponáló ábrázolástechnikai távcsövét adja. Ez nemcsak a megjelenített emberi helyzetek, környezeti tárgyak, jellemek belülről történő fényképezésében tükröződik, hanem a leírásoktól, az elbeszélő részektől kezdve a jellemfestésekig és a dialógusokig teljes mértékben áthatja az írói nyelvet. „Döntsd bele a barackot a sörbe, úgy jobb lesz, figyeld, haver, milyen választékosan beszélek, ott kúrtam el, hogy hazatelepültem… valamikor folyékonyan olvastam franciául, sőt verset is írtam, igaz, egyiket közölte a megyei lap… aztán pár napja hamis tanú lettem, legalábbis alátámasztottam csutori sztoriját (…) ott álltam mögötte, mint valami király mögött a kibaszott udvaronca, csakhogy nem nálam volt a kincsesláda kulcsa (…) most azért sírok-e lógó takonnyal, mert eladtam a lelkem, vagy azért, mert átvertek az üzleten?” – monologizál a kötet tipikus aspektusát koncentrálva szavaiba a félhelyes főhőse. E monológok jelentős részben ugyanakkor nem egyszemélyes, magányos környezetben hangzanak el, hanem vagy valamilyen „haveri” körben, vagy egy párbeszéd illuzionáris feleként, még ha válasz ritkán érkezik is rájuk. (Tunguz-meteor) A monológ-betétek, a beszélő önmaga sorsának értelmezésére vagy emléksorainak megidézésére szánt, féldialógus beszédszövegek ezért az egyik legfőbb stilisztikai és prózapoétikai arcát szabják meg Győry Domonkos rövid elbeszéléseinek. Igen gyakran ezekbe az epikai formátumokba tömöríti a környezetrajzot, a múlt eseményeit, történéseit, a főszereplő jellemvonásait, szemléletét, életjegyeit, pszichés állapotát. A monológokat sokszor a jelen levő vagy elképzelt másik személyhez szóló kiszólások vagy párbeszédekbe forduló szövegszerkezetek kísérik. Bennük és a dialógusokban – főképp a szleng, az argó, a hivatali nyelv tudatosan beépített elemei révén – nyelvi síkon is e kisvilágok sorsérzékelése, útkeresése és sorstörései tárulkoznak fel. Műfaji szempontból a főképpen ezekbe a nyelvi struktúrákba öntött kisemberi világtartalmak – távolabbról a csehovi, a mikszáthi örökséget hordozó – rövid novella, a tárca, a karcolat, az egyperces, sőt olykor a verspróza keretei között öltenek epikai alakzatot. A tengődő, a megváltatlan világ kifejezésének során olyan, szűkszavú, lekerekített, mégis sorskoncentráló és drámai alkotásokat teremtve, mint a könyv egyik legemlékezetesebb művét adó Apám szemével, továbbá az Annuska álmodik, a Retro vagy az Originál című munkák. Rövidségében hasonló szintetikus vonásokat hordoz Az apa című, egy régi fotó alapján született, mikroéletképet adó s a prózavers felé hajló írás, amely a szerző édesapja életének utolsó szakaszát idézi meg, egymásba hajlítva, törve a szereplők eltérő látómezőit és a különböző idődimenziókat.
Miközben az alanyiság és ezen át az autobiografikus tematika és élménykör domináns ívét adja a kötet tárgyainak és aspektusainak, ez a – mindössze száztizenkét oldalas könyvben elhelyezett – huszonegy novella a létperemekre irányított szemléleti célzógömb ellenére is társadalmi rétegek, embertípusok, korosztályok, nemek, foglalkozások képviselőinek gazdagabb sorát eleveníti meg. Miniatűr helyszínei, félresodort szereplői összeadódva ezért önmaguk egyedi esélyeinél jóval átfogóbb körképet festenek a konkrét miniuniverzumokból szintetizálódó életközeg múltjáról, jelenéről, jellegzetes figuráiról és tragédiáiról. Csupán emberalakjaira nézve: szerepel műveiben az irodalomba kapaszkodni képtelen költő (A haver), megjelennek bennük munkások, iparosok, szállítómunkások (Az iparos, Koloniál), a kisvállalkozói kör (Rákóczi-kettős), a katonaság és egykori alakjai (A nyelesgránátok), alkoholisták, kocsmák és kocsmások (Kalucsnival a mennyországba), a kórház és polarizált világa (Apám szemével) és számtalan más kisember: ruhatáros, boltos, pincérnő, fagylaltos, lecsúszott értelmiségiek. A társadalmi és foglalkozástípusok mellett szinte valamennyi korosztály is a novellák terébe kerül: leépült öregemberek (Talán cserebogár), fiatal- és öregasszonyok, csaló vagy csalni készülő nők és férfiak, családosok és magányosak, s a szerző kisgyermek önmaga is (Retro, A cipő), az önéletrajz egyéb felhajtóerői révén pedig (különböző életkorukban) a szülei, rokonai, majd az egykori és mai könyvtárak világa és ezek tipikus vagy különc nő- és férfialakjai (Szaszi néni, a rettegett, Győrből jöttek, Kalucsnival a mennyországba).
A történelem, noha megjelenítése látszólag nem áll a novellák hangsúlyosabb szemléleti vektorai között, mégis szinte mindenütt fölvérzik a tárgyak, a helyzetek, a sorsok szétszóródott, letakart vagy elfeledett, csak az emlékekben izzó konkrétumaiból. Különösen a közelmúlt, a diktatúra piszkos ujjai lapoztatják fel az íróban, majd az olvasóban is olyan mozdulattal az emlékeket, hogy a gyakran poentírozott helyzetek, a tollra emelkedett különös életsztorik mögül lépten-nyomon kilátszódnak a már elhagyott sarló-kalapácsos történelmi kor ténykedésének „eredményei”. A használt telefonkönyvről írott novellában (Számok könyve) például ekként: „Azt mondta a nagyapám, hogy a csehszlovákok hatvannyolcban úgy jártak, mint mi ötvenhatban. Beköpték, bevitték. Telefonkönyvvel ütötték fejbe. Hátulról. Elgörbült a szék lába. Neki meg kitörött a nyaka. A telefonkönyveket korábban az emberük hátára, hasára tették, és azt verték gumibottal. Nem maradt nyoma.” A Kádár-korszakhoz tartozó munkamorál lefestése éppúgy hozzátartozik ennek a sorsközegnek a jellemzéséhez, mint a bútorai (Koloniál), a jellegzetes helyzetei vagy emberalakjai. „A szomszédos üzemekben gályázó esztergályosok pillanatok alatt lenyúlnak mindent, ami nincs a festett betonpadlóhoz rögzítve, talán ezzel bosszulják meg, hogy ők géphez láncolva állítgatnak, tekergetnek, közben röpköd a forgács, néha még a tokmánykulcs is.” (Az iparos) A miniatűr életsarkokban megnyilvánulni akaró létperspektíva is jellegzetesen – és természetesen – e történelemtől megnyomorított örökségű, szűkített létterek arányaihoz van szabva, többnyire olyanképpen, ahogyan – szintén Az iparosban – Dagi Feri számára a lét effajta távlatai: „egyre nagyobb sertésállománya van, jó zsírosakat eszik, nem csoda, hogy alig tud lépni, enne inkább csirkét, nem halna meg tíz év múlva fiatalon, nem ballagna a koporsót szállító limuzin mögött a »csak a jók mennek el« lágy dallamától és a lélekharang kemény kongásától kísérve a rokonsága.” Hasonló motívumtöredék sűrűsödik vigasztalanul a félhelyes szövegébe is, amelyben cseppet sem fényes jövőjéről a főhős ilyen látképed ad: „Kiérdemeltem egy fél díszsírhelyet, érted??? Egy fél díszsírhelyet, a mi községünk nagyközség ám, nekünk még díszparcellánk is van! Nyugszik ott kanonok, egyetemi tanár, néprajzkutató, elszármazott kórházi főorvos, hamvaiban hazaköltözött főnemes, és persze díszpolgárok, közöttük egy túlontúl sikeresen megpokrócozott termelőszövetkezet-agitátor.” A halál, a gyors, az idő előtti kimúlás az ábrázolt sorsterek és történelmi korok természetéből egyaránt következően ad erős motívumhálót e művekben,
Tematikai síkon a halál mellett a bűn, a félresiklás, a – jobb vagy boldogabb élet reményében – „rossz” útra térés az a gyakori esemény, amelyhez a novellák történéssora gyakran magnetizálódik. [A] félhelyesben hamis tanúzás, a Rákóczi-kettősben kisebb simlis hazugságok, az Originálban (noha sikertelen) házasságtörés alakítják a novellahős életútját, adják a torz alkatú, a zsákutcákba vagy sehová sem vezető sorsállomások elemét. A nő-férfi viszony, a – többnyire – beteljesületlen szerelem vagy vágyakozás szintén szerves tematikai alkotórészét képezik az írásoknak. Szeretetéhes, kielégületlen vagy csupán szürke életüket felrázni szándékozóan a másik nemhez csapódó, oda kényszerülő vagy a másik személyiségéhez valóban vonzódó hőseit végül egytől egyig kitaszítja magából Ámor birodalma: az érzelmi vagy a szexuális boldogság ott marad az emlékezés csapóajtói mögött (Tunguz-meteor, Originál, Papamobil). Így a legszebb emberi érzés is a kisvilágok sötét csapdáinak része lesz. A dózis hőse – a legextrémebb példaként – a halkonzervekért megvásárolt női testtől és az erotikus képességek fokozása miatt naponta megevett kétkilónyi búzacsírától dagad meg büszkén testben és lélekben. Az eltorzulás, a kisiklás, a félrelököttség, a deformáció a hősök sorskifutásának – a társadalmi létből és saját képességekből-lehetőségekből egyformán következő – ismétlődő távlatát adja.
A könyvbe emelt emberi mikrokörnyezeteket a maguk egyszerre nyomorsugárzó és meghitt realitásában varázsolja az olvasó elé az író. Akár munkahelyekről, akár otthonokról, lakásbelsőkről, akár – igen sokszor – a megformált jellemek étkezési szokásairól ad képet, mondataiból példatárat lehetne szerkeszteni a hol konkrét leírást nyújtó, hol metaforikus áttételekkel fogalmazó érzékletes sűrítményekből. „A szerszámtartó szekrény teteje az asztalom, a derekamig ér, fémlemezekből hegesztették össze, valamikor zöldre mázolták, mára megfakult, az olajtól opálosan fénylik” – olvasható a realizmus éles szempillantásába fogott mondat Az iparosban. Hasonló, méghozzá szakmailag pontos leírását adja a műhelyben végzett munkafolyamatnak is: „…úgy fogjuk a hántolókést, mintha le akarnánk döfni a fémet, ráhelyezzük a felületre, és a csípőnk finom lökéseivel energiát adunk a műveletnek. Aztán ismét megmozgatjuk az indigós etalonon, ekkor más sokkal több kék folt bukkan elő, ezeket is levakarjuk, és mindezt addig ismételjük, mígnem a fémszínű és kék foltocskák egyenletesen borítják a felületet…” S ki ne emlékezne kisgyerekkorából azokra az ízekre, amelyekből az Annuska kenyere így tálal egyet a könyvet forgató elé: „esténként anyám hajlamos volt bő fokhagymás zsiradékban pecsenyét sütni a családnak, és a megmaradt, barnásra színeződött, imitt-amott húsdarabokat tartalmazó matéria igazán fölséges volt, sózni se kellett.” Az ábrázolt világszögletekhez az ott búvó, már-már a korra utaló szimbólum érvényű, ezért gyakran retró jellegű tárgyak is hozzátartoznak, ilyenek a savanyúcukorból öntött nyalóka, a nejlonotthonka (Retro), a kalucsni (Kalucsnival a mennyországba), a vissza-visszatérő rántott csirkehát és a jellegzetes bútor. A koloniál szekrénysor és a pártállam városi ékessége: a lakótelepi környezet eredendő belső kontrasztja az első pillanatától az utolsóig feszíti az elbeszélést. A bútorban a megszerzendő polgári jelkép értelmét folytonosan és időről időre szétveri a miliő sanyarú kisvilága: „az egész monstrum idegenül hatott a hatvanas évek második felében épült, masszív, bár fantáziátlan salakblokkos lakótelepi lakás nagyszobájában.” (Koloniál)
Ha a Győry Domonkos-típusú tematikai körzet és ábrázolási metódus európai és magyar előzményeit, vagyis az író elődjeit keressük, akkor a már említett Csehov – későbbről pedig Hašek, Hrabal – és Mikszáth mellett számos más magyar alkotó téma- és stílusöröksége is felsejlik a novellák olvasásakor. Az írói kreativitás függetlenségének elismerése mellett ezek a nyomok az epikai irány magyar irodalomtörténeti beágyazottságára vallanak, s egyszersmind jelzik az írói minőség esélyeinek mértékpontjait is. A Retro például Kosztolányi A kulcs című novellájához hasonlatosan elevenít meg gyermekszemmel egy életképet és a kisgyermek veszteségét a valóság riasztó tartalmai láttán. Másutt Gelléri Andor Endre Hűvösvölgyi nászutasok című novellájának környezet- és jellemábrázolása tűnik fel egy-két pillanatra az elődöket kereső tekintet képernyőjén (Originál). Krúdy egyik jellegzetes motívumláncához hasonlóan az evés folyamata, az ételek bemutatása éppen a zárt kisvilágok eseménytelensége miatt fokozódik fel itt is, de jellegében Győrynél ez is a kisszerűségek alkotmányához igazodik. „Különösen kedvelte a Rákóczi-salátát, az irdatlan adag sajtot, sonkát, tojást és öntetet (…) nem a kínálatban szereplő termékeket fogyasztották, hanem a sertésoldalast, kolbászt, sült császárszalonnát hasábburgonya-körítéssel.” (Rákóczi-kettős) A rövidebb írások részint a prózaversek, részint az Örkény teremtette egypercesek műfajához állnak közel. Így például a Papamobil (írás egy kép alá) című munka, amelynek a kifakuló szerelmet kifejező mondata a szerző epikába szőtt, gyakran a groteszkbe néző metaforateremtéseinek egyik jellegzetes példáját adja: „Egyre fakultak próbálkozásaim, apránkint rojtosra kopott az átütőpapír vékonyságú remény, hogy… legalább a magamévá tehetem.” A Talán cserebogár egyre leépültebb tudatú öregemberének rokona pedig – a 20. század második feléből – Nagy László A fekete pátriárka című prózaverséből néz ránk. A világ szabályait immár semmibe vevő, az idő és a történelem gyötréseiben megbetegedett öreg lélek önelvű, bizarr cselekvéssora a legközösebb bennük, de míg Nagy László vershőse hosszú nyelű baltával ront rá a köré záruló, megmaradt világára: a szobabelsőre, e mű főszereplője a régi parkban, kinn, szabadon, a nyilvános – és botrányos – vizeléssel fejezi ki egykor volt szabadságvágya emlékét. A háta mögé halmozódó, a tűnt időt, egyáltalán az időt pedig a hátára fordult, e helyzetéből elmozdulni nem tudó, vergődő cserebogár (szintén jelképes) látványával a pupillájában. S Győry Domonkos szemléleti elődje a közelmúlt írói közül az emberi szakadékokat, a peremeket, a társadalmi mélységeket belülről és hitelesen ábrázoló Hajnóczy Péter (Ösztönző elem), Csörsz István (Sírig tartsd a pofád) és Fejes Endre (Rozsdatemető) is; a költészet infernálisabb terrénumából pedig Petri György (Hogy elérjek a napsütötte sávig) és Ladányi Mihály (a Kitépett tollú szél kötet) verseiből húzhatók érintők írói közelítéseihez.
Mindezek alapján az első sorokban feltett kérdésre: sikerült-e a novellák szerzőjének a harmadik évezred elején, az állandó forrongásban lévő új magyar történelmi időszakban olyan látószöget és stílustartalmat találnia, még pontosabban alkotnia, amelyek élményszerűen és érvényesen tudnak rányitni a tudatosan vagy szándéktalanul takarásokban maradt, eltagadott vagy láthatatlan magyar életzugokra, sorsokra és lelkekre, határozottan az a válasz, hogy: igen. S azért is figyelmet érdemel ez az írói magatartás, mert a rendszerváltozás után a katedrákról propagált írói módszerek jó része kimért módon maradt távolságtartó a szociális (ekként mélyen nemzeti) tartalmaktól. A kötet kisprózái a homályból kimenekült – noha tüskés és vad – fénytöredékekként hoznak üzeneteket a személyes és társadalmi lét vázolt tartományaiból. Kialakított értékeivel, érettebb írói értékmezőket figyelő kísérletvonásaival együtt ezért is fontos állomás az új könyv Győry Domonkos írói pályáján, és ad egyértelmű biztatást a közművelődési feladatok mellett „árnyékban” végzett szépirodalmi tevékenység további kiteljesítéséhez.
Vissza a tetejére