Az igazi kék (Kiss Ottó: A Kék Oroszlán bezár)
Kiss Ottó: A Kék Oroszlán bezár. Athenaeum, Bp., 2022
Kiss Ottónak A Kék Oroszlán bezár című novelláskötete nagyon izgalmas vállalkozás a szerző, a szerkesztő és a kiadó részéről egyaránt. A kötet huszonhat novellájából tizenhárom a 2003-ban megjelent Angyal és Tsai című novelláskönyvből került át, címváltozásokkal és aprónak tűnő változtatásokkal finoman áthangolva, árnyaltan időtlenítve, eredeti környezetükből kimozdítva az eredetit. A másik tizenhárom, folyóiratokban publikált írásban is vannak elmozdulások, például riportból a dokumentarista novellatípus remek darabja (Szabadi bácsi már nem él) született. A jól megírt novella egyik ismérvének megfelelően a válogatás szövegeiről, azok tematikai fókuszáról rövid leírást alkothatunk. Az örkényi groteszket felvillantó Patkányirtás a rendszerváltás után zajló privatizációs hatalmi harcról és a szkinhed jelenségről, az idő felgyorsuló mozgását szimbolikusan megjelenítő Csúszda a jövőbe egy tanár egyéni tragédiájáról, a Mobil a csövesek világáról, a Zizi néni a kelet-magyarországi belvizek által bekövetkezett „sátántangói” pusztulásról, az emlékezettechnikára építő narrációt alkalmazó Van neki ez a kutyája, a Császár a lenyúlt csaj okozta „sokkról” , a Verébfogó a vágóhídon dolgozók életéről és az „ejtőernyősökről” szól – és így tovább. Periférikus élethelyzetek, megpróbáltatások, küzdelmek, menekülések, tragédiák, lecsúszott magányos sorsok. A nagyon gondos és érzékeny szerkesztés eredményeként a történetmesélő novellahagyomány – Tömörkénytől Krúdyn át egészen Tar Sándorig érezhető a hatás – egységesen jó színvonalú darabjai a nagyepikai megvalósulás előérzetét sugallják. Egy leendő Kiss Ottó-regény/novellafüzér megszületéséig azonban marad nekünk egy részletekben a nagy egészről elbeszélni vágyakozó novelláskötet, amit a zártság és a nyitottság, a múltidézés és a jövőbe csúszás, a rögvalóság és a mitikus fantázia, a viszonylagos tematikai egységesség és a nem radikális prózapoétikai sokszínűség egyszerre jellemez.
Szép az ív, sokrétűen és mélységében egyértelmű a nyitás (Szávó udvara), nincs fejezetekre tagolás, de van négy olyan novella, amelyek a szövegek olvasása közben mégis pozicionálnak a poétikai térben egy-egy – előre és hátra, illetve körbe-körbe pásztázó – fénypontot; valamint az utolsó négy novella kötetzáró pozíciója sem igen felcserélhető az egységérzet sérülése nélkül. A dokumentarista ihletettségű, szociografikus novelláktól (Patkányirtás, Szabadi bácsi már nem él, Ígyélmama) – amelyek szintén nem nélkülözik a mitikussal való párbeszédet – finoman hangolva haladunk a fantázia által birtokolt világokba (Kék zóna, Evelin látogatása), hogy végül megérkezzünk a hatalom és az erőszak uralta disztópiák (Kísérlet, Önkéntesek) terébe. Fontos hangsúlyozni, hogy ez nem valamilyen szabályos, egyenes vonalú mozgás, inkább szabálytalanul körszerű, végtelenített aktivitás: egymásba csúszkálások, apró elmozdulások, motivikus visszatérések, ki- és átjárások jellemzik a szövegek közötti kapcsolatokat. Ahogy a Gyereknap című novella elbeszélője a hintázó hajléktalanról fogalmaz: „Azt gondolta, amikor előrelendül, a jövőbe les, amikor hátra, a múltba siklik. A múltnál szorította szorosabban a láncot, nehogy kicsússzon az ülőkéből. Mostanában egyébként is az emlékekbe és a szokásokba kapaszkodott, azok lendítették tovább napról napra.”
Az első szerkezeti pont a kötet nyitó novellája, ami kijelöli a kötet olvasási stratégiáját, a poétikus terek bejárhatósági kereteit, és – talán nem túlzás – a szerző múltat idéző és megőrző „programját”. Ha figyelembe vesszük, hogy Kiss Ottó három regénye (Szövetek, Javrik könyve, A másik ország) a dél-alföldi régió különböző kor- és társadalmi szegmenseit idézi a szövegek történeti háttereként, akkor elmondhatjuk, hogy A Kék Oroszlán bezár novellái időben és térben is kitágítva, leplezetlenül és kegyetlenül mutatnak rá azokra a társadalmi és szociális viszonyokra, amelyek a rendszerváltás előtti és utáni Kelet-Magyarországot – közelítő topográfiával: a Viharsarkot – jellemzik. És teszik ezt úgy, hogy közben folyamatosan „szivárog be az ég” (Csúszda a jövőbe), vagy „amikor kigondolja az Isten, hogy leenged egy kötelet az égből” (Gyereknap), azaz a fantázia, képzelet és álmok teremtette mitikus tartományok jól láthatóan, magától értetődően vonódnak be a reáliák világába. Az első novella önreflexív gesztussal utal rá („Az járt a fejemben, hogy ha megírom majd ezt az utat, azt a címet adom neki: Szávó udvara”), hogy a kezdésben minden benne van, benne van A Kék Oroszlán bezár minden szövege, illetve az elbeszélők monológjai által teremtett és a szövegek által megidézett világok mindegyike, de „nemcsak térben van benne a Szávó udvara, az időben is, minden időben, az ősrobbanástól egészen addig, míg világ a világ”. A mindent magában foglaló novellában a valóság és a képzelet, illetve a múlt és a jövő között átcsúszások figyelhetők meg, amely mozgások a kötet novelláinak többségére – más-más hangsúllyal és kissé más poétikával – jellemzőek. Csak néhány példa. A Csúszda a jövőbe főszereplője hirtelen megöregszik, A kísérlet elbeszélőjének szerelmével hasonló történik. A Háborús játékok főhősének úgy tűnik, hogy a barátja a vízen jár, a Zizi néniben kirajzolódik a beázott és leszakadt plafonon Magyarország térképe. A Goldberg-levelekben a különböző idősíkok egy térdimenzióban állnak össze, ahol az elbeszélőt teremtő Eszter a történetmesélés őrzője, maga a tenger, ahova a világ összes története összegyűlik, s ahonnan minden történet újramesélődik.
A Szávó udvara nem csak tematikusan utal az egységben lévő sokféleségre (szárazság-vízözön, Magyarország-Európa, pusztulás-újjászületés, halál-élet), hanem az olvasó számára kínál egy sor motivikus kapcsolódási pontot (lepke, eső, eperfa) és a valóságon túlmutató, transzcendenst vágyó (angyal és variációi) elbeszélői és egyben befogadói nézőpontot. Kissnek sokszor sikerül a szövegek elbeszélőinek vágyát és az olvasó empátiáját finoman egybefonnia, s ez azt eredményezi, hogy a periférián élők sorsa a részvét és – megkockáztatom – a szeretet hangján szól. Az egyik legjellemzőbb erre a Zizi néni című novella, amelyben a – csak a szöveg végén derül ki, hogy halott – fiának levelet fogalmazó címszereplő a magány, környezetének teljes pusztulása állapotában így beszél: „az öröm olyan, mint a pillangó (…), nem időzik, virágrul virágra száll, ha meg akarod fogni, csak hamarébb elröppen, ha meg azt hiszed, hogy sikerült, mire kinyitod a tenyered, már vége is.” Mert a novellákban minden megtörténik, az is, amit nem szerettünk volna, vagy akár az is, amit szeretnénk, hogy megtörténjen: „Ebben az udvarban, fiúk, mindennek meg kell történnie, mindennek, ami Szávóval nem történhet meg.”
A novellaválogatás második fénytörésszerű pontja az idősíkok játékát talán a legizgalmasabban megjelenítő, a távoli múltat – 19. századot – felidéző Goldberg-levelek, amiben egy enigmatikus szereplő, Soperla Eszter a Goldberg-levelekből felidézi a Soperla-ház környékének elfeledett lakóit, majd az elbeszélőt visszavezeti a novella kezdőpontjához. A rejtvényszerű fikciót működtető Goldberg-levelekig a valószerűség elbeszélhetősége uralja a novellákat, utána viszont olyan írások (Kanada, Egy kis napsütés, Evelin látogatása, Kék zóna, Út haza) következnek, amelyek az álomstruktúrát követik és/vagy az álomba menekülés lehetőségét kínálják hőseiknek. A Goldbergben – akár a nyitó novellában és még néhány más, a múltidézés gesztusát mutató darabban (Út haza, Angyal és társa, Wessenauerék kútja) – az évtizedek óta távoli helyen élő felnőtt elbeszélők (vissza)utazása a gyermekkor helyszíneire a még jövőből érzékelhetőnek vélt múlt felkutatására irányul. Mivel az út során halott rokonok, barátok és szerelmek veszik körül az elbeszélőket, rá kell döbbennünk, hogy ami már egyszer megtörtént, az folyamatosan ismétli önmagát. Nincs búcsú a múlttól, nincsenek lezárható történetek, nincs semmilyen elmozdulás. Mindig ugyanabban a térben és egymásba átkúszó idősíkokban létezünk: ugyanazt másképpen örökítjük tovább. És megint a Szávó udvara, ahol a kisgyermek tragédiája az elbeszélői emlékezés által megismétlődik, és minden újra megteremtődik. Vagy Lauri bácsi kukumbáré-, azaz lapítottsárgolyó-bemutatója, amely értelmezhető a rögvalóságot ábrázoló, de abból az ég felé vágyakozó, a múltat megidéző és emlékező Kiss Ottó-i írói magatartás metaforájaként, illetve az elbeszélő vagy a szereplők beszédaktusai által teremtett szövegvilágok retorikai alakzataként. Így a kötet összes novellája – egy térben rögzített – a múltbeli események pillanatainak örök lenyomataként is értelmezhető.
A könyv harmadik „iránytűje” a referenciális optikát élesítő Felmenők című családtörténeti novellatriptichon, amiben a szerzővel azonosítható elbeszélő a kislányával beszélgetve emeli be az emlékezés terébe a transzcendens iránti vágyat: „– Oda nem jár se vonat, se busz, mert a mennyország arra van – nézett fel édesapád az égre.” A Goldberg-levelektől a Felmenőkig az álmok, a Felmenőktől A Kék Oroszlán bezár-ig pedig az angyalok képviselnek alternatív megoldást – sokszor menekülést – a valósággal szemben. Az utolsó négy novellában a felvázolt antiutópikus perspektíva ellenében viszont a valóságban még működőképesnek tűnő emberi kapcsolatok (barátság, szerelem, család) jelennek meg példázat jellegűen. Mintha a teremtéstől az Édenkerten át az apokalipszisig tartó bibliai út valami megváltás nélküli körszerűséget járna be. Az Evelin látogatásának metafikciós helyzete – egy novelláskötet és annak értelmezése a novellában – reflektál a hétköznapokból kivezető fikciós világokat teremtő írói tevékenységre: „az elbeszélő a hétköznapinak mondható történésbe belopja az örökkévalóságot. (…) az írással olyan körívet mutat fel, amelyben végig érzékelhető a kör ideája is: a körív minden pontja magában foglalja a tökéletesség ígéretét, így a körív mintegy fölülmúlja önmagát.” A körív egy pontján – az álmok tengere és a fantázia angyalai ölelésében – helyezkedik el a személyes mítoszt teremtő családtörténet, és az összes többi múltidéző és jövőt láttató novellának is megvan a helye. A záró novella (Silja Vevit unokája) motivikusan (hal, Biblia, karácsony) is rájátszik a parabolikusságra.
A negyedik „választóvonal” a kötet címét adó novella, ami a múltat idéző és a jövőbe látó szövegek között létesít egy önironikus – a szerzői poétikai eljárásra reflektáló –nézőpontot. Az alkotás mint a teremtés romantikus toposza is a címadó novellában tematizálódik a legérzékletesebben, amikor a mesélés tereként működő kocsmában Zólyomi postás az állítja, „hogy ő szabadidejében történeteket eszel ki, hogy így csináljon a gondolatokból valóságot”, majd hozzáteszi, ahogy a teremtő, „mi sem tudunk meglenni alkotás nélkül.” A novellák terében (udvar, kút, kocsmák, búzamező) történő, valóságokat termelő és a múltat megőrző elbeszélések (A Kék Oroszlán bezár, Szávó udvara, Út haza, Angyal és társa, Goldberg-levelek, Wessenauerék kútja) mágikus gesztusok a halál ellen, mert Szávó udvarában „elhatároztuk, megtesszük a halál ellen, ami tőlünk telik”. Vagy amikor a Wessenauerék kútjában az elbeszélő a vészkorszakot túlélt Zimmermann bácsit idézi: „az ember ebben a világban csodát tenni nem képes, legfeljebb a könyvekben képes csodát tenni, akkor is csak a fantázia angyala segítségével. Ha van egyáltalán angyala a fantáziának. Mert könnyen lehet, hogy az angyal is csak a fantázia szülötte.”
És ha az angyal a fantázia produktuma, akkor abban, hogy A Kék Oroszlán bezár lett a kötet címe, finoman hangolt (ön)ironikus reflexió érzékelhető: egyrészt a mágikus realista címkével ellátott dél-amerikai elbeszélői hagyományra, másrészt a gyermekirodalmat kiválóan művelő szerző írói praxisára. Erre a gesztusra – az amúgy nagyszerű – könyvborító is rájátszik. A kékes hajnali derengésbe vont kocsmát ábrázoló fényképszerű grafika a szemben lévő ház zárt ablakának optikájából készült. Nem más ez, mint a valóság transzparens átírása, amelyben maga az író is felfedi lapjait. Ehhez hasonló az is, hogy a könyv második felében mindent eláraszt a kék („kék törülköző”, „kék szempár”, „Kék zóna”, „kék fenyves”, „kékes derengés”, „kékes láng”, „Kék-hegység”, „kék füst”, „kék fedelű könyv”, „kék fémdoboz”, „Kék Oroszlán”, „kék overallosok”), mintha valamilyen titokzatos, rejtélyes, már-már megfejthetetlen jelentéshálózat kulcsa lenne; mintha a valóságnak lenne bármilyen mágikus magyarázata. A végtelen asszociációs lehetőséget kínáló ,,kék” motívum valójában annyira áttetsző, mint egy gyerekrajz: ahol kék az ég és kék a tenger. Lehet akár a mélység két iránya. Éppen felfejthetnénk, de Kiss Ottó novelláinak titka a titokzatos titoktalanságában van: megmutatja a varázslás mesterségét, a túlélés esélyeit, az elbeszélés lehetőségeit és az irodalom határait. De az igazi kék: a valóság.
Vissza a tetejére