Pénelopé tojása
A volánnál az ott az apám. Ma már azt se mondják az ilyenre, hogy micsoda kalandor, ma már nem erős az ilyen, hanem pont hogy számító és szívtelen – vagy csak én szeretném ezt gondolni róla. Hogy Odüsszeusznak higgyem, annak az ideje lejárt. Hogy Pénelopé kegyeit keressem, olyan isten nincs. Ez egy újfajta őszinteség: ők itt a szüleim, akik tojások közé ültettek, és riadtan rám zárták az ajtót.
Tenyere alatt a szervohajókormány. Egy benzinkút üres parkolója. Itt vagyunk. Éjszakára megtelik. Férfiak lézengenek a betonon: mint akiket a dagály köpött a partra. És itt pihennek meg.
Ha elölről kezdhetném, nem kezdeném, és a végét sem várom. Ez az út egy kinyúlt hasonlat: itt ér minket is a pihenő. Egy hete ülök egy Scania anyósülésén. Az ablakból azt figyelem, hogyan formálódik a záróvonal kígyóvá, és a vízcseppeket hogyan toloncolja egy pár gumis törlőlapát az ablak szélére. Folyók duzzadnak, folyók tűnnek el.
Mindenkinek más jut. Tudjuk. Ismerjük a szívszorító történeteket. A terápiát, ami túllendít azon, ők hogyan próbálták jobban csinálni azoknál, akik őket nevelték, a terápiák, amelyeken a következtetés egyre az, hogy a legfontosabb alak mégiscsak egy nagymama, egy távoli nőrokon. Ilyenkor röntgenszemmel belátunk a föld alá: kezünkben egy pohár langyos, büdös dél-pesti csapvíz: egy pillanatra megkönnyebbülünk, amikor kimondjuk az asztal túlfelén annak a szakembernek („őrangyalom!”), hogy igen, rothadnak azok a gyökerek. Amikor az első ülésen például azt kérik, meséljek a szüleimről, két nagy fejű fiatalt látok, kínosan óvott, rossz minőségű, rosszul szabott ruhában, akik a házasságukkal az osztályrendszernek akartak bemutatni. Két pattanásos huszonévest az anyjuk szoknyáján, akik addig lázadtak, amíg egy rémálomba csöppentek.
*
Hogyan lesz?, kérdezte az anyám pár perccel az után, hogy olcsó gyűrűt húztak az ujjára. Apámnak pedig már volt is egy terve.
A török határon ékszert csempészni, és felvásárolni mind az ukrán bundát. Piacról piacra járni a legjobb minőségű gyapjúfonalért, és a motringok belsejébe valahogy beleapplikálni egy-egy aranyláncot este a parkolóban. A régi barátokat összehívni az építkezésre. Az anyóssal főzetni sűrű levest. A lányokra vigyáz majd a mama. Sose félj, én mindent megadok nektek.
Nyolcvannégy van. Nem tudom, milyen a közhangulat. Talán mindenki keresi a saját kis békéjét. Én úgy képzelem, keleten már világosodik. Esküvő a városházán, fogadás a Tópartiban. A ruha otthon készült, a torta cukrászdai. Amikor nem hiszem, hogy valaha szerették egymást, előveszem a fényképeket: nászút egy balatoni kulcsosházban, ahol az istenért sem fogan meg a gyerek. Nappal a hőség, éjszaka a szúnyogok elől zárkóznak be, és recseg, recseg a seggük alatt a tábori ággyal összetolt kanapé.
És harmadnapra a férje útra kel. Egy hétre csomagol. Nincs rá garancia, hogy hazatér.
Nézed a holmiját a gyerekkori szobádban, a gyerekkori szekrényedben egy felszabadított polcon – az ingjei mellett a menyasszonyi ruhád már most tökéletlen és fakó.
Van valami sejtésed arról, hogy mire tetted fel az éveid, Pénelopé?
Várni fogsz, és beleőszülsz, remélem, tudod. Kihordasz és megszülsz három gyereket. A kertedben a nárcisz tavaszról tavaszra sokasodik – és van év, amikor a méhek dongását észre sem veszed.
A depresszió úgy fest, mint egy sötéten fénylő kőtojás. Bármeddig őrzöd és babusgatod: hideg, nehéz és sikamlós, és a gyerek csak ne játsszon vele! Gyönyörű, és legszívesebben lenyelnéd, mert akkor nem látnád tükrében az ocsmány arcodat. Ostoba vagy, Pénelopé, és értéktelen. Csak szakadna be a gyomrod, állna le a szíved! Ha lenyelnéd, gyorsabban süllyednél a víz alá, hamarabb érnél a másodikról földet.
Ez volt az első ajándék Törökországból. Jobban mondva a második: az első eltörött. Azt se neked vette, de aztán úgy megtetszett, mikor a szennyest pakoltátok, hogy azt mondta:
Pénelopé, ó, bölcs ésszel született, hogy a f*****
hogy ne kutattad volna elő, ami bizton a jussod?
Tűzként vizsgálják át isteni pillantásid a lelkem,
s többé, lám, a neked szánt kincs nem rejtezik el már.
Tétlen sorsa: sajátjáért megküzdeni nem bír.
S tétlenségnek szájszaga lengedez alkonyi égen.
Fogd hát a szerető vándornak ajándékát, s tudd:
Példátlan hűsége jeléűl ad neked ő sok
hasztalan ’olmikat! Polcod nyomja sok isteni kaccat!
Szépen hasadt ketté. Egyik este minden előjel nélkül gurulni kezdett, és a parkettán ért földet. A szomszéd szobában felriadt nagymama, felriadt nagypapa és a kiságyban a kicsi és a rekamién a nagy, de Pénelopé álma édes volt, annyira valószerűtlenül édes, hogy később arra gondolt, talán ő tette. Éjfélkor üres fejjel felébredt, két kézzel megfogta a márványtojást, és ahogy az erejéből telt, a földhöz csapta. Erre gondolt, és próbálta kiolvasni a választ a lányok szeméből.
Nem kérdezhetett. A kérdés már egyfajta választ is magában hordozott. A kérdés feltétele kinyitott volna egy párhuzamos világot, ahol ő felkelt, valamit megfogott, és azzal a lendülettel földhöz is vágta. Egy világot, ahol nem érdekelték a gyerekek, a szülők, maga Odüsszeusz sem; ahol az életét egyedül ő kormányozta; ahol a megbánástól nemhogy kétségbeesett, hanem megújult a reménye, és ahol ő a férjére nem várt. Volt egy világ, ahol Pénelopé vitorlát bontott. Árgusra pórázt csatolt, a szüleire rábízta a kulcsokat, listát hagyott a közelgő befizetésekről, szakikról, határidőkről, és jó minőségű, nyugatnémet papucsában elcsámpázott a vasútállomásra. A térképen talált egy várost. Az odavezető út: lázas izgalom. A megérkezésekor cigarettára gyújtott. Fölényes mosollyal nyugtázta, hogy lám, a papírjait senki sem kérte. Együtt szimatolta Árgussal: ilyen hát ez a züllött nyugati élet. Eltagadta terhességeit, és szűz virágáruslánynak állt a Champs-Élysées-n. Lolának hívatta magát. Estére idősebb nők ágyába kéredzkedett.
Az első tojásról a lányoknak nem volt emlékük. Tizenöt évvel később került szóba, így:
Ez nem az első. Az elsőben fehér márványfolyók voltak. A második, itt a kezedben, már éjfekete.
Odüsszeusz rázta a fejét, mutogatott, hogy még a parketta is berepedt.
Pénelopé szülei tudták az igazat, de hallgattak, még a menyegzőn megfogadták: nem ártják magukat isteni ügyekbe.
Nem emlékszel? Hiszen jártad a piacokat, a kikötő mellett az ócskásokat. Azt mondtad, hetekbe telt, mire találtál egy ugyanolyat. Ugyanolyat, ezt mondtad, nevetett Pénelopé eltúlzott jókedvvel, pedig ebben nincs márványos folyó!
Igazad csak neked lehet isteni, feleségem […]
Mert igazad csak teneked lehet […]
Csak néked [… … …]
Isteni nőm, igazad
[…] Igazad csak és kizárólag neked.
Emlékezetem, ha nem is őrzi, hogy mikor mivel szolgáltalak,
ez a száj és ez a hű szív nem tagadja el azt,
amit állít a te emlékezeted.
*
A kutyatest a kezem alatt meleg és engedékeny. A távolból figyelem, ahogyan horpaszt és a fűbe szarik. Árgus kutyát nem szabad elengedni, mert helyből képes átugrani a kerítés palánkját, és (ahogy nagyanyám mondaná) már árkon-bokron túl is van. A nyakában fojtóöv, a lánca a porban hever a nagy gesztenyefánál. Árgus kutyát nem szabad zavarni, mikor eszik, és ő egy kutya, nem egy ló, mondják, aztán nevetnek, amikor csak azért is a hátára ülök.
Az állatról tévesek az információim. Vagy legalábbis ellentmondásosak.
Azért csak folytassam.
Odüsszeusz szerint a horpaszát, ha megsimogatom, barátok vagyunk.
Nagyanyám „kesztyűs kézről” beszél.
Pénelopé egy darabig elszenvedi a jelenlétét, kicsi orrán ráncot vet a finnya, amikor megérzi a szagát. Amikor kifürdet a játék porából, öklendezve csippenti ki a kutyaszőrt a vízből. De ahogy az évek telnek, ő lesz a leghűségesebb barát.
Könnyek közt temeti.
Utolsó emlékem, hogy Árgus a házában alszik, feje lelóg, hiába szólongatom, a „füle botja” se mozdul. Ezt a füle botját a nagyanyám mondta, meg hogy ha nem leszek jó, mogyorógallyal veri el a „puccos kis seggemet”, majd meglátom, ha most nem hiszem.
Szerettem volna meglátni, ahogy elver. A nagyszobában volt egy fésülködőasztala, rajta szárnyas tükör: volt egy hely, ahol ha háttal megálltam, vállam felett a tükörbe néztem, három alakban is láttam magam. Szerettem volna, ha ott, előtte ver el. A tarkómat is látni szeretném, mikor a nagymama üt, amikor füle botja mögül előhúzza a mogyorógallyat, és az fütyül, fütyül, fütyül a levegőben.
Árgus halála Pénelopét rázta meg úgy igazán. Harminckilós test, de hullamerev. Három kislánnyal és a bolond anyóssal hogyan is lehetne kiszabadítani a házból? Ikerfivérét hívja az okos eszű Pénelopé, hogy gödröt ássanak a kert végébe, riassza el Árgus vigyázó szeme a betolakodókat. Addigra már nincsenek kérők, egyedül a kitaposott ösvény emlékezteti, hogy fiatalságában milyen szép is volt.
*
Pénelopé álmaiban végtelen sok márványtojás volt: szobányi egymásra halmozott kőhideg golyó, és ő védtelenül és boldogtalanul egyre csak hajigálta azokat. Ha a harmadik lány helyett inkább lenyeled, gyomrodban talán kicsírázik, és gondolj bele, akkor talán minden más!
A házat négyüknek építették, és a szülőknek. Van benne két fürdő, két vécé, hat szoba, két gázcsap, és délebbre a kertben egy pöce. Tavasszal a gyümölcsfákat elöntik a fullasztó virágok, és nyár végén rájuk rohad a termés. Minek kellett neked ilyen jány, fiam, akinek a kezéből kiesik a vasvella? Miért nem hoztál valaki erősset, erősset, mint én. Jányokat szül egyre, mert nem bírna a fiúkkal, nézz csak rá, hímez egész nap, kitartott csipkeruózsa ez.
A kertben a gyümölcsfák mellett lonc kúszik a falra. Illata szinte elszorítja a torkot, olyan édes. Augusztusban erre az illatra alszik el és ébred a család. Nyár vége van, amikor rólam már kijelentő módban lehet beszélni. Most már nem megy el, ahogy az elején mind elmentek. Nem tudni, lány leszek-e, vagy fiú. Pénelopé tiltakozik, hogy megmondják. Majd kiderül, neki mindegy. Sose mondja, de titokban fiút várt.
*
Hét évre rá egy Scania anyósülésén nézem a záróvonal kígyófonalát: tizenhét évre rá egy új őszinteség szárnyashajóján ismétlem önmagam. Ha Pénelopé a tojást választja, én most nem vagyok, cincogom hétéves kislányhangomon.
Őrangyalom, A Szakember azt mondja: Ön van, és tőlük függetlenül. Ezt jegyezze meg.
Odüsszeusz pedig így felel:
Bölcs vagy, bölcs, te különc/legkisebb/
Nem sejted, mi a sorsod a földön az égnek alatta!
Szárnyas lépteid emberi tisztáson ha szaladnak,
és ha tudásszomjú szemed tá-titi néz a világra,
Pénelopé, szépséges anyád arca vonása köszönhet
Vissza az arcodon, ostoba tá-titi tá-titi tá tá ---
És még valamit arról, hogy ha tudnám, amit ő tud az idő kerekéről, ha láttam volna Akhilleusz paizsát, rögtön elcsitulna szememben a vád, és felfognám, hogy a születés ajándék. A Szakember is ilyesmiket mond, csak belátóbb. Nem erőlteti a formát.
Ekkor még apám mit sem tud arról, hogy nekiállok emlékiratainak, és tudta nélkül lemeztelenítve mutogatom a nagy büdös Budapesten.
Göteborgnak tartunk. A kamion egy olyan békés szörnyeteg, ami bekebelez, aztán kiköp dolgokat. Svédország hideg, de képzeljem el, pálmafákat ültetnek a járdaszigetekre! Addig még fel kell szálljunk egy kompra, ott aztán egy éjszakán át az Északi-tenger hátán ringunk. Reggelire minden, minden! Terülj, terülj, asztalkám, amire csak egy kislányka vágyhat: palacsintahegyek, juharszirup gejzírek, háromféle joghurt és müzlihágók sora. Odüsszeusz elsüllyeszt kenguruzsebében egy fehér bögrét. Este a kabinban nincs lámpaoltás, nincs takarodó, az álom amikor elnyom, akkor alszom el. Hiányzik viharos lelkű anyám, akinek a meséje mindig így fejeződik be: …és Árgus bánatában nem evett, nem ivott, és addig virrasztott, míg Odüsszeusz visszatérését már nem érhette meg.
*
Azt mondják, ha adnak, fogadd el, ha ütnek, szaladj el. De arról senki sem beszél, hogy mi a teendő, ha egyszerre csinálják a kettőt. Ha mondjuk elverik a láncon tartott kutyát, és utána friss húst tesznek elé. Ahogy arról sem esik sok szó, hogy a hülyébbek hogyan ismerjék fel a különböző tárgyakba bújtatott fegyvert. Ami tegnap még kutyakorbács volt, ma lehet mérgezett tápszer – lehet hányás miatti pofon, lehet szigorú diéta.
A tojás az tojás az tojás, mondják. A kőről nem is beszélve.
Vissza a tetejére