Egy utazás emlékképei
(Részlet egy készülő regényből)
„A halál szobáján tompa csend ül,
hogyha rezzen, zaj kél mindenütt,
most nagy pörölye magasba lendül
és az óra üt.”
Matthias Claudius: A halál
(Kosztolányi Dezső fordítása)
hogyha rezzen, zaj kél mindenütt,
most nagy pörölye magasba lendül
és az óra üt.”
Matthias Claudius: A halál
(Kosztolányi Dezső fordítása)
A tenger ugyanolyan, mint mindig. Pierre, az öregember nézi a hullámokat.
Egykedvűeknek, nyugodtaknak, időtleneknek tűnnek a számára.
Ahogy a parton sétál, egyfolytában csak az anyjára gondol. Arra a bizonyos utolsó képre. Ahogy beszélt az anyjával, pontosabban szólva ahogy beszélt hozzá néhány nappal annak halála előtt, videomessengeren.
Még mielőtt bement volna hozzá „elbúcsúzni”.
Beszélt az anyjához videomessengeren, és az anyja a videón nézett vissza őrá. Erre gondol Pierre. És arra, ahogy aztán oldalt nézett az anyja. Az ápolónőre. Aki gondozta őt.
Igen. Erre gondol Pierre, az öreg festő. Hogy ezt nem kellett volna. Ezt sem kellett volna. Nem kellett volna kórházban hagynia az anyját. Nem kellett volna magára hagynia ott, abban a kórházi szobában.
Valahogy ki kellett volna hozni onnan.
Sétál a parton. Kora reggel van, de már vannak néhányan, akik bemerészkednek a vízbe. A tenger nem hűl le az éjszaka, lehet benne úszni, és a bátrabbak meg is próbálják.
Csak tisztes távolból nézi mindezt, könnyű tornacipő van rajta, a száraz homokban lépked, nem akarja eláztatni a lábát.
Alig van valaki a parton.
Talán ennek köszönhető, hogy egy fiatal nő, huszonéves lehet, ledobja a bikinijét, és meztelenül gázol a hullámok közé. Pierre, az öreg festő távolról nézi a fiatal nő fenekét, ahogy a hullámok birtokba veszik azt, és a melleit, ahogy elmerül a habokban. Szép. Gyönyörű látvány. Nyilván ő is tudja mindezt. Mármint a fiatal nő. Aki egy pillanatra Pierre felé néz, bizonyára érzi, hogy bámulja őt a férfi. És valószínűleg csak mosolyog mindezeken.
Pierre ekkor is az anyjára gondol.
Arra, hogy az anyja is lehetett valaha ennyire szép, valamikor.
Persze hogy lehetett. Volt. Nem is ez a fontos, gondolja Pierre.
Az anyja tekintete a fontos. Ahogy akkor, ott, a kórházi ágyon oldalt nézett. Oldalt, az ápolónőre, aki tartotta neki a telefont. És Pierre látta az anyja szemén, hogy fél.
Igen, ez a fontos, mondja magában Pierre.
Hogy akkor nem segített az anyjának. Nem segített, mert nem tudott neki segíteni. Mentegeti magát Pierre, az öreg festő. Mert akkor így érezte. Hogy nem tud neki segíteni.
Most meg arra gondol, hogy magára hagyta az anyját.
Ott hagyta egy kórházi ágyon. Idegenekre bízta, hogy idegenek ápolják, etessék, tegyék tisztába. Hagyta, hogy reménytelennek lásson mindent. És hogy vesztes legyen.
Pierre, az öreg festő a homokos parton sétál. És arra gondol, hogy ő nem.
Ő nem így szeretné. Hogy ő másképpen szeretné.
Az anyja a kórházi ágyon feküdt. Látogatási tilalom volt, nem lehetett bemenni hozzá. A pandémia miatt.
Az ápolónő azt mondta Pierre-nek, hívja videomessengeren. És akkor ő majd odatartja a telefont az anyjához. Hogy Pierre majd így beszélhet az anyjával. És így az anyja is látja őt, a fiát.
Így is volt.
– Szia, Anya – mondta akkor Pierre az anyjának. – Szia, Anya, puszillak. Sokat gondolok rád. És minden rendben lesz. Hidd el.
És azt is mondta:
– Vigyázz magadra, Anya. Arra kérlek, hogy vigyázz magadra.
Az öreg festő, Pierre mindezt azóta is szégyelli. Ezt az ostobaságot. Azt mondani egy magatehetetlen embernek, aki valami ócska kórházi ágyon fekszik kiszolgáltatottan, hogy vigyázzon magára.
Arra gondol, hogy neki kellett volna az anyjára vigyáznia.
Ez lett volna a legkevesebb.
És ő nem vigyázott rá. Sőt, hagyta, hogy ott legyen, ott maradjon az anyja azon a kórházi ágyon. Hogy ott maradjon, egyedül. Idegenekre bízva.
És Pierre most arra gondol, hogy ő nem így akarja. Hogy másképpen szeretné befejezni.
Talán ezért is van itt, a tengerparton.
Vagy talán nem csak ezért.
Mindenesetre a hullámok között eltűnni, valami hullámsírba bekerülni, azért az egy jó megoldás. Hogy ne legyen idegeneknek kiszolgáltatva. Hogy ne kelljen hónapokat feküdnie valamiféle kórházi ágyon. Hogy ne legyen semmi ilyesmi.
Az anyja tekintetét nem tudja elfelejteni. Ahogy rá nézett, és aztán ahogy félrenézett, oldalt, az ápolónőre.
Igen, gondolja újra Pierre. Látszott rajta, az anyján, hogy fél.
Hogy nem tudja, hogyan is kellene viselkednie.
Pierre, az öreg festő a parton sétál. Valamiféle megoldásra volna szükség, ezt gondolja. Mert mindezt rosszul rendezte el a Jóisten. A távozás nagyon fura. Kínos. Mindenki számára az.
Kínos a család számára, a hozzátartozók számára. És kínos annak is, akinek el kell mennie.
Valahogy jó lenne mindezt békésen megoldani.
Belezuhanni a tengerbe, például. A hullámok közé. És nem is tudni arról, hogy most vége. Valahogy előbb kikapcsolni, mint hogy eljön a vég. Valahogy korábban kilépni a valóságból, mintsem hogy a test elveszíti önnön életjeleit.
Persze minden körülmény között vereség ez az egész. Az elmenetel. Az, hogy az akaratunk ellenére el kell mennünk.
Pierre a parton sétál.
A fiatal nő most jön ki a vízből. Meztelen. Nem zavarja, hogy nézi őt a férfi, az öreg festő. A lába között semmi szőr. Teljesen csupasz. Ahogy sétál, kényelmesen, Pierre csak egy gyönyörű, meztelen hasat lát. Egy gyönyörű, meztelen női ágyékot.
Manapság, azt mondják, nem szabad ilyesmit dicsérni. Ne foglalkozzunk meztelen női ágyékokkal. Pierre még másképpen szocializálódott. Nem tudja nem megtenni, hogy dicséri mindazt, ami szép.
Nézi a meztelen ágyékot, és arra gondol, hogy ez is egyfajta öröm, sőt ez az egyetlen igazi öröm. És ha valamiért, ezért érdemes. Ezért érdemes élni. Gyönyörködni az emberi szépségben.
Egy ágyék szépségében.
Persze kérdés, hogy minden ágyék szép-e. Hogy minden meztelenség szép-e. Nyilvánvalóan nem. És ha nem minden ágyék mondható szépnek, akkor meg kellene vizsgálnunk, mitől is szép az egyik meztelen ágyék, és mitől is kevésbé szép a másik.
A bennünk meglevő ösztön. Az életösztön, a szerelemösztön, a szaporodásösztön. Talán ez teszi széppé a szemünkben az egyik ágyékot, és teszi kevésbé széppé a másik ágyékot.
És amikor megöregszünk. Akkor már kevésbé szép az ágyékunk. Pierre erre gondol. Az anyja ágyéka, aki ott feküdt a kórházi ágyon, az ő ágyéka nyilvánvalóan kevésbé lehetett szép. Nem szerette volna azt senki sem nézegetni.
És ha megöregszünk, akkor miért nem vagyunk már szépek? Miért nem lesz szép az ágyékunk?
Azért, mert már nem vagyunk termékenyek? Nem vagyunk alkalmasak a szaporodásra? Nem vagyunk kívánatosak? Nem keresi senki bennünk a partnerét a jövendő gyerekei számára?
Pierre nem tud a kérdéseire válaszolni.
Néha úgy érzi, semmit sem tud.
Semmit sem tud arról, hogy miért is úgy van minden, ahogyan éppen van.
Annyit szeretett volna, hogy méltó legyen. Méltó legyen arra a sok-sok ajándékra, amit kapott. Amit megkapott azoktól, akiket bántott is sokszor. Szóval és gondolattal és cselekedettel.
Akiket megbántott.
Konfliktusok sorozata. Ebből áll minden kapcsolat. Nincs értelme. Akkor inkább egyedül. Az sokkalta jobb. Az valóban sokkal jobb.
Az első alkalommal, amikor Piranba utazott, Pierre még nem gondolt semmi ilyesmire. Arra, hogy itt akarja majd befejezni.
Sok-sok évvel ezelőtt.
Véletlenül vetődött Piranba. Akkoriban azt az országot még Jugoszláviának hívták. 1989-ben. És akkoriban még nem tudta senki, hogy már csak egy-két évig létezik majd ez a Jugoszlávia nevű ország.
Autóval ment, egyedül.
Le, Budapestről.
Úgy alakult, hogy először Koperbe jutott el, ott nézett magának tengerparti szállást, aztán valahogy mégis továbbhajtott. Izolához ért a tengerparton, és látott valami útjelzőt, amin az állt, hogy Piran előre. Nem tudta, mi az, hogy Piran, semmit sem tudott Piranról.
Az út mellett stoppolt egy lány.
Nyár volt, meleg. Vékony lány volt, aki stoppolt, és egyáltalán nem közönséges, hanem nagyon is úgy tűnt, hogy olyan valaki, aki ad magára.
Pierre megállt, pont annyival a lány előtt, hogy az oda tudjon sétálni az autóhoz.
Futva jött. Angolul szólalt meg, nyilván látta a rendszámon, hogy magyar az autó, amelyik megállt.
Pierre-nek már akkor is jó autója volt. Akkoriban, amikor még a Trabant meg a Lada volt a sláger a keleti blokkban, ő már Volkswagennel járt. Nem a bogárhátúval, hanem Passattal. Az akkor nagyon is jó autó volt.
– Piranba megyek – mondta a lány angolul. – Lekéstem a buszt. Muszáj időre odaérnem. Elvisz?
– Nem vagyok erre ismerős – válaszolt neki Pierre. Valóban nem volt ismerős. Csak véletlenszerűen ment arra, amerre ment.
– Nincs messze – mondta a lány. Elölgombolós, kék, mintás nyári ruha volt rajta. Látszott, hogy jó alakja van. Vékony volt, de a csípője meg a melle is arányosan telt. Fiatal volt, nem tűnt huszonkét évesnél idősebbnek.
– Jöjjön – mondta Pierre. – Majd elmondja, mit kell tudni Piranról. Szállást keresek, szeretnék néhány napot eltölteni a tengerparton.
– Az nem lesz nehéz – mondta a lány, és mosolygott.
Ahogy beült a kocsiba, Pierre látta, hogy az elölgombolós ruha a mellénél, két gombolás között kissé szétnyílik, és ez megmutatta, hogy a lány nem visel melltartót. Telt, gömbölyű mellei voltak, feszült rajta a felső rész.
– Anna vagyok – mondta a lány. – Másodéves egyetemista, éppen túl a vizsgákon. Ljubljanában tanulok, de a szüleim Piranban laknak. Lekéstem a buszt, a legközelebbi csak három óra múlva jön, de nekem haza kell érnem. Anyukámnak van a születésnapja, nagy családi összejövetel, halálra sértődnek, ha nem vagyok ott időben.
– Nagy család? Az mit jelent? Hányan?
– Százan is összejövünk, ha úgy alakul. Az összes gyerek, unokatestvér, nagybácsi és mindenkinek a csatolt része. Ismerem a magyarokat, azok sokkal visszafogottabbak, mint mi. A magyaroknál az ilyesmi elképzelhetetlen.
– Lehet – mondta Pierre.
A festő, aki akkoriban még fiatal festőnek számított.
Tetszett neki a lány. Anna. Magában többször is megismételte a nevét. Szerette ezt a nevet. Nagyon nőiesnek érezte mindig is. Vonzotta ez a név. Ennek a névnek a viselőit valamiért többnyire vonzónak találta.
Anna kényelmesen kinyújtotta a lábát. Láthatóan jól érezte magát.
– Szállást keres Piranban? – kérdezte. – Még nem foglalt semmilyen szobát?
– Így van. Nincs szállásom.
– Tudok egyet – mondta a lány. – A Vegova utcában, közel a tengerhez. A barátnőm lakása. Nálam van a kulcs. Olcsón odaadom. Azt mondta úgyis, hogy szerezzek egy hétre egy lakót. Hogy keressen egy kis pénzt. Megegyezünk. Piaci ár alatt megkapja. Érdekli?
Nem is volt kérdés. Pierre, a festő, az akkoriban még fiatal festő egész nap vezetett, sőt napok óta úton volt. És látni akarta a tengert. Pont egy hétre megkaphatja ezt a lakást. Nem is volt kérdés, hogy érdekli. Nagyon is érdekelte.
Anna Piran központja felé irányította Pierre-t. Szűk utcába kanyarodtak be, ott, Piran központjában, ez volt a Vegova utca. Egy háromszintes épület előtt álltak meg. Mint kiderült, itt van, a harmadik emeleten a barátnő lakása, ami Pierre-é, a festőé lehet egy hétig.
És hamarosan az is kiderült, hogy a barátnő lakása alatti lakásban lakik Anna. Vagyis egy hétig szomszédok lesznek.
– Este, ha vacsorázni akar, csak sétáljon le a partra. A parti sétányon rengeteg vendéglőt talál, mindenféle nyári, tengeri ételekkel. És sört is, meg jó szlovén borokat. Nem fog unatkozni.
Ezt még a kocsiban ülve mondta a lány. Mielőtt megálltak volna.
– Megmutatom a lakást – mondta Anna, amikor kiszállt az autóból. Szerencsére, a szűk utca ellenére, egészen jó parkolóhelyet találtak közel a házhoz.
– Itt nem szabad parkolnia, legfeljebb csak egy órát. Ide csak engedéllyel lehet behajtani – mondta a lány. – Amikor kipakolt, vigye el az autót néhány utcával odébb, ott talál majd egy nagy méretű nyitott parkolót. Oda leteheti a kocsit. Gyalog kell majd visszajönnie. De előbb megmutatom a lakást. És odaadom a kulcsokat.
Keskeny lépcsőn mentek felfelé. Anna könnyű, nyári ruhában Pierre előtt ment, két-három lépcsőfokkal mindig előtte.
Az egyik lépcsőfordulóban, ahogy meglibbent Anna ruhájának a szoknyarésze, Pierre látta, hogy nincs a lányon bugyi. Barnás, kreolos bőre a fenekén csupaszon villant elé. Pierre megállapította magában, hogy a lánynak nagyon szép feneke van. És ahogy Anna lépdelt felfelé, még a nemi szervének, vagyis a pinájának a vonalát is megpillantotta a másodperc töredékéig.
– Itt fog lakni – nyitotta a bejárati ajtót Anna a harmadikon. – Az ára éjszakánként a szállodai ár fele. Vagy annyi sem. Egyezzünk meg 3 nyugatnémet márkában. Sokallja? Nem hiszem, hogy sok lenne. A pénzt a holnapi nap kérem, egész hétre. Most sietnem kell. Köszönöm a fuvart. Holnap reggel becsöngetek. Jó így?
Pierre csak bólintott. Ez a nap jól végződik, gondolta akkor.
Vissza a tetejére