(várható látogatás a Szent Anna-tónál); (a távozó fényben); (halottak napja); (szélcsendes)
(VÁRHATÓ LÁTOGATÁS A SZENT ANNA-TÓNÁL)
aki eleget tesz, nem hiszi, hogy erősebb
a kényszerítő-fenyítő szeleknél, a táj
fáradt, elalvó gyermekarc, ahonnan
nézem, lefele, a völgy más, mint amire
emlékeztem,
mi lesz, ha visszamegyek, egy, három,
öt év múlva, és semmit nem találok
abból, amit hálóimmal elejtettem,
és csak állni fogok, telítve a fenyők
tűlevélhangjával,
a föld megszívja magát, a fények élezettek,
mintha nem akarnák, hogy lent legyek,
közel a gyökerek elárult halmaihoz, és
talpammal gyúrjam a laza partot, alakítva
a helyszín formáin,
a fák meghajlanak, ritkuló lombjuk alatt
zöld szálkák és súlytalan levelek gyűlnek,
hasonlóan hozzám nem tudják, pontosan hova
tartoznak, a sziklafal magas peremén
vissza kell fordulnom.
(A TÁVOZÓ FÉNYBEN)
kint álltam a kertben, a harkály csőrével
ütögette a törzset, aznap alig érintkeztem
valakivel, a szennyvízgödör mellől
figyeltem a leszakadt ágak fekvését, ahogy
egyik a másikon nagy nyugalommal pihent.
változnak az idők, állapítottam meg, onnan,
ahol álltam, beláttam nagyanyám szobájába,
tíz évvel ezelőtt fejvesztve rohant volna ki,
nehogy beleessek a gödörbe, most jóval
azután is kint maradhattam, hogy Berény
fölül eltűnt a nap, és a fényben meglelt
biztonság feloldódott a langyos estében.
attól tartottam, hogy be kell rohannom,
ki kell rohannom, nézni, merre igyekszik,
és közben azt felejtettem el, hogy még
hetvenévesen is hihetetlen lendülettel
járta a világot. mire visszanéztem a fára,
a madár mozdulatlanul pihent a távozó
fényben, nagyanyám odabent pedig
mintha nagyobb erőre kapott volna.
(HALOTTAK NAPJA)
Delnén, kint a mezőn, van egy ősi temető
egy Árpád-kori templom mellett, oda temették
üknagyapámat, miután egy lezüllött gazda
lelövette a szolgájával, dédnagyanyám
egy hónapos csecsemő volt, ha gyors
fejszámolást végzek, háromszázszor többet
lehettem volna az apámmal, ha ő is így
akarja, persze végül nem így alakult,
minden más azonban, a számolás, a logika
egészen helytálló, még ha neheztelek is rá,
valahányszor eszembe jut, tudom, hogy él,
nem lövik szögekkel holtra, mint ükapámat,
akinek ovális keretbe foglalt képe mutatja
zászlót tartó alakját, és bár nem láthattam,
őrzöm a puska képét a fejemben,
csak a bűntudatom képtelenség, hogy nem
lehettem ott, nem akadályozhattam meg,
ami akkor vele történt.
(SZÉLCSENDES)
Nagyvárad után egyedül maradtam a fülkében,
és a völgy úgy mutatta magát, mint soha máskor.
tartott a kíváncsiskodóktól, de bennem, meglepő
módon, megbízott. némelyik hegy beszédesebb,
mint az őseim, jöttem rá a suhanó telet fürkészve,
a táj sárgát mutatott, kéket, sárbarnát, megmaradt
az a hasadék is, középtájon egy sziklafalon,
jókor tekintettem ki, ott volt, ahova bebújhatnék
veled, és beszélhetnénk: végső soron elfogadható,
hogy emléktárggyá lettünk egymásnak, semmi
értelme kiáltani, szavakkal verni a sziklákat,
melyeket magunkban hordunk. a Kis-Szamosnál
egykor úgy gondoltam, lehetünk olyan nyugodtak,
mint a víz szélcsendes napokon. és apám azóta is,
hogy elmeséltem, hűen hallgat.
Vissza a tetejére