Fogtömés
korán fekszem, munkás hétköznapok.
a tanmeneteket leadtam, tanári
szerepem a legnagyobb színházi munka.
szeptember. deszkák recsegnek,
akár az ég, atombiztos mondatok.
légyölő galócák ernyői alatt megújult
érettségi tételek, bankettek, angyalok
régmúlt szédületében, mint távoli vendég,
hallgatok. lócákba vésve megannyi szív,
név, kivakarhatatlan emlék.
most meg a napi penzumot mondja
a tévé, unom az egészet, a háborús
híreket, az emelkedő rezsiköltségek
terhét, kibeszélhetetlen fenyegetését
a télnek. a vírus újabb hullámát,
ausztrál erdőtüzeket, inflációt, a soha véget
nem érő New York-i túszdrámát. vissza-
vágyom a bankettek fénykörébe, báli ruhák,
flitterek, gyöngyök, karcsú nyakak illatos
parfümködébe. visszavágyom a tavaszi
suttogásba, félbeszakadt mondatok
délutánjába, ifjúságot kortyolni egészen,
mentás limonádék önfeledtségében.
ehelyett mégis egy könyvet lapozgatok az ágyon,
lánglelkű költő írta. nincs benne semmi rím,
semmi feltűnés, olvasni sem vágyom,
de a vers a próbát, a szerkesztő-kritikusét
még este kilenckor is kiállja. némi béke
a rendetlennek tűnő, elsötétült szobában.
szerveim bomlanak észrevétlen, ki-kihagyó
szívemmel, zsírosodó májjal, a vesék zubogó
tisztánlátásával a másik oldalamra fekszem.
zsibbad a bal karom, rád gondolok, akit
szerettem indulattal, dühvel és nagyon.
rád, akivel együtt voltunk fiatalok,
akivel hős voltam én is, sérthetetlen
és mindent átható. mostanra pedig
fájnak a térdeim. de fél liter bor
talán még segít, hogy hajnalig kibírjam,
hogy hasson valami, pár órás altató.
a 3D-s CT jut eszembe, a délután,
ahogy a gép jár a fejem körül, ahogy kiderül
a gyulladás, s hogy a fogak magja érintett-e,
gyökérkezelni kell, vagy lehet-e mindjárt
gumóssá egészíteni a csorbult csonkot
– szaporodhat az idegen anyag.
mint őrlőfogak, az idő, negyvenhat év,
bár alig érzem napközben tehernek, egyre
csak koptat és darál.
s volt szerelmek éjszakai hadjáratát,
számonkérőn és vadul, ki érti az álmok
integrálszámítását? átizzadva inget,
lelki békét, nem siettetnék semmit,
nem kívánom az élet, sem az éjszaka
végét, de már megint fél négy, már nem alszom
vissza. itt maradtam veletek: jóvátételhez
túl hosszú a lista, de hidd csak el: észben tartom.
tartanám magam, de koptat számolatlan mérgem,
éjszakám, nappalom. összeszorítom fogam.
szemembe süt a hold a függöny nélküli ablakon.
Vissza a tetejére