A képzeletbeli barát
Ma eladtam a képzeletbeli barátomat az eBayen. Nem kaptam sokat érte, de nem is az volt a célom, hogy pénzt keressek, hanem egész egyszerűen meg akartam szabadulni tőle. Régóta velem volt, és anyám szerint is tennem kellett vele valamit. De a pszichológus is, akihez járok, minden héten azt sulykolta, hogy rég nem szabadna mellettem lennie. Úgy mondta ezt, mintha én tehetnék róla, hogy még mindig itt van.
Szóval eladtam az eBayen. Az ötlet Mathistól származik, ő már lassan három éve minden összekukázott vackot felpakolgat oda, és elég szépen keres belőle. Elsőre hülyeségnek tűnt, de aztán Henrik azt mondta, hogy gondoljam át! Mit veszíthetek? Legfeljebb senki nem viszi el. Persze az egészet úgy kellett csinálnom, hogy Seppe ne tudja meg. Seppe az én képzeletbeli barátom. Különös módon ez árulásnak tűnt. Nem azért, mintha létezőnek fogadtam volna el, pontosan tudtam, hogy Seppe nem létezik, de mégis mintha elárultam volna az előző nyolc évemet.
Egyébiránt tényleg régóta volt velem. Ha jól emlékszem, valamikor hétéves korom tájékán jelent meg, azaz most már hosszabb időt töltöttünk el együtt, mint amilyen hosszú időt éltem nélküle. Állítólag szükségem volt rá, azért tűnt fel, illetve hát azért találtam ki magamnak. Apám elköltözésekor sok minden megváltozott, anyám egyedül maradt, az én életem viszont kibővült Seppével. Így utólag visszatekintve nem tudom, miben segített, de az biztos, hogy sokkal jobban éreztem magam mellette, mint anyám mellett. Többet játszottunk mi ketten, többet beszélgettünk, lényegesen több közös volt bennünk. Anyám elfogadta Seppe létezését, amivel megkönnyítette a helyzetemet. Apám nem is tudott róla. Apám Nantes-ba költözött, és félévente egyszer ha láttam.
Az iskolában persze nem beszéltem róla. Senkinek semmi köze nem volt hozzá, hogy van egy láthatatlan barátom. Azt hiszem, az első egy-két évben Seppe sokkal közelebb állt hozzám, mint bárki más. Valamikor tízéves korom körül láttam anyát először aggódni miatta. Leültetett az ebédlőasztalhoz, és megpróbált a lelkemre beszélni, hogy Ethan, így meg úgy, elég lesz már ebből… Megnyugtattam, hogy pontosan tudom, Seppe nem létezik, csupán egy képzeletbeli barát, akivel megosztom a gondjaimat. Akkor már volt igazi barátom az iskolában, Olivernek hívták, bár ki tudja, nevezhetem-e barátnak, hiszen ma már az arcára sem emlékszem. Tíz- vagy tizenegy éves lehettem, amikor ő is elköltözött Amiens-ből a családjával, előbb Brüsszelbe, majd Amszterdamba. Kicsit még csetelgettünk, küldtünk képeket, videókat egymásnak, aztán egyszer csak minden elmaradt.
De azt hiszem, beszélnem kéne Seppéről, mert végül is most róla van szó. Egy évvel idősebb nálam, ami most már nem olyan sok, de hétévesen komoly különbségnek tűnt. Mindig felnéztem rá, mindenre volt válasza, mindent meg tudott oldani. Nem akadt olyan problémám, amire ne lettek volna jó tanácsai. Egyébként meg egy nyúlánk, vékony, barna szemű, fekete, göndör hajú fiú volt, akinek állandó mosoly ült a szája sarkában. Mostanára kicsit megkomolyodott, akárcsak én, és egyre többet nyaggat teljesen felesleges dolgokért. De persze nem ezért akartam megszabadulni tőle. A végén úgy éreztem, hogy már inkább visszahúz.
Emlékszem, az első probléma biciklizéskor került elő. Amikor anyám megtudta, hogy van egy képzeletbeli barátom, és el kellett mennünk valahová, lazán engedte, hogy Seppe beszálljon a kocsinkba. Hagyta, hogy kinyissam neki az ajtót, aztán hagyta, hogy becsukjam utána. Biciklizéskor azonban sehogy sem tudtuk eldönteni, miként lesz jó. Én arra gondoltam, Seppének kölcsönkérünk majd egy biciklit, de anyám rámutatott, hogy ha van is egy biciklink, a képzeletbeli barátom nem tudja megmarkolni a kormányt és nem tudja taposni a pedált. Seppe felajánlotta, hogy fut mellettem az út egészén, de ezt nem hagyhattam, mire ő határozottan leszögezte, hogy bírni fogja, ne féltsem, végig ott fog loholni mellettem. Mint egy kutya. Én makacskodtam, semmiféleképpen sem akartam, mert úgy éreztem, ezzel én hagynám magára őt. Végül annyiban maradtunk, hogy felül mögém a bicikli csomagtartójára, súlya amúgy sincs, átfogja a derekamat, így biztos nem fog leesni. A későbbiek során ebben a felállásban… illetve felülésben maradtunk. Én tekertem a bicajt, és kormányoztam, míg Seppe a derekamba kapaszkodva nézte a tájat, és kommentálta vagy az autósokat, vagy a gyalogosokat. Vicces volt.
Mostanság is a biciklizéssel van baj, már kényelmetlenül érzi magát mögöttem, nem akar belém kapaszkodni. Legutóbb a megegyezésünk ellenére leugrott mögülem és végig futott mellettem. Én nem szóltam egy szót sem, ő meg – úgy láttam – élvezi a szabadságot. Ekkor jöttem rá, hogy nekünk már nincs mit keresnünk egymás mellett. Este leültünk megbeszélni a dolgot. Én azt mondtam neki, hogy elengedem, ő azonban nem akart menni. Azt mondta, hogy nem tud mit kezdeni nélkülem, neki nincs élete rajtam kívül. És akkor olyan történt, amire nem is emlékszem az elmúlt nyolc évből: összevesztünk. Egy összeveszés persze még nem a világ vége, de jelezte, hogy tennem kell valamit, ne jöjjön el a világvége. Felnőttem, felnőttünk. Ekkor szólt bele a dolgokba Mathis, Henrik, meg jött a többi. Feltettem az eBayre Seppét, és megdöbbentő gyorsasággal elvitték. Ha van időm egy kicsit gondolkodni, talán leveszem. Mert azért nem voltam biztos benne, hogy tisztességes az, amit a képzeletbeli barátommal teszek. De aztán már nem maradt időm semmire.
És ekkor lett minden igazán nehéz. Hogy mondom el Seppének, hogy egyszerűen eladtam? Vajon hogy reagál rá? És hogyan kerül el az új barátjához? Személyesen nem tudnak eljönni érte, ímélen meg mégsem küldhetek el egy képzeletbeli barátot, ahogyan nem küldöd el a tényleges barátodat sem ímélen sehova.
*
Vettem egy képzeletbeli barátot az eBayen. Mindig is szerettem azokat a történeteket, ahol a fiúnak volt egy képzeletbeli barátja vagy valaki, akit rejtegetnie kellett, mondjuk egy űrlény. Izgalmas, ha egy ekkora titkod van, és teljesen jó, hogy csak a tied. Olyan kalandjaitok lehetnek, amikbe nem szól bele senki, nem tartozik senkire. Jobb, mint egy testvér vagy egy kutya. A testvérnél azért, mert egy testvér igazából nem is hozzád tartozik, a kutyánál meg azért, mert egy képzeletbeli barát mégiscsak önálló, és bár jó nagy felelősséget ró rád, értelmesen el lehet vele tölteni az időt. És nem nyalogatja a kezed. Ez sokat számít: nem nyalogatja a kezed. Én napjában vagy százszor kezet mosok, lényegében minden után, amit a szobámon kívül megérintek. Nem szeretem, ha ragacsos vagy koszos vagyok.
Amúgy legót gyűjtök. Remek csomagokat lehet összevásárolni az eBayen, sokan megunják, vagy már nem tudják hova tenni, és ömlesztve kiszórják. Imádok legózni, és mindenfélét összerakni belőle, anyu szerint művész leszek, apu szerint építész, apai nagyanyám szerint valami bajom van, és különféle betűbetegségeket emleget, a nagyapám viszont úgy tartja, hogy meg se érem a felnőttkort, ha nem megyek ki naponta legalább két órát levegőre. Mindenki akar velem kezdeni valamit, csak én nem akarok. Jó nekem így. Aztán egy francia fiú feltett az eBayre egy képzeletbeli barátot, és rögtön tudtam, hogy ez nekem szól. Anyuékat nem fogja megnyugtatni, de én kicsit normálisabbnak fogom érezni magam tőle. Bár lehet, hogy nem mondom el nekik, mert ha nem tudnak róla, akkor nem idegeskednek. És persze akkor lesz teljes a titok.
Egyébként a francia fiú nem is kért érte sokat. Gyorsan lecsaptam rá, megegyeztünk, csak egy kis időt kért, míg közli a barátjával, hogy máshová kell költöznie. És persze azt mondta, azt is ki kell találnia, hogyan költöztesse át, mert hiába képzeletbeli az a barát, nem lehet átküldeni interneten. Én azért szerettem volna tudni, hogy hogyan néz ki, de értelemszerűen fénykép nem volt róla, erre Ethan megpróbálta lerajzolni, a rajz azonban borzasztóan sikerült. Én azért reménykedem, hogy felismerem majd, ám ha mégsem, akkor majd ő felismer engem, ha ideért. Annyit tudok, hogy négy évvel idősebb nálam és legalább egy fejjel magasabb. És senki más számára nem látszik.
Aztán kiderült, hogy a srác át fog bicajozni hozzám, Ethan megírta, hogy látta kerékpárra pattanni, és ismeri, tuti nem fog átszállni másra, szóval azzal érkezik majd. Megnéztem a Google térképén, Amiens-től Budapestig ezerötszáz kilométer a távolság. Kis időbe beletelik, de előbb-utóbb ideér. Nem tudom, mennyit bír egy ember kerékpározni egy huzamban, ahogy azt sem, képzeletbeli barátoknak szükségük van-e alvásra vagy evésre, szóval fogalmam sincs, hogy mennyit kell várnom rá. Vagy hogy egyáltalán kibírom-e addig. Mert mióta megvettem, egyre izgatottabb vagyok, szeretném magam mellett tudni. Remélem, szeret legózni, és lesznek közös témáink. Ha nem tudna magyarul, majd angolul beszélgetünk meg mutogatunk, de mivel egy képzeletbeli barát csak az ember fejében létezik, a fejemben viszont magyarul gondolkodom, szerintem nem lesz probléma a nyelvvel.
Az jutott eszembe, hogy ha ennyire szeret tekerni, talán nekem is kellene egy bicaj. Apu próbált tanítani pár éve, de folyton elestem, így aztán feladtuk, én is, és ő is. Lehet, újra meg kellene próbálnom. A régi bicaj még megvan valahol a sufniban, azt hiszem. Állítható az ülése, és akkor jó lesz, végül is nem nőttem sokat. Nagyapa szerint a legó miatt. A huszadik kerületben lakunk, annak is a szélén, átlagosan két autó megy el egy nap a házunk előtt, lehet, szólok apunak, hogy menjünk ki, tegyünk egy próbát az utcán. Szerintem apa örülni fog, de nem fogom elárulni neki, hogy egy képzeletbeli barát érkezésére készülök. Eldöntöttem. Sem neki, sem senki másnak.
*
Mit tehet egy ismeretlen helyen az, aki sehonnan nem jön és sehova nem tartozik? Az előző barátom megszabadult tőlem, az új barátomban még nem merek bízni. Nem tűnik rossz fiúnak, de teljesen új életet kezdeni egy ismeretlen országban, ismeretlen földön, még egy képzeletbeli srácnak sem könnyű.
Nem volt egyébként Amiens-ben nagy búcsúzás, sírás-rívás, ahogy egymás ölelgetése se. Ethan egész egyszerűen közölte velem, hogy én egy másik, magyar srácnak leszek a barátja, neki kell a támogatás. Aztán kitárta előttem az ajtót, és intett, hogy menjek, keressek egy vonatot, buszt vagy repülőt. Bármelyik jó, hiszen senki nem lát. Nem tudom, mennyi ideig álltam, míg végül a lábam megmozdult, és némán kisétáltam az ajtón. Nem emlékszem, hogy visszanéztem volna, egyszerre volt bennem értetlenség és valamiféle fura megbánás, hogy nyilván én rontottam el valamit. Egyedül maradtam, és bár nem éreztem magányosnak magam, ekkor döbbentem rá, hogy az elmúlt nyolc évben mindvégig magányos voltam. Persze, állandóan együtt lógtunk Ethannel, de ha ő nem szólhatott hozzám, mert iskolában voltunk, vagy aludt, akkor nálam magányosabb lényt nem lehetett találni a földön. Különben pedig nem akarok panaszkodni, ez a nyolc év csodálatosan telt. A legjobban a közös bicajozásokat szerettem.
Talán ezért is döntöttem úgy, hogy bicajjal indulok el Budapestre. A korábbi években mindig Ethan mögött ültem, hátulról belekapaszkodva. Élveztem, nem akartam rajta változtatni, bár sejtettem, hogy bármikor kitalálhatnék magamnak egy Ethanéhez hasonló biciklit. Ezt később sem tettem meg, amikor már kínos volt így tekerni. Nem akartam Ethan tudtára adni, hogy a kezdet kezdetétől másképpen is lehetett volna. Ám ez már a múlt. Kijutva az utcára, egész egyszerűen elképzeltem egy kék bicajt, egy országútra való Cannondale-csodát, amilyen Ethannek sosem lesz, mert a szülei nem áldoznának ennyit egy kétkerekűre. Tudtam, hogy néz az ablakból, és mindent lát, s bevallom, éreztem némi elégedettséget, amit azóta szégyellek.
A biciklizés Európán át egyébként nem volt olyan rossz, a képzeletbeli biciklik nagy előnye, hogy nem romlanak el, és bármikor el tudok képzelni rájuk elektromos meghajtást, ha túl meredek lenne a hegyoldal, amelyre felfelé kell tekernem. De egyébiránt jó a kondim és az állóképességem is, szóval mindössze egyszer került rá sor, miután átléptem Németországba Saarbrücken után. Ezzel együtt kitárult előttem a világ, láttam hegyeket és völgyeket, nagyvárosokat és kis falvakat. Legelő teheneket és erdőirtásokat, sportkocsikat és traktorokat, pirospozsgás parasztokat és fiatalokat, amint nappal iskolába vagy este buliba tartanak. Sosem hittem volna, hogy ilyen színes és tágas helyen élünk. Mennyi minden van, amit nem fedeztem, amit nem fedezhettem fel képzeletbeli barátként! Persze néztünk tévét meg lapozgattunk újságokat, de ez korántsem ugyanaz. Ethan szülei nem voltak azok a kirándulós fajták, néha kiruccantunk Párizsba vagy az óceánhoz, messzebbre azonban nem mentünk.
Megtettem az utat, csaknem ezerötszáz kilométert, és teljesen egyedül. Átfutott a fejemen, hogy máshová megyek, ám egy képzeletbeli barát lényegéhez hozzátartozik a barátság, és ha megtagadom a lényegem, akkor ki vagyok én? És az is fontos, hogy legalább egy ember lásson az életben.
Ezt egyébként nem Ethanért, hanem ezért a másik fiúért vállaltam be. Már egy ideje itt vagyok, és figyelem új barátomat. Kitett a szobája falára egy feliratot, különálló betűkből felfűzve: „Üdvözöllek új otthonodban, Szepi!” Szóval Seppéből Szepi lettem. Nem olyan rossz srác, nézem, és az állandó kézmosásaival együtt is szimpatikus. Majd ellegózgatunk mi ketten, amíg fel nem növünk. Akkor aztán talán a magam ura lehetek, és felfedezhetem a világot egyedül.
De erre még ráérek. Most ideje előlépnem az árnyékból, és megmutatnom magam.
Vissza a tetejére