Eső - irodalmi lap impresszum

Tibeti szél (15-16.)

kisregény
 
Tizenöt
Alexander béget is lázas álmok gyötörték. Nyúzottan ébredt, azt sem tudta, hol van és hogy került oda, megpróbált felülni az ágyban, de gyönge volt, szédült, visszahanyatlott.
– Siculides Musae, paulo maiora canamus – motyogta, és szemét lehunyva gyorsan magyarul is elszavalta Vergilius titokzatos negyedik eklogájának kissé módosított kezdő sorát. – Székely múzsák, daloljunk fennköltebb dolgokról.
Azt hitte, csak pihenni fog kicsit, ám újra elaludt, izzadt és álmodott, és amikor ismét kinyitotta a szemét, besütött az ablakon a nap, és egy óriási hal vicsorított rá az alacsony mennyezetről.
– Procul recedant somnia, et noctium phantasmata – mormolta. – Kímélj meg, Uram, az éjszaka rémeitől.
Gyerekhang köszönt rá a közeléből.
– Tashidele. Áldott légy.
A gyerek szemben állt, és a kezében hosszú vesszőt tartott, a vessző végén, most már felismerte, egy hatalmas papírsárkány lebegett, ami nem sárkány volt, hanem egy festett, vigyorgó hal.
– Tudod, kinek az ágyában fekszel?
Alexander bégnek rémlett valami az elmúlt napok történéseiből, emlékezett rá, hogy megérkezett oda, ahová hosszú évek óta vágyakozott, ködlött néhány foszlány a balesetről, a hajók elsüllyedéséről is, de azt nem tudta, hogy kinek az ágyában fekszik.
– Az enyémben – mondta komoly képpel a fiú, aztán aggódón megkérdezte: – Hogy aludtál? Remélem, jól aludtál. Remélem, nem esett kényelmetlen fekvés az ágyamban.
Alexander bég a fiút, aztán a vessző végén ringatózó sárkányhalat nézte.
– Ki készítette ezt a halat? – kérdezte végül.
– Én találtam ki. Én feszítettem fel a nádra. Én festettem ki. Egyedül csináltam. Egészen egyedül. Nem vagyok a terhedre? Nem vagy fáradt? Dönkar azt mondja, gyorsan megerősödsz, mert erős vagy. Azt mondja, beléd költözött a lázak királya, akit ti maláriának hívtok. De te le fogod győzni. Ha nem vagy fáradt, kérdezhetek tőled?
Alexander bég óvatosan felült. Most nem szédült, elgyötört volt, de úgy érezte, sokkal jobban van, túl van a nehezén.
– Rosszul aludtam, de nem az ágy miatt. Az ágy nagyon kényelmes. Köszönöm, hogy átengedted nekem. A láz miatt aludtam rosszul. Egész éjszaka nyomasztó álmok kerülgettek. Mit akarsz kérdezni?
– Egész éjszaka? – mosolygott a kisfiú. – Három. Három egész éjszaka.
– Annyit aludtam?
– Annyit aludtál. Három éjszakát. És három nappalt. Negyedik napja vagy nálunk. Nem vagy nagyon fáradt? Kérdezhetek valamit tőled?
– Kérdezz.
– Te sokat utaztál, sok mindent láttál, igaz?
– Igaz.
– Olyan állatokat mondj nekem, amilyeneket nem ismerek.
Alexander bég elgondolkodott.
– Képzelj el egy olyan állatot, ami gömbölyű, akár egy óriási, szürke fánk, és akkora, mint egy ház. Lába négy oszlop, hosszú orra van, amit ormánynak hívnak. Két akkora füle, mint egy-egy lapát. Azzal legyezi magát.
– Elefánt – mondta a fiú. – Látom őket a mandalákon, a kolostori thangkákon és falfestményeken. Baldachinos nyergekkel. A királyság hét jelképe közül is ő az egyik.
– A többit is tudod?
– Királynő, miniszter, hadvezér. Csintánami, a vágyat beteljesítő drágakő. Kerék és ló.
– Sokat tudsz. Hogy hívnak?
– Nala.
– Miért mondjak olyan állatokat, amilyeneket nem ismersz?
– Álmomban sokszor találkozom olyanokkal, akikről nem is hallottam. Szeretném tudni a nevüket.
– Miért nem adsz nekik nevet?
– Adok. De az nem ugyanaz.
Alexander bégnek eszébe jutott az a nap, amikor Alexandriában, a földkerekség legősibb állatkertjében először látott zsiráfot.
– Képzelj el egy olyan lényt, ami olyan magas, mint te, ha hatszor-hétszer a saját fejedre állsz. Négy izmos, de vékony lábon áll. Nyaka olyan hosszú, hogy kényelmesen legeli a fák lombját.
– Láttam őt álmomban. A bőre foltos és sárga. A nyaka hosszú, de a feje alig nagyobb egy jakénál.
– Úgy van.
– Hogy hívják?
– A görögök régen úgy hívták, hogy camelopardalis.
– Görögök?
– Régen, sok-sok évvel ezelőtt éltek. Eszes és világlátott emberek.
– Te is görög vagy?
– Nem. Én székely vagyok. És magyar.
– Mondd még egyszer, kérlek, hogy hívják őt, aki kényelmesen legeli a fák lombját?
– Camelopardalis. A görögök csillagképet is elneveztek róla. A neve tevepárducot jelent.
– A tevét ismerem, párducot láttam is. A görögöt már tudom. És a te nyelveden hogy hívják a tevepárducot?
– Zsiráfnak. Egy másik nép, az olasz, giraffának mondja. Abból lett a mi szavunk.
– Mit jelent a giraffa?
– Semmit.
– Az hogy lehet? Amit megnevezünk, az létezik. Amire nincs szó, az nem létezik. Nálatok nem így van?
– Igazad van, nálunk is így van. Mégsem tudom, hogy a giraffa jelent-e valamit azon a hosszú nyakú állaton kívül, aki kényelmesen legeli a fák lombját. Egy másik nép, az arabok zarráfnak mondják. Ők egy másik néptől tanulták. Olyan emberektől, akik fekete bőrűek. Ők még biztosan tudták, mit jelent a szó.
– Mondasz még olyan állatot, akinek a fekete bőrűek adtak nevet?
– Víziló.
– Aki milyen állat?
– Olyan, mint egy hasas hordó, ami négy kis fatuskón áll. Akkorára tudja tátani a száját, hogy állva beleférnél.
– Őt is láttam álmomban. Olyan nagy szemfogai vannak, mint a karom. Ő az?
– Nem lehet más.
Jól megértették egymást. Számos vízi és szárazföldi állat került szóba, Nala tetszését elnyerték a bálnák, akik olyan mély hangon bőgnek az óceánokban, hogy mi nem halljuk őket, szökőkutat spriccelnek a hátukból az égre, és akkorák, mint egy kisebb hegy. Legjobban mégis a fókák csiklandozták a fantáziáját. Mindent elfogadott, nem kételkedett a nyolckarú polipok létezésében, akiknek száz és száz szívókorongjuk van. Elfogadta a totyogó pingvineket olyanoknak, amilyenek. Elhitte, sőt magától értetődőnek vette, hogy a nappal és az éjszaka minden pillanatában láthatatlan lények, baktériumok milliói nyüzsögnek körülöttünk. De amikor Alexander bég úgy írta le a fókákat, hogy kedves kutyapofájuk van, és képzelje el őket láb nélkül, szép nagy halfarokkal, akkor elnevette magát.
– Tréfálsz, ugye?
Nem tudták megbeszélni az ügyet, mert Dönkar lépett be a szobába. Mosolygott, a fia fejére tette a kezét.
– Látom, jobban vagy – mosolygott az ágyban ülőre. – Felkelsz, vagy hozzak neked inni?
– Felkelek, Dönkar – felelte Alexander bég, és maga is meglepődött, hogy tudja az asszony nevét. – Szeretnék megmosakodni.
Hátrament a ház mögé, a kerítéshez, és amíg könnyített magán, a fölébe magasodó Potalát bámulta, és arra gondolt, hogy talán a dalai láma is éppen vizel. Az is eszébe jutott, hogy vajon mit adna Hodgson és egy tucatnyi más európai tudós, ha a helyében lehetne. Elszégyellte, hangosan is megdorgálta magát a hiú gondolat miatt, de a jókedve nem hagyta el. Megmosakodott, tetőtől talpig lecsutakolta magát az udvaron, aztán felöltözött. Nem a saját gönceit húzta magára, hanem azokat a ruhákat, amiket az asszony készített ki neki. Dönkar a sarokban, a vasból készült négylábú tűzhely mellé ültette le egy kék lócára. Cserépkancsóban csangot tett elébe, pirított árpából erjesztett sört, mellé bögrét, lepényt, szárított bárányhúst, egy darab sajtot és egy kést. Köszönetet akart volna mondani mindenért, ápolásért, öltözetért, enni- és innivalóért, ám az asszony megelőzte.
– Ne beszélj. Igyál. Szükség lesz az erődre.
Amikor kérdőn nézett rá, Dönkar elmosolyodott, és úgy vonta meg a vállát, mint egy európai nő.
– Egyél egy harapást, aztán igyál, mert senkit nem illő és nem is hasznos megvárakoztatni. Őszentsége egyik főhivatalnoka, aki olyan, mint Za démon, szemek borítják a testét, és akinek a létezéséről minden lhászai tud, de senki sem ismeri, már negyedik napja küldi el az emberét. Azt várja, hogy magadhoz térj. Csodálkoznék, ha hamarosan nem jönnének el érted, hogy magukkal vigyenek a palotába.
 
 
Tizenhat
A Nagy Ötödik titkos önéletírásából
 
Kerestem a bizonyosságot a föld alatt. Súlyos vizek mélyére süllyesztve. Végtelen kősivatagok közepén, ahol a csend kergeti a suttogó szelet. Kerestem barlangok mélyén, égbe nyúló hegyek völgyeiben, felhők fölött az égben. Rossz helyen kerestem.
Kaptam intő figyelmeztetéseket. Eredj innen, bömbölték hullámok, súgták fülembe szelek, visszhangozták sziklafalak és barlangok. Eredj. Még azt sem látod, hogy vak vagy. Nem látod, hogy nem látsz, mert a tisztánlátást a szemeddel kísérted. A világ csalóka képeitől vagy világtalan. A világ zajától vagy süket. Meg akarod fogni, amit tapintani és markolni nem lehet. Utad nem a világosságba, hanem a sötétségbe vezet. Eredj. Akkor térj vissza, ha elfogadod a halált. Ha elfogadod, hogy nincs titok. Ha elfogadod, hogy a túlpart árnyéka nem létezik, csak az aggodalom, ami félelembe, a félelem pedig újra és újra a szenvedő világba vezet. Eredj innen. Térj vissza, amikor ráébredsz arra, hogy akkor találsz, ha nem keresel.
Máskor segítő jeleket kaptam. Közel jársz. Jól látod, hogy a béke, nyugalom és
kísértésnélküliség mindenütt jelen van. A születésben éppúgy, mint a halálban, a dermedt télben és a tavaszi zsendülésben. A napkeltében és a napnyugtában. Az illatozó virágokban, a párzás örömében és a boldog megnyugvásban, a tökéletes befejezésben, a halálban.
Az eszem elfogadja az intelmeket. Az eszem érti a segítő jeleket. De én nem csak az eszem vagyok!
Legyőztem a disznót. Elűztem magamtól a kígyót. A kakassal mégsem bírhatok. Nehéz tisztának maradni. A bűn gondosabb az erénynél. Az erény nem törődik úgy a híveivel, mint a bűn. Aki az erénynek szenteli életét, szagtalan és íztelen étkeken rágódik, míg a szenvedély jutalma kéj, izgalom, illatok és ízek bősége, gyönyörűség. Mondom magamnak. Ismételgetem. A szenvedély tüzének hamvadtával béke támad. A bűnök és a balgaság tüzének nyugodtával béke támad. A gőg és a tévhitek nyugodtával béke támad. A vágy és a kín nyugodtával béke támad. Buddhát látom. Felébred nyoszolyáján. Végignéz harminchét gyönyörű asszonyán. Zeneszerszámaikat szertehagyva alusznak mind. Némelyük szájából nyál csordul. Mások szuszognak. Egyik horkol, álmában beszél, fogát csikordítja. Másiknak szép melle gömbölyül, vagy ágyékáról csúszott le a ruha, födetlenül hagyva, amit takarni illendő. Mintha szanaszét heverő hullákkal borított dögtemetőben volnék, suttogja. Adjam fel én is a házam? Hagyjam el otthonom, családom, barátaim, hogy megnyugvást találjak?
 

Vissza a tetejére