Pokolbélű banda
Épp asztalnál ültem, a szalonnahajról faricskáltam lefelé a kicsi, száraz maradék zsírt, ne vesszen kárba, azt rágcsáltam a málé mellé a pudvás fogaimmal, mikor a hóropogást hallottam, ahogy a banyám jön vissza a boltból. Dohányt, gyufát hozott, pár konzervet. Nem sokat jártunk mi boltba, megvolt a krumplink, a hagymánk, a málénakvaló, a kecskehús, tojás, miegyéb. Kivágja az ajtót, azt mondja, eridj, ember, a kőbánya felé, füstnek érzem pokolbűzét, átlikadt ottan az égbolt, kormos angyalok potyognak le a földre, szám szerint negyvennél is többen, érzem én a bal lapockámban.
Na, mondom, eddig is lükkent volt a vén szipirtyó, most rágta ki teljesen az agyvelejét a dilinósok szúbogara. Még a végén tologathatom ide-amoda a féleszével, de agyon is verem előbb lapáttal, s elkaparom a régi temetőben, nem untam én meg az életemet, hogy egy mihasznával vesződjem abban a kevés időben, ami még hátravan. Nem keresné senki az eszelős vénasszonyát, nem vagyunk mink számontartva, ide még a térerő is hálni jár, nem lehet használni a francos mobiltelefonokat, néha kapni egy kicsi csücsköt, ahol kicseng, de nagyon ótvar, szakadozott akkor is a hangja, akárha német hadirádiót hallgatna az ember, még a háborús időkből. Szrrrcs, phhh, kzzsss, jó napot, csszzz, kíváncsrrr, bi… bi… bi… bi…
Ennyi itten az okosság, az égi csatornákból se tudják besugározni tévével ezt a hóbelevancot, hiányzik a fityfenének, bédurrantok a jó kis vaskályhába, csinál az olyan látványosságot, mintha egész Nújjork lángolna, sisteregve dűlnek össze a toronyházak, győzzem nézni, a szemem is beléfájdul a gyönyörűségbe. Meg aztán nem is lenne nézni erőm estére azt a sok miféleséget, miután egész nap kapáltam, fát aprítottam, elláttam a jószágot, behordtam a szénát. Nem értem, a népeknek hogy fussa ilyesmire, persze ha csak a papírokat tologatod a községházán vagy a papírboltban csámcsogod a rágógumit, abba nem fájdul belé a derekad, van még kanalad az összevisszaságra.
Mondtam a banyának, a villám üssön belé, az úthenger nyújtóztassa ki a csontjait, dehogy teszem ki a lábamat ebben a zegernye időben, nem ettem én meszet. Eszemre térjek, visított rám a vénsége, tudom én, micsoda ügyes módját lehet ott ejteni most a fabeszerzésnek, jó esetben meglesz a jövő évi tüzelőnk. Hallgassam csak őt, az az égből lezúgó nagy kárhozat jócskán letarolta az erdőt, összevissza kupacban hevernek ott jókora ágak. És akkora kár esett ott emberéletben, kint van egy hadsereg rendőr, tűzoltó, katasztrófa-elhárító, pakolják ki a hullákat, mint a hentesnél a tőkehúst. Csak úgy villódzik a vadon, mintha lidérc járná, kék-zöld-piros fényekkel kicsicsázva. Tiszta karácsonyi hangulat van, csak a jeges borzongás ünnepel, halált hozott a Jézuska odafentről. Gondoljam meg, üti tovább a vasat a vén átokfajzat, kit fog ott érdekelni, ha egy szánkóval és fejszével megjelenek, és elkezdem összegyűjteni a jó kis tápértéket.
Szöget üt a fejembe a dolog. A tél elkényelmesíti az embert, hogy a firlefranc essen belé. Csak ránézek a jószágra reggel, kiengedem, vizet adok nekik a megfagyott helyett, darát is kapnak, szénát a kecskék. Aztán rájuk nézek este, bezárom őket, de már többnyire benn is gubbasztanak, ahogy leszáll a sötétség, semmi kedvük odakinn matatni, inkább melengetik egymást odabe, a karámon belül. Napközben aprítok egy kis fát, behordom, begyújtok, elszöszölök, behajtok egy-két csavart, beütök egy-két szöget. Zörgök egy kicsit a műhelyben, de megmerevednek az ujjaim, fúvogatom őket. Nincs odaki különösebb tennivaló, hagyni kell a világot, hogy beroskadjon magába, hogy kővé fagyjon, hogy összegémberedjen. A fejem is gémberedik a hűvösben, ülepedik, töpörödik. Aszalódik, mint a füstölőben a hús.
Igaza van a banyámnak, kár kihagyni az efféle lehetőséget. Ha ekkora cécó van arrafelé, akkor aligha jár a csősz, csendeskén meg lehet lépni a kertek alatt. Megcsiszoltam kicsit a szánkó rozsdamarta talpát, halkabb leszek, mint az álom. Rákötöztem a szánkóra a fejszét s egy farkasfogú fűrészt is, nekivágtam. Vastagon beöltöztem, nyakamat betekertem sállal, alig látszottam ki a kalapom alól. Amúgy is rendesen szürkül már, érdemes beleveszni a tájba, ha nem túl egyenes az ember útja. Drágul a fa rettentően, csalnak is a szállítók, a kupacközépre rejtik a hulladékot, mindenféle vegyes vackot, aminek alig vagyon tápértéke, hogy a fagy rágja meg a gacsos kezét a csalóinak.
Öröm mostanában átgurulni a Horpadáson, mindenfelé a diadal pislog rám, legyőztem bizony az Öreg-Máthét, a vén tetves zsugorit, aki szítta a véremet, ette az életemet, elbitorolta a szőlőt, a földeket. És most minden szeglet azt hirdeti, vége az uralmának, minden rólam beszél. Hiába járt vissza a roggyant vén gonoszlelke, és nyomta volna ki belőle az életet mind egy cseppig, elégettem a kárhozatos hulláját, megittam a hamuját pálinkában. Nem egykönnyen szaladt le a gigámon, az már igaz, ocsmány egy íze volt holtában, aminthogy ocsmány természete életében, de azóta egyszer sem nyikordította rám az ajtót. Aluszom, akár a bunda, s úgy ébredek, mint akit angyalok gyúrtak újra pihetollbul. Nem mondom, akad kis főfájás, hátnyikorgás, de az én koromban ha már az se lenne, alighanem azért, mert álmomban átlibbentem volna az onnansó világba. Megyek az utcán ráérősen, a szánkó suhan a nyomomban, pöfékelek nagy, báránykányi gomolyagokat, mert nemcsak a cigeretta ereszti a füstöt, hanem a leheletem forrósága is. Ott a fal, ami rászakadt a vén varangyosra, és kinyomta a szuszt belőle. A Subánéval hentergett éppen, amikor elvitte az ördög, egésségükre, drága kufirc volt, annyi szent. Amott szépen szundikál télére a szőlő, amit elmart az öreg, s mellette a pince, amiben az ő eperpálinkája meg a kis bora várakozik, pontosabban már az enyém, lakatot is cseréltem, rögtön a halála másnapján, mire vártam volna az ilyesmivel, jobb a biztonság. A földjeit is hozzászántattam az enyimekhez, mert hiszen enyim volt eredetileg vagy épp olyanoké, akiket az Öreg-Máthé mart el miközülünk. Volt egy kis mezsgye, de most már nincsen. Elenyészett szépen, senki se tudná megmondani, hol húzódott.
No, még az is kiderült, az öregnek rokonai vannak, lánya is, fia is. Honnan a pokolból vánszorogtak elő, ki adta tudtukra, hogy elpatkolt a vén zsivány, sejtelmem sincs. Beállítottak valami rogyott Audival, nem tudom, miféle mesebeli királyfinak akartak kinézni, de hát kehes macska nem oroszlán. Körbemutattam a kis koszos kunyhóját az öregnek, a beszakadt fedéllel, a kirohadt ágybetétekkel, a csorba ablaküvegekkel, egészségükre, ha örökölni akarnak. Tettem az értetlent, mikor kérdezgették, merre van szőlője, földecskéje a tatának. Abból aztán nem esznek, ha már visszaszereztem azt, ami az enyém… Az a vértelen, szőke lánya meg a sánta fia erősködtek, hogy az apjuk folyvást csak a tulajdonát emlegette nekik, míg a föld felett csámpázott. Na hiszen, amennyit ezek beszéltek vele, ahol nincsen is térerő! Itt éltünk egymás hegyén-hátán Öreg-Máthéval, láttuk egymás minden lépését, de én még életembe nem láttam ezeknek a pofázmányát. Azt most mégis nagyon kéne nekik a nincsen. Mikor már nincsen, aki volt. Köptem egyet. Dögevő népség.
Hitetlenkedtek, meg voltak veszve, azt hajtogatták, itt valami bűzlik, ők ennek utánajárnak, van nekik ügyvédjük, az majd kikaparja az Öreg-Máthé örökségét, mert arra ők jogosultak. Szemközt fordultam velük, megnéztem magamnak ezt a két éhenkórász, keshedt városit, aztán szépen, tempósan fűztem a szót, hogy hallják, értsék, megrághassák magoknak, s kiköphessék aztán, ha nem ízlett. Szóval úgy tudják meg, hogy ötven évvel ezelőtt olyan párba köthető két ágrólszakadt voltunk, én meg az Öreg-Máthé, alig volt nálunk nyomorultabb Gacsalyon. Tudják-e, merre van Gacsaly? Hát fityfenét sem gyanítanak ők az Öreg-Máthéról, ha azt sem, merről jött, ki fia-borja. Háromszáz kilométerre innen terpeszkedik az a falucska, ahol a méltóságos apjuk született és gürcölt. Semmije nem volt az égadta világon, amint nekem sem, úgy álltunk ott, ingben-gatyában, ahogy anyánk a világra lökött. Világéletünkben a máséban verejtékeztünk, mások löködtek bennünket ide-oda, könyörületből kaptunk, amit kaptunk, megtűrtek ott, ahol laktunk, nem volt se jószágunk, sem egy talpalatnyi földünk.
Egy szép napon teherautó állt meg a falu közepén, két ember szállt le róla, s bementek a téeszirodára. Mondták, kell nekik egy csapat zsellér, akiknek nem büdös a munka, de akik itt senkinek sem fognak hiányozni. A titkár eltárs sorra járta a nyomorult hajlékainkat, tucatmagammal kipenderített, kapjuk két kézre a cókmókot, aztán aló mars, fel a teherautóra, akkor lásson, amikor a háta közepét. Ilyen szívesen voltunk mink ott tartva az Öreg-Máthéval s a többiekkel. Örültek, hogy lapátra tehettek, hogy elfüstöltünk, kutya se sírt utánunk. Addig zötyögött az a járgány a köhögtető porban, míg csikorogva meg nem állt itt, a határban, ahol már akkor se volt semmi. A düledező kastélyban, amott, javítós gyerekek éltek, amelyik megszökött, lopott, amit tudott, aztán elkapták, és visszacipelték. Mink voltunk itt a téesz lerakata, a régi uradalmi istállókat kimeszelték nekünk, aztán annyi. Kijárt ide egy művezető, hogy kordában tartson bennünket, kiossza és számonkérje a munkát. De a ház körüli senkiföldjén csinálhattunk kiskertet, telepíthettünk magunknak szőlőt, elkeríthettünk kis baromfiudvart, ültethettünk diófát, miegyebet, nem szúrt szemet senkinek, fütyültek azok miránk. Csak a dolgozók névsorában léteztünk, egyebütt aligha. Lakhelyünk se volt bejegyezve hivatalosan, de a helybéli rendőröket nem zavarta, mind tudták, hogy mink lakunk itt a Horpadásban. Úgyhogy Öreg-Máthé földjei meg bármi, amiről csodákat zengett nagy garral, csak az ő fejében léteztek. Persze, szántott, ásott, gereblézett, kaszált, kapált, szüretelt, mint itt mindannyian, de a máséban tette. A senkiében. Be lehet menni a méltságos földhivatalba, kikérni a papírokat, meg fogják látni. A nagy harmatos semmit. Mintha a földgolóbison se lennénk.
Tudják, hol szerepel egyáltalán az, hogy ezt a sarat tapodjuk? A periratban, amely megakadályozta, hogy innen kilakoltassanak. Látják itt szemben a lovardát? Egy Amerikából hazajött nyikhaj csinálja, ide járnak ki az úri népek dzsipekkel, csillogó kocsikkal, és rázatják egy kicsit a zsíros valagukat valamelyik kikent-kifent, úri táltoson. Én még dolgoztam lovakkal, azok segítői voltak az embernek, nem ilyen elkapatott házijószágok. Odacsaptunk nekik, ha makacskodtak. De tisztelték is az embert, érezték, hogy közös a dolgunk, közös a sorsunk. Á, elmásult már minden. Nem mintha régen olyan ménkű jól gurult volna a garas, csak másmint jártak a dolgok, mást forgott ki az idő kereke. Ha értik, mire gondolok.
Még élt Öreg-Máthé, amikor az amerikai átjött intézkedni, tárgyalni, köntörfalazni. Jól kicsinálta magában, hogy markunkba nyom némicske pénzt, aztán a színünket se lássa, a kunyhónkat pedig ledózerolja, máris megtisztult szépen az úri lovardás környéke. Kezdte magáénak érezni az egész területet, pedig jussa nincs benne, községi földek ezek mindenfelé. A Subának persze, amennyi lepkefingnyi észt osztott a Teremtő, rögtön felparázslott a szeme, nosza, hogy berúg ő abból a pár bankóból, amivel ez az ócska strici kiszúrná a szemünket. Jó, hogy rá tudtuk venni nagy nehezen, hogy megjárassa kicsit a fejét. Hiszen hova mentünk volna, miután párszor leittuk magunkat a sárga földig? Híd alá vagy árokpartra? Itt van lakhatásunk, némi megélhetés is a földekkel, jószággal. Ebből a pénzből még egy vacak, öreg autót se tudtunk volna szerezni, nemhogy telket. Öreg-Máthéval együvé szorított a közös veszély, találtunk az önkormányzatnál segítőt, aki megszánt bennünket. Bíróságra került az ügy, és a kijelölt védőnk perc alatt a mi javunkra fordította, mert az amerikainak semmi joga nincs ide. Azt vélte, hülyébe vesz minket, s azzal minden el van boronálva. Azóta is itt vagyunk, szálka a szemében. Félünk is, még egyszer fejünkre gyújtja ezt a kócerájt, de eddig még nem vitte rá a lélek. Szóval szeme közé néztem az Öreg-Máthé pereputtyának, amolyan ijedtjószág-tekintettel bámultak, most omlott össze bennük az apjuk mesebeli birodalma. Úgy elporzottak, mintha soha a világon se lettek volna.
A kecskék furamód nem kotródtak be a szállásra, kinn álltak a meredő szemükkel, mint valami seregnek a néma katonái, emberszemmel bámultak. Meg mertem volna esküdni, hogy az Öreg-Máthé lelke kuksol ki a fejükből, hogy a halála után is vigyázza, mit csinálok, mit nem. Hozok egy baltát, ördögfattyai, sorba lecsapdosom a bamba fejeteket, nem babonáztok meg többé sem engem, se mást, dünnyögtem, azzal oldalba taszigáltam a díszes kompániát, egye bé őket a fene a helyükre, éjszakára. Jó, hogy van a jószág, adja a tejet, de a kecske, az megszállott lidérclélek, felmászik a fa tetejére, ház fedelére, botorkál az ereszben, átugrik a kerítésen. Ha pányvára vetik, addig gabalyítja, mígnem teljesen gúzsba köti magát. Ha láncra veszik, egyre ügyeskedik, míg valahogy fel nem lógatja s meg nem fullasztja magát. Elreszelgeti fogával a cölöpöt, tövig beretvál minden növényt, ami fának ő nekilát, az többé ki nem hajt, kérget, ágat, levelet, hajtást, mindent lepucevál a pokolbélű banda. Hiszen nem véletlen, hogy a Belzebubról patás meg szarvas ábrázolatok vannak, kenyeres pajtása a sátánnak a kecske, elég a hideglelős szemébe pillanatani. Átlát a csontodon, keresztüldöfi tekéntetével a májadat, vesédet, de nem gyógyítani akar, mint az Isten áldott, tüzes szemsugára, hanem ölni, gyilkolni, veszejteni. Ha berúgva történetesen elhemperednék netántán a kecskék udvarán, esküszöm, ez a rusnya népség nekem látna, leennék hajamat, bajszomat, szakállamat, fejemről a kalapot, aztán folytatnák a fülemmel, orrommal, szemhéjammal, fel sem neszelnék, már olyan szép tisztára lecsupálnának, mint a temető legvénebb csontvázát. Irtózom a kénköves nyavalyásoktól teljes lelkemből. Persze tudom én a hideg eszemmel, hogy csak barom ez is, mint a többi, de közben nem hagy nyugodni, hogy érzem ám, amit érzek. Nem csak józan mérlegelés van a világon, nagy bajban lennénk, ha mindig arra hallgatnánk. Van ám láthatatlan világ, úgy pontosan, mint a rádióhullám, mond mindenfélét a levegő, de ha nincs vevőkészüléked, azt hiszed, teljesen üres. Közben tele van zenével, hírrel, reklámmal, mesével, beszélgetéssel. Amit lát az ember, édeskevés, megüti a bokáját, ha nem hegyezi jobban a fülét.
Ballagtam a hóban, pöfögtem a cigarettámat, vonszolódott nyomomban a szánkó, rajta a balta, a fűrész. A mazzag finoman rángatta a zsebre dugott kezemet, mint egy kis pulya. Ezért megadtam volna bármit, egy ilyen gyönge lélekért, semmicske testért. Hogy a rosseb vinné el az egészet! Ugyan miért jut egy ilyen átokfajzat Öreg-Máthénak, aki aztán rá se bagózik a kölkeire, s miért nem nekünk, akik kezünk-lábunkat törtük volna érte? Bárcsak cincálták volna pofabőrömet, gyurmálták volna bajuszomat azok a kicsi mancsok. Bárcsak nyaggattak, nyúztak, cincáltak volna, hogy így papa, úgy papa, ezt akarom azonnal. Ha hisztizik, földhöz veri magát, nem eszik rendesen, mindig csokit falna, utcára kiszaladna, veszélyes kutyával játszana. Lehetne aggódnom, dühösködnöm, szigorkodnom, morgolódnom, hemperegnem. Sóhajtoznom, hogy de nehéz, hej, de nehéz egy ilyen brigantival, egész fészekalja zsivánnyal, hogy megvert engem ezekkel az a Jóisten, véremet is kiszívja utolsó cseppig a zsák bolhája, se éjjelem, se nappalom tőlük, azt a jó szagú teremtett mindenségit! De hát nem prüszkölhetek így, ballagok a hóesésben, prüszkölöm a pelyheket.
Mit meg nem tett a banyám, még mikor nem volt banya korában, csak hogy áldás szálljon rája! Rágcsált búzamagvakat, mert attól zsendül méhében az élet. Telehold éjjelén táncolt a harmatos mezőn, és hajladozott, hogy Luna istennő meggyarapítsa őt, kerekítse szakasztott olyan teljessé, mint a jókora ezüsttányér odafenn. Nekem meg közben kölessel kellett hintenem a fejét, szaporodjon az élet benne, mint az a sok kis mihaszna vetnivaló. Babot meg borsót evett, mert azoknak a burkában ott gugyorognak a csírácskák sorban, mint a kisdedek. Szelelt, pufogtatott, durrogott is tőle éjt-nappal veszettül. Mogyoróvesszővel kellett megköszöntenem karácsony vigíliáján, még a Rozi kecskét is muszájtott madzagon magammal rángatni, mint nyájat, hiszen ha nem vagyok eléggé pásztor, akkor nem hathatós a bájolás. Aztán ő megcsapdosott a pásztorvesszővel, engem is, a jószágot is, hogy megsokasodjon minden, úgy a házban, mint az istállóban. A vesszőt utóbb be kellett suvasztani az ágy alá, mert ahány rügyecske búvik elő rajta, annyi gidánk születik majd. Tojáshömbörítéshez éjfélkor mentünk ki a mezőre, ő gurított a domb tetejéről, nekem meg el kellett kapnom, hogy össze ne törjön, de hát a rosseb egye, csak elvétettem mindig. Kolompoltunk, bográcsot vertünk, hamuval teli cserépibrikeket csaptunk a földhöz, meg is tapostuk, ezek voltak a baktálak. Kajátoztuk közben torkunk szakadtából: „kígyók, békák, gyíkok, iramodjatok”, hogy elkergessünk minden rontást, amit az a rosszvérű, kancsi Subáné meg az ördöngös Öreg-Máthé ránk ragasztott. A banyámnak főboszorkány volt már az anyja meg az öreganyja is, tőlük örökölte az ákombákom papirosokat, amiken ez a sok sületlenség van feljegyezve átabota krikszkrakszokkal, onnan bogarászta ki a szipirtyóm az újabb és újabb kuruzslást, mihelyt fölsültünk az előzővel. Már azt hittem, sose fogy ki a mihaszna praktikákból, de hát a lőcsnek is vége van egyszer, ő is belátta, hogy úgyan maradt vénségére, ha fejünkre állunk, akkor sem lesz ebből egy mákszemnyi-babszemnyi csimota sem. Hiába adott a százéves Sárának gyereket az úr, minden lompos öregasszony nem lehet felkent személy, az már bizonyos.
Sóhajtva tűrtem, hogy a szánkó ráncigáljon, fújkodtam ki galléromból a hópelyheket. Már messziről szemembe tűnt a sokadalom a tűzokádó roncs körül. Mentők, tűzoltók, rendőrautók villódzó lidércfénye, kegyetlen füst a levegőben. Óvatosan kikerültem a népet, nem jó vért szül a sok ismerős, ha fa után jár az ember… Kacskaringós ösvényt egyenesért el ne hagyj! Beljebb és beljebb húzódtam a homályba, egyre kevésbé láttam, de a zseblámpám kévéjével lassan kitapogattam a lezuhant vasmadár nyomvonalát. Úgy tarolta le a fákat, mint a kasza a füvet, meglehetős törzsek dűltek-borultak kazalra, jöhettem volna ezer szánkóval is, mindet megrakhattam volna embermagasra fával, úgy se végzek. Facsarodott a szívem, mert hiába tekertem az eszemet jobbról is, balról is, sehogy se jött ki, miként tudnék többet hazamenteni az égi áldásból. Aztán figyelmes lettem a szentjánosbogarakra: itt is, ott is vékony zseblámpacsík hunyorgott, másoknak is megjárta a fejét, hogy bűn nem megdézsmálni a hirtelen támadt kályhatölteléket. Zörögtek, csörögtek, halkan nyeszetelt a fűrész, csínján koppantgatott a balta mindenfelé. Szorgalmas nép ez itt, errefelé, ki nem hagyná az alkalmat a potyázásra! Míg az úri osztály forralt borra költi a zsebbevalóját, mi ügyesen hazamentünk egy kicsit a lehetőségek szerint. Lépdelek nagy vigyázattal erre meg arra is, a többi csóringálóval se szeretnék összeakadni, jobb nem tudni az ilyesmiről. Aki sokat tud, nyilván hamarabb eléri az aggkor. Egyszer csak majd orra bukom valami jókora kőbe, amit észre se vettem. Hűha, no nézd, nem is kő az, hanem olyasforma narancsszín kisgömböc, mintha egy mini gázpalack lenne. Rajta nagy betűkkel felirat: FLIGHT RECORDER – АВАРИЙНЫЙ САМОПИСЕЦ. Megvan a súlya, ahogy felemelem. Azt hiszem, fontosabbra leltem, mintha az egész erdőt vinném haza s aprítanám fel ölfának. Csak jól sáfárkodjak vele! Hiszen minden annyit ér, amekkora árat valaki hajlandó kiguberálni érte. Márpedig, ha jól sejtem, ezt a darab akármit fontos emberek égre-földre keresik itt a közelben. Felpakolom a szánkóra leletemet, tördelek gyorsan egy adagra való gallyat, amivel befedem, aztán fűrészestül, baltástul rákötözöm az egész hóbelevancot, hogy ki se látszik alóla. Szemembe húzom a kalapomat, és öles léptekkel vágok neki a rengetegnek, széles ívben kerülve minden lakott területet s minden gyanús mozgást. Amint hazaérek, leviszem a pincébe a mai este ajándékát, hátha cseles nyomkövető van rajta, sose lehessen tudni! Hadd merüljön Csipkerózsika-álomba, míg kifundálom, hogyan dobjam piacra… Hej, banyám, most aztán megfogtam az Isten lábát! Csak ügyelni kell, jól pofán ne rúgjon vele.
Vissza a tetejére