Halhatatlanok
(regényrészlet)Addigra fölhozták mind az öt tetemet. A hatodik gyilkolás nem sikerült. Kipter Adél megmenekült a kivégzésétől, élve beesett a rendőrség kinyíló ajtaján. Arany Ármin doktort éjjel riasztották, el se tudott köszönni Aliztól, a kocsi lent várt rá a Tátra utcában, pöfögött a motor. Több autó indult le, egy ostoba államtitkárt is delegáltak, a színház előtt összeállt a három jármű, három fekete cápához hasonlító Volga, képeztek egy konvojt, két óra alatt lent voltak, talán annál is hamarabb, Aranynak igazából nem is akadt dolga. Hozták, mert idevalósi. Hozták, mert olyan jolly joker. Felesleges vagyok. Itt az. A halottakat nem nagyon lehetett beazonosítani, olyannyira oszlottak már, arc maradékához semmiképpen se tarts fényképet. Mondtak az összeszaladt utcabeliek mindent összevissza, köpködtek, károgtak, jajongtak. Előjöttek az emberek, anyákat, apákat kellett visszafogni. Mindenhol égett a lámpa, villany vagy petróleum. Voltak gyertyás asszonyok, fejkendős sutyorgó kísértetek.
Egyszerű ruhalopásnak indult, azt beszélték, jóllehet ahogy hallotta Arany, egy éve, amióta tűntek el a gyerekek, fiatal, állomáson maradt lányok meg két fiú, olyan feszültség kezdett szétáradni a városban, hogy csoda, nem történt pogrom. Egy jó kis békebeli pogrom. Kérdezi Arany doktor szeretettel, miért nem jutott az eszükbe, hogy Hetényi állomásfőnök igazoltasson a peronon? A buszmegállót, a főút forgalmát, a városból kivezető földutakat miért nem figyelték jobban Tordasi elvtárs kiváló emberei? Keringett a piacon a nagy tudású szolnoki detektív, akiről csak a vak kofa nem tudta, hogy szolnoki detektív, de ha közelebb óvakodott hozzá, a szagából az is megérezte nyomban. Miért nem mondták Hetényinek, hirdesse csak, hogy az utolsó vonatról lemaradó őnála, az indóház szolgálati lakásában jelentkezzen?! Mert balfaszok voltak, azért. Az elveszett, csak világgá ment fiúk meglettek végül, eltört a hátukon az apjuk kapanyele, sivítottak, mint a disznók, még a templomtornyok is hallották, mind a kettő, pedig nincsenek közel egymáshoz. A zsinagóga nem hallotta, üres volt, süket. A szerelmesek, akik a kukoricásban enyelegtek, nem loptak gyereklányt. Egyszerű, miért nem. Mert basztak. Aki baszik, nem lop gyereket, elvtársak, inkább csinálja. Sírtak, jajveszékeltek a titkos kufircolásba belebukó erkölcstelenek, ők nem akartak semmi rosszat. Dehogynem, a susnyásban csak rossz történhet! A kukoricás nem susnyás, rendőr elvtárs. Na még a kisfaszomat pofázol vissza, susnyás a kukoricás, ha annak használod! Jól van, kaptak néhány pofont, máskor a házban basszatok, nem vagytok állatok.
Értve vagyunk?!
Értve vagyunk, rendőr elvtárs.
Támadt másféle gyanakvás is. A temetőkocsi lehetett, elviszik a gyereket, mert kevés a városban a hulla. Szolnokra kell a hulla, máshová kell. De mire?! Mindegy, jön-megy a halottaskocsi, olyan halk a motorja, mintha a szél hajtaná, minden utcában megáll, leselkedik, nem tiszta szándékok, hiszen látták itt is, ott is, a fürdő felé elgurult, a kutyahangos partalján végig, a vasúti sínek mellett futó utcákon duruzsolt.
Álljon már meg a szentmenet, de tényleg!
Mert ha már, mégis inkább a zsidók, nem? De igen, természetesen, ők. Azok. A zsidó, ki nem tudná, nagy ínyence a habos gyerekvérnek, s ha eltávozott is kénytelen-kelletlen tőlük a nagyja, elvitték a brancsot a negyvennégyes aratás előtt, akiket meg mégis vissza evett a fene, miért is adták volna föl az ártatlan gyerekvér utáni mocskos sóvárgásukat. Bocsánat, de nem szimpla gyerekvér, bár lehet az is, inkább szűz lány vére! Ez az igazság. Belesüti a maceszbe az átkozott kóser szakácsa, kicsorgatja vizespohárba, megissza, úgy, ahogy kibugyogott a megvágott torokból.
Ha maradtak volna izraeliták, milyen egyszerű lenne. De hogy a jóisten nézzen körbe, nem voltak, és lám, így is ők voltak. Mégis! Ennek ellenére! Ha nincs is itt, megcsinálja így, mert ilyen, ez a tulajdonsága, a világraszóló ravaszkodása. Úgy is megcsinálja itt, hogy máshol csinálja éppen.
Ketten éltek a reflektoroktól és kapkodó elemlámpáktól világló parasztházban. Vöröshadsereg utca 171-es házszám. Arany piszkossárgának saccolta a reflektorok alkalmi műfényében. Az épület oldalán tornác, az udvart embermagas gaz lepte, kóró, bogáncs, belefutott a gubancos zöldbe egy ösvény, hátrafelé vezetett, hová. Itt él Borbála és a lánya, a Piros. Elég csöndesek voltak, nem különösebben hangoskodó népség. A szomszédság inkább találgatott, mintsem tudta volna, mivel töltik a naplemente utáni időszakot. Nem volt rikoltozás, sikoltozás, zajongás, ilyesmi. A nappali fény persze mutogatta őket, mint a mocskos kirakatbabákat. Loptak már korábban, két éve előállították bilincsben az anyát, seggbe rúgták, nemcsak a hajad, de a pinaszőröd is leborotváljuk, ha nem hagysz föl a tolvajlással, elengedték.
Utolsó figyelmeztetés.
Használt?
Mint halottnak a csók. Továbbra is loptak, kurválkodtak, az orosz fiúkhoz ringatták a picsájukat, akik a Cégény-tanyán vakargatták a fehér hasukat az ott elfutó telefonvezeték miatt. Azt őrizték a kóbor kutyától, nyúltól, hörcsögtől, őzikétől, szélvihartól. Télen fehér szakállt növesztett a zsinórra a dér. Magányos fiúk, volt ételük, kaptak hasítatlan fát és valamennyi szenet, főztek is, szerették a káposztát, a céklát meg a csülköt. Szállítottak nekik Szolnokról a nagylaktanyából hetente konzervet meg fekete kenyeret. Volt billentyűs harmonikájuk, senki el nem vitathatja, hogy szépen zenéltették az ölbevaló tüdőgépet.
Helybeli kisnagylányok táncoltak ki hozzájuk baszni, tetvészkedni. Itatták a fruskákat rendesen. Részegen jobb baszni. Nehezebb, de könnyebb. Lánynak mindegy, csak tegye szét. Tudta ezt mindenki, akinek volt egy kis sütnivalója, vagy megállt valahol, akármelyik városi akác törzsének dőlve hallgatózni vagy egy kis eszmecsere végett. Tudta mindenki, hogy a Piros kijár a vadsövénnyel kerített Cégény-tanyára, ahová befut a ferde villanypózna tartotta vezeték, aztán meg kifut a másik oldalon, nyár végén madarak zsibonganak rajta, készülődnek Afrikába, a törzsfőnök udvarába. Más, nagyobb lányok is tiszteletüket teszik a Cégény-tanyán, és aztán konzervvel illegnek-billegnek haza, egyszer usánkát láttak a Piroson. Az nagy kincs, egy olyan melegtartó fejfedő. Másnap visszavitte a tanyára, nem? A mikádót is visszavitte a bolondja. Lehet, hogy mondták neki, elmutogatták az orosz fiúk, vigye csak szépen vissza, mert élve elássák, ha nem. Ha mindenkitől lopott a Piros, miért éppen az orosz fiúktól ne lopott volna?!
A Kipter Adél zsinórral a nyakában futott a rendőrségre. Horzsolt volt, véres volt, a hajából csomókat téptek, ruháját megszaggatták. Tudja-e valaki, hogy Zsigmond lökdöste odáig? Már este volt, csillagtalan, eltévedt a sötétben a szél is. Ilyenkorra kushad az emberi lény, nem tapossa az utca kövét. Lemegy a nap, eltűnik ő is, a járkáló, valamit akaró ember. Legfeljebb a kocsma zajong, kaszinó meg már régen nincsen.
Amikor fölhozták az öt tetemet, a kislányok elmálló, rettenetes szagot eregető maradékait, volt hivatali ember, aki hányt is, epét okádott a nagy udvari gazba. Tíz méter mélység. Csak öt, de százat megér.
Arany doktor kijelentette, hangosan közölte, ő még le akar ereszkedni oda.
Hová, doktor elvtárs? Megőrült?
Oda, le, mondja.
Igen, igen, a doktor nyilvánvalóan megőrült. Ketten már, akik a szegény kislányok hulladékait fölhozták, megjárták ezt az utat. Amíg élik, nem felejtik. Több út nem kell, hagyja csak.
De kell. Ő lemegy.
A faszt megy le.
Sokat megélt ember, benne volt jó néhány súlyos ügyben, ki ne tudná, most ez betett neki is, kipp-kopp, elmentek otthonról, bele tetszett agyilag gabalyodni a rettenet hálójába, doktor úr. Végül is gyerek volt, amikor ő is vonatra került, nem retúrjegy, elvitték, transzportban, már nem fogta az anyja kezét, nagyfiú volt, igaz, az értettségi vizsgán megbukott. Hoppácska. Nem, nem itt és most kattant ki, beszélik, kattant már egy ideje. Arany doktort a szögesdrótos, kemencés lágerig vitték, azóta ilyen különleges szerzet, és az is köztudott, hogy valamiért, de hogy miért, ki tudja, minden hóbortot elnéznek neki a feljebbvalói, a párt. Igen, igen, a párt. Mert ha a hóbort lett az imént emlegetve, ugyan ki emlékszik már a holdtaposó Gold Sámuelre, akinek a szeme se állt jól, de csipegetett a tenyeréből a gróf aranykanárija? A doktor nagyapjára gondolnak, úgy biz ám. Én nem emlékszem. Én sem. Én sem. Ez lesz a múltból, a múlt akármely jelenségéből, csodájából, különlegességéből, ez. Kút. Sötét, mindent elnyelő kút, kicsalhatod a jóisten legdrágább lyukas kétfillérjét, elfelejtenek. Nem igaz? Na, pedig ez a Gold Sámuel volt a doktor nagyapja, barátja az itteni grófnak, aki abba halt bele, hogy elesett a velocipédjével, hiába akarta szállítani a Gerzson, a félkarú sofőrje, aki még mindig a kastély egyik pajtájában kushad mint internált személyiség. Miket nem tud maga!
Hát a grófnő, a Karolina, keveri-e még a kását?
Az is még megvan, zabot hegyez, egy akut migrénkirálynő.
Lepisszegték végre a lepcses szájú embereket, a puskatus többször is közéjük lökődött, s nem nagyon érdekelte, minek ütődik, arcnak, mellkasnak vagy lapockának. Arany itt nőtt föl, itt élt, tanult, ezt most már ő mondta a helyi rendőrnek, aki nem akarta elhinni, hogy le akar menni.
Ez az ő faluja, lemegy.
Nem falu, város.
Jól van. Mindegy, nem? Itt nőtt föl, ha itt marad, agyonverik. Azt a Weiszet is agyonverik, aki az anyát, a Borbálát egyszer fölcsinálta 42-ben, mielőtt elvitték a gettóba, aztán meg vonatra rakták. József lett a gyerek neve. Piros akkor kilencéves, neki egy Ladányi nevű holdas gazda volt az apja. A Józsefet elvitték a háború után gyámságba, alultápláltság, tetű. A Pirosnak is volt egy kislánya, kétéves. Bent volt a házban, amikor azokat csinálta. Egy baba. Bent volt. Jó, de a Borbála, az anya, aki a fiatal lányok nyelvébe beleült, nem zsidó. Inkább a Piros ült bele a lányok nyelvébe, és ő se zsidó. Ő dugdosott a holtaknak a nemi szervébe seprűt. Ő dugott föl magának répát. Úgy csinálta az élvezést.
Hallgassanak már el, csöndet. Az isten bassza meg magukat az ilyen mocsokkal!
Hangoskodik a pesti úr?
Tizenöt testvére volt a Borbálának, tizenkettő csecsemőnek halt meg, kettő felnőtt, mind a kettő öngyilkos lett. Értik maguk ezt, fölfogják?!
Mit?!
Hogy ez egy halálos nemzetség!
Doktor úr, mi van, fölgyulladt magában a miselámpa?!
Kussoljon már, tényleg, mert elviteti.
Kussoltak végre, elcsöndesedtek, a helyi rendőrök, a kútszakember, mindegyik, aki ott értelmeskedett. Olyan szörnyűség volt ez, hogy nem csoda, beszélni kellett. Elhallgatsz vagy beszélsz. Ezek beszéltek. Rendőrök, katonák, négy minisztériumi baromfej. Az államtitkár hányt a legtöbbet. Csak a nyomozó hallgatott, az alacsony növésű, aki már volt lent. Annak is mondta Arany.
– Lemegyek.
– Nincs már ott senki, doktor úr – ezt meg a nyomozó mondta, a pesti, aki már volt lent. Fog ő vitatkozni? Odaadta a bányászlámpáját.
– Lemegyek.
– Itt fekszenek kiterítve – mutatta a nyomozó, cigarettára gyújtott.
– Azok a halottkémek dolgai. Engedjen le.
A derekára kötötték a kötelet, ő kérte így. A vízig engedték alá, akkor fölszólt, jó. Azt kiáltotta, visszhangzott is, hogy jó. A cipője már vízbe ért. Vagy öt méter mély kút, azt állítják. Saccperkábé. Zsineggel mérték, követ kötöttek a végére, kifeszült, nem saccolás. Tíz méterig is megássák pedig a kutat a jó szakik. Bizonyos helyeken húszig lehatolnak, hogy megállna benne a templomtorony. A katolikus kápolna, ahová a szapora léptű apácák jártak. Két méternél általában áll a víz. Miért ilyen mélyen? Jöhetett volna feljebb. Ez elég magas terület? Nem a partalja, az igaz. Fölnézett. Egy tárnában van, végül is. Egy fölfelé nyúló kürtőben, melynek végében homálylik valami. Nagyon hasonlít ahhoz, ahogyan a lágerben érzett, a szörnyű bűz nem zavarta. Itt nem orron, szájon át kell lélegezni, és ha fölnéz, látja a holdat éppenséggel. Látja, hogy csaknem kövér kerekre hízott. Nagyapám, Gold Sámuel járt ott, abban a sárgálló semmi aranylásban. Két billegő fej a kútkarimán, tökök. Az egyik fej a nyomozóé, a másik azé a rendőré, aki föl-fölnyögve tartja a derekára csavart kötelet, és mert a kút minden szisszenést fölerősít, lehallatszik a fortyogó bazmegelése is. Otthonosság, ez a szó jut most hirtelen az eszébe, hogy itt, ezen a helyen érzi magát így, hogy sehol másutt. Majdnem azt mondta, azt kiáltotta föl, hadd maradjak egy kicsit. Majdnem. Egy-két órával ezelőtt itt egy kislány ült a félvízben, egyik arcfelét széthorzsolta, azt még könnyen húzták föl. Esés közben fölvehette az ülő tartást. Eléggé valószerűtlen. Nem arccal előre lökték bele, akkor nem ült volna. Azt vitték föl elsőnek. Arany kezében csáklya. Használja is többször. Lekapar vele, beleforgat a mocsokba, mintha egy kondérban kavarná a marhahúst, hiába. A válla nekiütődik egy kiálló téglának, nagyon fáj. Engedjetek lentebb! Nem lehet. Lentebb! Még! Tovább nem. A tökéig ért a mocsok. Kapart a csáklyával, valami akadt, nem nehéz, de van, megvan. Fölhúzza, nyúl érte, kitapogatja, megfogja.
Nem idegen.
Hogy itt van, nem idegen.
Otthon, nem otthon, de nem idegen. Harmadjára mondja magában, nem akarja többször, visszhangzik úgyis. Fölhúzzák, tíz perc kell hozzá. Odafent a pesti nyomozónak odaadja a lánycipőt.
Jobblábas.
– Ez most mire volt jó?
– Bűnjel, nem?
– Bolond maga.
– Adja vissza!
– Még mit nem.
Arany elszívott volna egy cigarettát, tartotta a visszakapott cipőt, nesze, bazmeg, vedd fel, ha annyira kell, húzd magadra, kicsöpögött belőle a rohadás leve, a nyomozó a szájába dugta a hengert, tüzet adott. Tiszta, de legalább kilencvenszázalékos alkohollal mosta a kezét. A Molotov-koktél lelke. Csípte a körömágyat. Az egyik autó indult, visszament Pestre, dudált. Kettő maradt, két autó. A másik is indul mindjárt, a helyiek meg a szolnokiak biztosítják a helyszínt, reggel jönnek vissza a pestiek. Odaszólt a mélységes apátiába süllyedt, ilyesmit még nem látott sofőrjének, Imre, várjon. Mire, doktor elvtárs, mire? Rám, bazmeg. Aztán a ház felé indult. Elköpte a cigarettát. Mit csinál?
– Ez bűnügyi színhely, elvtárs.
Na hiszen. Maguk már mindent összetapostak, azt is összetaposták, amit összetapostak.
Akkor meg?!
Nem nyikorgott az ajtó, lábbal maga elé húzott egy széket, megült a konyhában, mint egy gazdag vendég. Pihenek, ha kérdeznéd. Ne kérdezzed, édesem. Ne kérdezd, hol jártam, miféle báli tarkaságban, miféle égi mulatságban. Kávézacc az éj, cikóriás doboz eldőlve. Barna cukor. Orosz konzervdoboz, három, és csak mosatlanok. Az összes tányér, az összes pohár, kanál és villa mosatlan. Ragadnak. Minden ragad. Az asztal ragad. Kitépett hajkóc az asztalhoz ragadva. A megmenekült Kipter Adél haja. Egy-két vércsöpp. A legyek föléledtek. Az egyik tesz egy kört, ugyanoda visszaszáll. A konyhaablakból a tornácra látott, ahol többen álltak még mindig. A szobában deszkára dobáltak rongyokat, azon aludtak a nők. A kisbabát elvitték, a kisfiút elvitték. A két ablaknak nem volt üvege, kátránypapírral fedték őket. A lámpával látott két gyerekjátékot, babát, macit, és látott könyveket. Ki olvasott ezek közül? Rejtő Jenő. A csapos mesélte, milyen szép kés van bennem. Egy darab húszcentis kagylóritkaság. Áldotta az eszét, hogy magával hozta a rumos üveget. Leült a konyhában, meghúzta. Egy deci egyszerre, még egy deci másodjára. Még mindig maradt. Fázott az átázott lába. Nézte a fal repedését, követte az útját. Egyszer már volt az, hogy nem. Olyan nem volt, amibe belegyűlt az összes idő, a volt, a van és a lesz is, ez is ilyen. Ez egy második nem. Vagy annak a folytatása, nem tudja. Nincs, amit ne képzelhetne el, és már el is képzelt. Nincs olyan, hogy elképzelhetetlen, fölfoghatatlan, akármi kitisztul. Aki így lát, szörnyeteg lesz maga is. Nem beteg, nem áldozat, hanem egyszerűen szörnyeteg. Megitta a harmadik adagot. Az üveget a zsebébe csúsztatta. Fölállt, nézte a repedést a falon, akár egy férfiarc profilja.
Én vagyok, mi?
Menjenek az őrsre, mondta a sofőrnek, a két nő, anya és lánya ott voltak, a babát bevitték a kórházba.
Előbb az anya cellájába ment be, Borbálánál csak nagyon rövid ideig maradt. Aztán a lányhoz nyitott be. Mind a kettőtől ugyanazt kérdezte, ha jól hiszi.
– Mit mondott? – kérdezte Tordasi, amikor az anyától jött ki. Mellette állt egy pesti rendőr elvtárs.
– Nem tudom. Semmit.
Aztán ment be a fiatalabb nőhöz, Piroshoz. Bemegy, kimegy, bemegy, kimegy. Nem mondta nekik, nem mondta senkinek, hogy ismerte a Pirost, a szeme elé került a városban, föltűnt neki, felfigyelt rá, találkoztak többször, az a lány talán meg is szólította. Beszéltek. Olyan, már akkor is halálos szavak. Amikor kijött, megint megkérdezték.
– Mit mondott?
A doktor hallgatott, olyanná vált az arca, mintha valaki kapaszkodott volna bele, tíz láthatatlan köröm váj bele, húzza lefelé. Mit mondott. Mit mondott. Nyomban bement Tordasi irodájába, és a szekrényből, csak mert tudta, hogy a kapitány elvtárs ott tartja, máshol az nem lehet, a nyakánál foga kiemelte a konyakos üveget, foggal húzta a dugót, pohár nélkül ivott. Csak ezután nézett föl.
Erna is ott ült. Kér?
Erna némán bólintott, mutatta, üvegből is jó lesz. Arany odaadta az üveget. Erna néni, mondta. Kisarany, szólt a másik, jól belehúzott a konyakba, épp nyílt az ajtó.
– Mit mondott? – kérdezte Tordasi, jött utána, kutya volt.
– Semmit.
– Valamit csak… – Tordasit csaknem szétvetette a tehetetlen düh. – De legalább vége ennek az egésznek. Holnap már lincseltek volna.
– Tordasi elvtárs – Arany ezt nyugtatóan mondta.
– Nekem annyi? – Tordasi a fejét fogta.
– Miért lenne magának annyi?
– Egy ilyen ügy.
– Milyen ügy? Hány éves volt az első, a Komáromi lány?
– Tizenegy. Doktor úr. Tényleg nem mondott semmit?
– Nem tudom. Még egyszer be kell mennem.
Arany Ármin toporgott. Fogta a fejét, föl akart ébredni. Mindjárt szétveti valami erő. Üvöltsek? Nem baj, ha üvöltök? Úgy néztek rá, olyan ijedten, mintha ő lenne a gyilkos. Nem értik? Amióta kijöttem a lágerből, nem üvöltöttem. Boncoltam, plasztikáztam, latint magoltam, basztam, nem üvöltöttem. Most se fogok. Nem üvöltök. Csöndben maradok. Be kell mennem hozzá.
– Miért?
– Be kell mennem, kész. Nem vitatkozom.
És újra elhúzta a csattogó riglit. Nem hallgatóztak, csak mozdulatlan lett mindenki. Erna úgy vette a levegőt, mintha fájna neki. Soha nem volt még ilyen csönd ebben az épületben, soha. Amikor kijött, a folyosóról egyenesen Tordasi szobájába fordult, az asztalra rakta a színét vesztett, barna lánycipőt. Még mindig csöpögött belőle valami lé, folt lett alatta. Erna kikerekedett szemmel bámulta.
– Elfelejtette levenni róla.
– Ezt mondta?
– Ezt.
– Miért fontos?
Eléggé eszelősen magyarázta, végül már csak Ernának, mert az legalább bólogatott, de Tordasi csak bámult, mint a barom.
– Elfelejtette levenni a tizenegy éves Komáromi Mária lábáról. Nem fontos. Vagy nem úgy. Azért. Csak ő volt dühös, a Piros. Egy ilyen cipő. El lehet adni ezt is, nem? Érti, Tordasi? A második párat, a második áldozatról, már levette. Hoppál Piroska, így hívták a másodikat, ugye?
– Így. Attól elvett kétszáz forintot is. Annyi volt a lánynál. Sok. A szülők mondták.
– Igen, azt állították – szólt közbe Erna. Bólogatott Tordasira, igen, ezt mondták. Hát ő pontosan leírta. Iktatta a vallomást.
– Figyelte itt valaki a cipőket? – kérdezte Arany.
Tordasi még mindig hallgatott, vörös volt a szeme. Tudott sírni a barom, Erna nem gondolta volna.
– Nem – mondta aztán a rendőrkapitány. – A cipőket nem figyeltük. A kétszáz forint meg nem olyan kirívóan sok. Könnyen túl lehet adni rajta.
Arany aztán azt mondta a sofőrnek, nem autóznak vissza Pestre, Szolnokra se. Ernára mutatott, nála alszunk. Gált úgyse zavarja. Már berregett is a motor, Erna magára csapta az ajtót. Tordasi úgy nézett utánuk, mint akit elárultak. Valóban nem zavarták Gált. A tanár pillanatok alatt házigazdává vált, esznek? Ja hogy… igen. Hát persze hogy nem. Ezek után! Mit hozzak akkor? Bort. A sofőr inkább pálinkát kért. Szóda van?
– Mosdasson le, Erna néni!
Levett magáról mindent, anyaszült meztelen volt. Arany beleállt a nagylavórba, forró volt a víz, égette a talpát, meg kellett szoknia. Rátámaszkodott a sparhelt fogantyújára. Egészen meztelen volt, előre lógott a fasza, a heréi a combjait verdesték. A sparhelt lapján sistergett a szétcsapkodott víz. Erna ronggyal dörzsölte végig. Többször beszappanozta, többször ledörzsölte. Közben itatta borral. Na még egy korty. Ahogy a gyerekbe töltjük a tejet. Gál nézte őket. A sofőr is, eltátotta a száját.
– Arany elvtárs – suttogta.
Csobogott a víz.
– Csak akkor nem érzi a szagát, Imre, ha elfelejti.
– Jó, akkor elfelejtem.
– Nehéz lesz.
– Tudom.
– Mi van a fiaimmal, Kisarany? Doktor úr – Erna tolakodott és kérdezett közbe, mert a börtönnél azt mondták neki, azt köpték az arcába, hogy nincsenek ott, elvitték őket. Hová? Nem mondták meg, hová.
– Majd holnap – szólt Ármin. Rengeteget ivott aznap, egyre józanabb lett. Az igazi szörnyet nem lehet leitatni. Akkor mit lehet vele tenni. Semmit. Várni kell, hogy józanul legyen részeg, ne kérdezzed, hol jártam, miféle bálban. Arra kell várni, hogy ne gondoljon magára. Saját magát, becses személyét kell elfelejtenie, és az a legnehezebb.
Erna nem és nem tágított.
– Most mondd meg. A nőknek is beszélsz róluk? A feleségeiknek?
– Beszélek, persze.
– Akkor nekem is. De nézz rám, úgy mondjad!
– Jól vannak.
– Biztos? Ha hazudsz, Kisarany, én megöllek. Az életedet mentettem, amikor visszajöttél ide.
Kisarany húzta a nadrágját, vette a trikót, ivott, majdnem lefordult a székről.
– Kitöröm még a nyakam, bassza meg. Tudom, Erna néni. Megmentett egy bálozót a csőcseléktől. Nem, egyáltalán nem biztos, hogy jól vannak.
– Jaj, istenem, akkor mi a biztos?
– Még mindig élnek – mondta Ármin, a pohár után nyúlt, finom. Milyen nagyon finom.
Reggel Arany értesítette Tordasit, a sofőrjét és Ernát, induljanak. Nem tűrt ellentmondást, de szórakozott volt, nem is másnapos, még részeg. Türelmetlenkedhetett volna. Csak elszívta a cigarettát, és megvárta, míg a sofőr beleönti a rendőrségi benzint az ő kocsijukba.
– Hová?
– Az oroszokhoz.
– Nem. Oda nem lehet, elvtárs – Tordasi önkéntelenül hátralépett.
– Tudom. Nekünk lehet.
– Senkinek, nem érti?! – Tordasi nyüszített, tudta, hogy nem állíthatja meg a bolondot. A sofőr nem értette, mi a riadalom oka, csak a veszélyt érzékelte, abban meg mindig része volt. Oroszok. Na és? Testvéri nép, nem mondjuk, hogy kurva maty. Erna inkább kíváncsi lett. Úgyse járt még ott, pont ő, az oroszoknál, a hírhedt Cégény-tanyán. Hát most akkor eljött a pillanat.
– Kimegyünk.
Tordasi remegett. A tanya előtti úton meg is állították őket, államvédelem. Arany kiszállt, tanácskozott velük, még a fegyvert is ráfogták, Arany nyugodt maradt. Aztán visszaült a kocsiba, hajts, mondta a sofőrnek, gyorsan. Gyorsabban, Imre.
– Ne haragudjon, doktor elvtárs, én magával soha – mondta a sofőr.
– Kuss, Imre.
– Akkor se, ha felakasztanak.
Az oroszoknál csak ő szállt ki a kocsiból. Ketten fogták rá a puskát, félmeztelen, horpadt mellű gyerekek, ijedtek voltak, beszartak és ordítottak, ő oroszul visszakiabált. Az ilyen könnyebben lő. Nyet, nyet, sztoj! Kurva maty, csilovek! Egyszer csak csönd lett. Fújt a szél. Csönd lett, a boldog bálozók megálltak, egyfelé figyeltek, a pezsgős poharakban verset írt a buborék, a forgás abbamaradt, Ármin leeresztette a kezét. A kurvák faszát, tényleg. Bement a tanyára, eltűnt a frissen megmeszelt házban. Ordítottak bent is, kihallatszott. Tyíha! Amikor jött vissza, a zsebében kotorászott. Aztán beült a kocsiba, és hátradobott valamit, Tordasi úgy megijedt, hogy ordított, Erna is sikoltott. A rendőrkapitány ölében egy kék kislánycipő volt.
– Égessék el – mondta Arany Tordasinak –, a másikkal együtt.
Aztán kiautóztak a Tisza-gátra. Zsigmond ott várta őket. Tibi bácsi emlékműve szépen fölöltözve, várta őket, integetett.
Tibi bácsi, mint madárijesztő, zörgött a szélben.
Zsigmond büszke volt arra, hogy az édesapja ilyen mutatós alanya lett a tájnak. Jól néz ki, valóban. Varjat ugyan nem kerget, sem seregélyt, de olyan a töltés oldalában, mint egy emlékmű, és az is. A szobrok ledőlnek, ledöntik őket, elfogynak, de Tibi bácsi mindig lesz. Amit elfúj róla az egyik szél, visszahordja rá a másik. Amit leold róla az egyik eső,
visszacsepegteti a másik. Amit a fagy leeszik róla, ráhányja a másik. A szekeresek is megnézték. Idejöttek, körbetáncolták. Ugrabugra ordítozás volt. Hőbörgés és handabanda. Tibi bácsi örült nekik.
Zsigmond beszámolót tartott, hogyan zajlott az életmentés, amiért ő nem kér kitüntetést, nehogy azt gondolja bárki. Senki. Furcsa, hogy Tordasi nem kereste, de mondjuk, a fasznak hiányzik Tordasi.
Minden olyan különleges, mert mindent áthat a természetesség közvetlensége. Esetlen, ezt is lehet mondani. Ezek a szörnyű gyilkosságok olyan esetlenül lettek végrehajtva, olyan átlátszó módon, ahogy csak az ostobák ölnek.
Buták öltek kisbutákat.
Bál.
Arany Ármin másféle, az emberi élet ellen elkövetett cselekmények tanúja volt. Ez lepte meg. Amíg korábban vagy a mostani életének gyakorlatában a kegyetlenség természetessége és magától értetődése volt nyilvánvaló, most a kegyetlenség sutasága töltötte el, nem tud jobbat mondani, ámulattal. Csodálatának tárgya ez lett.
Az események utolsó szakaszában, nyár közepére már tényleg föl akart robbanni a város. Ha valaki gyereklény, egy kislány vagy egy kisfiú elkószált otthonról úgy, hogy nem szólt, minimum fölpofozták, a seggét verték. Ordítottak vele.
– Isten vagyok, fölfogjátok, komáim?
Adélra ő vigyázott, Zsigmond, védőangyala lett ő, és ezt nem tudta senki emberfia, se a szomorú Jolán, sem Adél, akinek nőszaga lett, reszelt alma, cukorral szórod, már barnul is, szagold csak meg. Hány éves volt az Adél? Tizenhat? Eléggé nagylány, szép mellei voltak, almák, nőszaga lett. Az volt, nagylány, aki tud vigyázni magára, elvileg, de tűnt el idős lány is azért. Hát akkor az buta, hogy a picsába vigyázott?! Adélnál idősebb lány is volt a kútban, nem?
– Tizenhét éves volt. Egy Irén – gondolt utána Arany.
Látta Zsigmond, hogy a csarnok alatt megáll Adél azzal a Pirossal, szóba elegyednek.
– Adott neki egy könyvet. Rosszul mondom – Zsigmond gondolkodott. – Csak megmutatta.
– Milyen könyvet?
– Nem tudom. Én még nem olvastam egy könyvet se, de tudom, milyen az. Ha iskolába engednek! De nem engedtek a gecik. Egy könyv. Megmutatta az a Piros, és közben mondott ezt, azt. Magyarázott. Adél meg bólogatott, mint aki árva lesz, hogy akkora a világ, olyan nagy, ő meg csak itt ágaskodik.
Arany közelebb hajolt.
– Mi az, hogy árva lesz?
– Elmennek otthonról.
– És?
– És ment vele.
– A könyv miatt?
– Nem tudom, talán a könyv miatt. Olyanok voltak, úgy néztek ki, mint a szívbéli barátnők. Mint akik régen ismerik egymást. És én tudtam, hogy nem ismerhetik régen egymást, mert még nem láttam őket együtt semmilyen módon, piacon, boltban vagy árokparton. Én ismertem ezt a Pirost, már kergettem is, hogy szétverjem a hátán a botot. Kígyó volt, azt hiszem. De hogy ilyen kígyó, azt nem gondoltam volna. Nem is kígyó az ilyen.
Elmentek a házig, a kapuban Adél megállt, kifejezetten szépséges volt az ég, ilyeneket szoktak festeni, nyugat felé felgyulladt. Égett a naplemente, égtek a felhők, lángok nyaldosták őket, a hasuk hosszan, vörösen izzott. Bál volt. Ott, a ház kertjében olyan gaz volt, hogy mindent beborított, megevett, onnan szállt föl az est és a sötét, abból a gazból, ami Zsigmondot ellepte volna, ha belegázol. Adél meg a Piros bementek a kapun, aztán a tornácon át a házba léptek. Ment utánuk ő is, esteledett. Gyertyát gyújtottak, kettőt. Adél meg olvasta azt a könyvet. Nevetett azon, amit olvasott, rém jól mulatott rajta. Borbála nem is volt ott. Babát, gyereket nem látott Zsigmond. De néha Adél egyedül maradt. Amikor egyszer Piros visszajött, zsineg volt a kezében. Adél nevetett. Zsineg volt a kezében. Nevetett a történeten. Zsineg volt Pirosnál. Hurkolta. Adél fehér nyakába vetette. Húzta. Rászorult a nyakra a kötél. A könyv leesett a konyhaasztal mellé. Adél sikoltott. Nem sikoltott. Nem tudott. Tátogott. Hang nem jött ki a torkán. Zsigmond a házba rontott. A konyhába rontottam. Én nem tudtam, mit kell csinálni. Ő nem tudott mit csinálni. Zsigmond most is ordított, bömbölt, ömlöttek a könnyei. Meg kellett volna ölnie azt a rohadék dögöt, agyon kellett volna vernie, de ő nem tette, csak ordított az ajtóban, és hallotta, hogy fölsír a csecsemő vagy kisgyerek, sikoltott Adél is, mert végre tudott, és megütötte a könyökével Pirost, az arcába könyökölt, birkóztak, rángatták egymást, Zsigmond meg csak üvöltött, és amikor Adél kiszabadult, Zsigmond megragadta a kezét, és üvöltve húzta a rendőrségig.
Rugdosta az ajtót, dörömbölt, üvöltött.
Rejtő Jenőt olvasott Adél, Fülig Jimmy.
Zsigmond nem üvöltözött.
Senki sem hallott semmit, egyetlen szomszéd se, alaposan kikérdezték őket. Ha Zsigmond üvölt, az nagyon hangos. Olyan, mint a bolond duda. Nem üvöltött Zsigmond, az más volt. Vagy bent volt, Zsigmond ráncos kis lényének mélyében hangzott, ami hangozhatott.
Vissza a tetejére