Hogy mondják a porlasztót provanszálul?
Álmomban ma is gyakran járkálok életem egyik legfontosabb helyszínén, az elvarázsolt kastélyban, a pesti bölcsészkar Pesti Barnabás utcai épületében. Lassan felmegyek az A portán át a VIII-as előadóba, megtalálom a harmincöt éve otthagyott jegyzeteimet és az esőkabátomat, aztán megyek tovább a harmadikra. Itt megkeresem a kislépcsőt, ez visz egy néptelenebb emeletre, a negyedikre, keringek a fantasztikusnál fantasztikusabb tanszékek között. Ószláv, altajisztika, numizmatika, afrikai nyelvek, kartográfia, iranisztika… Keresem a kislépcsőt, mert van egy ötödik, egy még fantasztikusabb emelet is. Talán jártam is ott – vagy valamelyik álmomra emlékszem valóságként. Ki tudja már.
Ez a régi egyetem a maga beugróival, keresztfolyosóival, csigalépcsőivel, hasznos és haszontalan tanszékeivel eltűnt – a hajdani épületet azóta visszavették és alaposan átépítették a piaristák. De 1985-ben, mikor érettségi után felvettek, nagyon is létezett. Azt pletykálták, egyes tanársegédek, tizenakárhány éve esztétika és valamilyen szakos ürgék tulajdonképpen bent laknak az épületben, egyre csak keringenek szobáról szobára, folyosóról folyosóra – a takarítók és a biztonságiak képtelenek elkapni őket. A bölcsészkar saját törvényekkel rendelkező város volt, úgyhogy ezt a „csövezést” mindenki elhitte. Hiszen az egyetemi polgárságba – így vagy úgy – nemcsak a felvett hallgatók tartoztak bele, hanem mindenféle fura fazonok is. Ők délutánokat töltöttek a büfében vagy a híres kari olvasóban: a magyar nyelv japán eredetét, a csillagképek és a kalligráfia kapcsolatát kutatták – vagy nem kutattak semmit, lődörögtek a folyosókon, vagy aludtak egy nagyot a lexikonok között.
Alvás? Nekem, aki éveken át megszállottan keringtem folyosóról folyosóra, ilyesmi eszembe sem jutott volna. A kötelezőkön túl tanultam középlatint, ófranciát, filmesztétikát, műfordítást, még térképészetet is. A középkori költészet iránti megszállottságom akkora volt, hogy jelentkeztem egy „provanszál társalgás” szemináriumra is. Természetesen ma már senkivel nem lehet provanszálul „társalogni”, hiszen a trubadúrok nyelve kihalt, ám mi azt is megtanultuk, hogy kell az autónkban provanszálul porlasztót vagy féklámpát cserélni. Az én apámnak soha nem volt autója, úgyhogy fogalmam sem volt, mi az a porlasztó vagy féklámpa, ráadásul ezek mind egy hagyományőrző nyelvész által kifundált szavak voltak. Ám mi megtanultuk komoran, bőszen, lelkiismeretesen. Nem tűnt hihetetlennek, hogy egyszer szükségünk lesz minderre.
Ha kiléptem a Váci utcára vagy a Duna-partra ebből a csodálatos üvegházból, szédelegve kóvályogtam. Kint más volt a gravitáció. A levegő ólmosabb és nyirkosabb. És a féklámpa és a porlasztó egészen mást jelentett, mint a francia tanszéken.
De mi voltunk fent. Ha az ember kinézett a harmadikról, a világirodalom tanszék ablakából, csak kétségbeesetten fel-alá rohangáló pöttöm pontokat, imbolygó játékhajókat és játékhidakat látott. Sokszoros volt a túljelentkezés, mindenki ide akart tartozni, nem amoda. Akik elvégezték a bölcsészkart, ilyen-olyan jogcímen visszasomfordáltak, fontoskodó ábrázattal kortyolgatták a büfében a kávéjukat, lelkesen integettek a volt tanáraiknak, bekéretőztek a szemináriumokra. Nem tudták elviselni a lenti világot. Mi, tizenkilenc-húsz évesek szívből sajnáltuk őket.
Itt a magaslesen, a harmadikon egészen magától értetődő volt, hogy ha kijelentjük, „meg kell változtatni a magyarok olvasási stratégiáit”, „be kell emelnünk a kánonba X-et, Y-t meg ki kell ebrudalni”, akkor milliók fognak bennünket követni. Mindenki lélegzet-visszafojtva lesi, hogy mit határozunk.
Én tényleg hittem ebben? Hogy Ildi néni, az én régi, kisvárosi magyartanárnőm „ejti” majd Radnótit, ha mi „fent” úgy határoztunk? Hogy csak az az olvasási stratégia fog létezni, amit mi „jóváhagyunk”? Nem, nem hittem el egészen. Ami nem jelenti, hogy egyáltalán nem akartam hinni benne. Mert csak ez a csodavilág adta meg azt a káprázatos élményt, hogy nyelvről nyelvre, évszázadról évszázadra, versről versre úszkálgassak ide-oda, mint egy évszázadok mámorától megszédült aranyhalacska.
Petőfi „felejtős”? Elavult lenne Arany János? A lírája még hagyján, no de az epikája…! Engem nem a kijelentések tartalma foglalkoztatott, hanem a szabadság, hogy bármit gondolhatok és mondhatok. Hogy egy kihalt nyelven is megszereltethetem az autóm porlasztóját, bár a porlasztóról azt sem tudom, hogy eszik vagy isszák vagy porlasztják.
Akármit, akárhogy persze a bölcsészkaron sem lehetett. Szabályok itt is voltak, noha egészen másfélék, mint a nagykanizsai Szabadság téri általánosban. Ez a professzor vagy az a professzor ciki volt, őt tilos volt a folyosón megszólítani, vagy kérdezni tőle valamit. Ezzel vagy azzal az állásponttal nem volt szabad egyetérteni, különben a büfében görbén néztek ránk. Megbukni szinte lehetetlen volt, de a bölcsészkari élet mégis tele volt buktatókkal: az ember egyetlen megjegyzéssel is kockáztathatta, hogy kiesik a „fősodorból”, hogy kiderül, nem olyan „jó fej”, mint hitték róla.
A legrettenetesebb volt, hogy soha semmit nem olvastunk el alaposan, csak csipkedtük a szövegeket, mindegyikbe bele-belekaptunk, tudtunk róluk, de az interpretációkért, nem magukért a művekért lelkesedtünk. Megállás nélkül az irodalomról beszéltünk, mindenki, én is, miközben alig voltak primer olvasmányélményeink. Bárki kiváló eredménnyel végezhette el úgy a magyar szakot, hogy az öt év alatt csak elemzéseket olvasott. Mindannyian szövegekről írt szövegek közt bolyongtunk.
És mi magunk is idézeteknek éreztük magunkat. Eleven tükröknek egy nagy szöveglabirintusban. Mint annyi vidéki lányt, engem is felszabadított az egyetem, ám közben megfosztott a létezés biológiai realitásaitól, az együttérzés elemi képességétől. A kollégium mellett egyszer végignéztem egy megmérgezett macska agóniáját. Vajon mit jelenthet ez?, töprengtem – és közben homályosan szégyelltem magam: ennyi tanulás után nem volt könnyű érezni valamit.
Közben persze ott motoszkált bennem nagyapám kérdése: ki fizeti ezt? Kinek az érdeke fenntartani ezt a tükörlabirintust, a provanszál porlasztót, ezt a mesésen gyönyörű álomvilágot? Lassan-lassan szakadozott a szocializmus valósága, százezrek érezték a válságot és a bizonytalanságot a bőrükön, miközben mi az olvasási stratégiák forradalmát, az irodalmi kánon felülvizsgálatát szorgalmaztuk. Azt hittük, fent vagyunk, miközben csak kívül rekedtünk a társadalmon.
Hajdani évfolyamtársaim közül sokan öngyilkosok lettek. Mások – köztük én is – egyetem után évekig nem találták a helyüket. Rettentő nehéz volt visszaszokni a társadalomba. Amíg bölcsészkarra jártam, minden kapcsolatom megszakadt a rokonaimmal és a régi barátaimmal.
Egy kanizsai néni dolgozott az egyetemen, a régi tanítónőm nővére, a Zsuzsika, aki Budapestre jött férjhez, és állást kapott egy távol-keleti nyelv tanszékén. Ugyan miért? Zsuzsika kicsit pöntyögött németül, de persze egyetlen távol-keleti nyelvet sem beszélt. Ő néha elém libbent valamelyik folyosón, a régi családi barátság okán rángatta a karomat, és kérdezgette, hogy vagy, Évike?
Évike? Én rettentően szégyelltem ezt a kisvárosias becenevet, ezt az udvarias (vagy éppenséggel tapintatlan) tudakozódást, és mikor a nagymamámról, apámról, a húgomról érdeklődött, hirtelen nem is tudtam, kikről-mikről beszél. Hallottad, Évikém, hogy az Egyesült Izzóból elküldenek Kanizsán több száz embert? Talán apukádat is… Én csak bámultam rá. Az Egyesült Izzó a maga kétezer munkásával messzebb volt tőlem, mint a provanszál autófényező műhely vagy Kheopsz fáraó piramisai.
Egyidőben anyám ezen a Zsuzsikán keresztül tartotta velem a kapcsolatot. Akkoriban nem voltak mobiltelefonok, én pedig eltűntem a családom radarjáról: egy idősebb zenésszel csöveztem egy Csalogány utcai kölcsönlakásban.
Az egyik szép májusi napon Zsuzsika – akinek nem sok dolga lehetett azon a bizonyos tanszéken – a második emelet lépcsőfordulójánál kapott el. Berángatott egy poros könyvtárszobába, leültetett egy roggyant fotelbe, és nagy fontoskodva kezembe nyomott egy pohár vizet. Meghalt az édesapád, Évikém, azonnal haza kell menned. Tessék? Hogyan?, kérdeztem értetlenkedve. Meghalt, mondta Zsuzsika. Csak annyit tudok, meghalt. Nem bírta a szíve. Ó, jaj, az az elbocsátás! Annyira feleslegesnek érezte magát!
Kikecmeregtem a fotelből, és otthagytam Zsuzsikát az előre odakészített papír zsebkendőkkel.
Először is felmentem a harmadikra. Aztán átsétáltam a másik lépcsőházig, és leereszkedtem az első emeletre. A büfében körbenéztem, talán ittam egy kávét, és fogadtam a köszönéseket. A szavak, a szavak, a szavak! A másik lépcsőn visszamentem a harmadikra, lófráltam a termek között, megtaláltam a kislépcsőt, felcammogtam a negyedikre. Valahol az afrikanisztikai tanszéknél ránéztem az órámra. Uramatyám! Kezdődik a szemináriumom a portugál tanszéken. Bár még csak ötödéves voltam, órákat tarthattam. Illett megbecsülni magam.
Fogtam magam, és engedelmesen elbaktattam a Szerb utcába. Persze mondhattam volna a titkárnőnek, hogy édesapám meghalt, nem tartok órát, rögtön indulnom kell haza. Mondhattam volna, de nem mondtam. Ebben a szógyárban, az egyetemen a halálra nem voltak szavak. Elképzeltem, ahogy a titkárnő zavartan kutat a fejében a közhelyek között, hogy részvétet nyilvánítson. A szavak, a szavak, a szavak! Őszinte részvétem... Biztos voltam, hogy ezt nem tudnám elviselni.
Minden annyira blődnek tűnt. Képtelen zavaromban csak lépkedtem a Szerb utca felé a kora nyári hőségben.
Az órát megtartottam (emlékszem, remekül sikerült), és aztán úgy, ahogy voltam, egyetlen válltáskával elbandukoltam a Déli pályaudvarra. Emlékszem, jól megbüntettek a vonaton, mert a diákigazolványom otthon maradt.
Három és fél órás zötykölődés után végre hazaértem.
Őszinte részvétem. Évikém.
Őszinte részvétem. Hogy hagyhattátok magára szegény apátokat?
Szavak, szavak, szavak. Ezek se jobbak vagy rosszabbak.
De bírni kellett.
Aztán persze visszatértem az egyetemre.
De már nem úgy. Nem egészen.
Vissza a tetejére