Bocs, hogy élek
(részletek)Sosem kérsz bocsánatot, csak jössz, és kérdés nélkül kiszakítasz belőlem egy darabot. Olykor sejteted, máskor minden előjel nélkül bukkansz fel, és csípőfogódat, amit mindig magadnál tartasz, a húsomba vájod, és kitépsz belőlem egy cafatot. Az elsőnél még felordítok a fájdalomra, a sebből vér szivárog, gennyedzik, alig heged, a másodiknál is, a harmadiknál is, aztán egyre kevésbé kapálódzok, lenyelem a kiáltást, létezésem körvonalait a hasításnyomok összeforró szélei adják. Teljesen érkezem, megcsonkítva távozom. Hagyod, hogy megszeressek valakit, hogy valaki a részemmé váljon, aztán kiszakítod belőlem, és a legrosszabb, hogy ezért sosem kérsz bocsánatot.
*
Ma láttam egy képet. Egy Mesut nevű férfiról készült, valahol Törökország és Szíria határán, a pusztító földrengést követően. Ott ült az otthona romjain, és fogta a lánya törmelékek közül kinyúló, merev kezét. Ott ült, és arra gondolt, hogy majd lemegy a nap, és újra felkel, és elfárad a test, aludni kell, és erőtlenné válik, enni kell pár falatot, és kimerül, fel kell frissíteni, és közben itt ez a sok ember, hangyabolyként rajzik, teszi a dolgát, morajló hangzavar, és nincs csönd, egyetlen percre sincs, nincs néma főhajtás, nincs emelkedettség, nincs megállás, nincs semmi, ami szép, csak egyvalami van, múlt idő meg létige tagadó formában, mert valaki volt, most meg egyszer csak nincs, vagyis nem ott van többé, ahol eddig volt, és te hiába tudod, hova tűnt, hallgatsz róla, és nem kérsz bocsánatot, sosem kérsz bocsánatot, és minden kérdésre hallgatsz, nem mondod meg, hogyan tovább. De néha szánalom ébred benned, olyankor elfordítasz egy csapot, nitralginba borítasz mindent, és elernyednek az izmok, és olyankor jobb, határozottan jobb, és olyankor nem a sebre gondol az ember, hanem arra, milyen volt előtte, milyen jó visszaemlékezni arra, amikor ép volt, és olyankor még erősebben kapaszkodik a romok alá temetett kézbe, és már nem bosszankodik az elmaradt bocsánatkérésen, csak összeszorítja a szemét, és minden idegszálával hinni akarja, hogy nem lehet így vége, valaminek mindenképpen lennie kell, nem lehet ennyi az egész.
Bocs, de nem lehet ennyi az egész.
*
Nem mondom, mondd ki te. Mondom, mondd ki te. Én aztán biztos nem. És a nap lemegy a mi haragunkon. Kifinomult stratégiád része, hogy hallgatsz, a fejedre húzod a paplant, és a fal felé fordulsz. Tudd meg, én is a fal felé fordulnék, ha lenne az oldalamon. A matracok között feszülő rés, akár egy demarkációs vonal, és a bőrödből olyan jegesség árad, hogy termozoknit húzok a takaró alá. Egy ideje szeretetembargó lépett életbe, nem ölelsz át, nem adok eszkimópuszit. A barátaink kétségbeesetten kapkodják a fejüket, figyelmeztetnek, hogy humanitárius katasztrófa kapujában állunk, de kit érdekel, vértezzék fel magukat homokzsákokkal meg segélycsomaggal, én biztosan nem kapitulálok, kapitulálj te, ha akarsz. Szövetségeseket gyűjtesz magad köré, azt hiszed, két lépéssel előttem jársz, de nekem is megvannak a magam tengelyhatalmai. A roham kezdetét veszi, eszkalálódik a konfliktus, háború földön, vízen, levegőben: padlóhoz vágott ikeás étkészlet, fröccsel arcon öntés, a negyedikről lehajigált ruhák. Nem lenne egyszerűbb megadni magad? Miért nem lengeted meg a fehér lobogót? Miért nem teszed le feltétel nélkül a fegyvert? Én? Miért én? Én aztán biztosan nem. Nézz körül, a lakást felszántó lövészárokrendszer, a felhalmozott lőszer, a ledobásra kész nukleáris arzenál, ez mind a te műved, ez mind miattad van. Miattam ugyan miért lenne? Persze ha jobban belegondolok, azt talán másképp kellett volna, és akkor másképp kellett volna reagálnom, és amiatt nem kellett volna felhúznom az orrom, és még az elején meg kellett volna beszélnünk, mindent a legelejétől fogva meg kellett volna beszélnünk, és akkor most nem állnánk itt mankóra támaszkodva, kifakadt sebekkel, néhány végtaggal kevesebbel. Addig kellett volna demilitarizált zónává kineveznünk az otthonunkat, amíg lehetett, és ki kellett volna mondanunk azt a lesajnált szót, azt az alulértékelt kifejezést, hogy bocsánat. És ahogy a tekintetünk találkozik két lövészállás felett, egyszerre nyomjuk meg az indítógombot, és egyszerre lőjük ki egymásra a mindent felemésztő rakétákat, és le sem vesszük egymásról a szemünket, amíg nem látjuk a másikba csapódni az atombombát, a felismerést, hogy már nem szeretjük egymást. Egyikünk sem nyerte meg a csatát, mindkettőnk elvesztette a háborút.
*
Szombat hajnal, a nap első sugarai, madárcsicsergés, Edvard Griegtől a Peer Gynt első szvit és fúró. A dolgos gépezet téglának ütközik, jajveszékelésére az álom maradék morzsája is kipereg a szemedből, az órára pillantasz, hat óra négy perc, fejed visszahull a párnára, átörökített Kádár-kori reflex lesz rajtad úrrá, mardos a szégyen, hogy te itt horpasztasz, a bal oldali szomszéd meg már a világ szépítésén és jobbításán fáradozik. Újra az órára sandítasz, hat tizenegy, ideje kelni, a kávé nem főzi le magát. Kitárod az ablakot, hadd áradjon be a reggeli szmogszegény szellő, de jobb felől érett nyúlszarszagot hoz a szél, Töhötöm, a jobb oldali lakó öt és fél kilós kiskedvence ipari szarógép, a szomszéd pedig kitartóan halmozza a kifogyhatatlan Nesquik-bogyót a körfolyosón rendszeresített tárolójában. Bevágod az ablakot, az oxigén amúgy is túlértékelt, felcsapod a laptop tetejét, ha már ébren vagy, legalább tedd hasznossá magad. A szemed lomhán kúszik egyik e-mailről a másikra, a kezed a langyos bögretestre kulcsolod, éppen egy sürgős levél fontos válaszához gyűjtesz verbális muníciót, amikor a felső szomszéd is bekapcsolódik a haláltáncba, házi papucs helyett szteppcipőben szántja végig a hajópadlót. Aztán a lentiek is ébredeznek, náluk a reggeli torna a hangszálakra korlátozódik, nincs az a korai időpont, amikor ne tudnák tételesen számba venni, mit gyűlölnek kiirthatatlanul a másikban. A finálé alaphangját a szembeszomszéd adja meg, szélesre tárja az ablakát, és dallamos technóval köszönti az új napot. A szemből átdübörgő dobgép ütemesen masszírozza az agyad, a felső szomszéd Michael Flatley társulatába készül felvételt nyerni, az alsók egy kettős gyilkosság küszöbén állnak, jobb oldalról Töhötöm támad, balról átfúrták a kedvenc vászonképedet, és akkor úgy döntesz, hogy elég volt, lépned kell valamit. A házmester hamar lekoptat, mindenkinek megvan a maga problémája, mondja, ezért órákat ülsz egy darab papír felett, hogy olyan alapvető igényeidet fogalmazd meg, mint a békés alvás vagy a tiszta levegő, és csak visszaolvasva veszed észre, hogy az egy sorra jutó elnézéskérés száma meghaladja a kettőt, és aztán magad is elbizonytalanodsz, hogy valóban érdemes-e a zaj meg a szagok miatt picsognod, bezzeg üknagyapádék a jég hátán is, és akkor röstellkedve összegyűröd a lapot, és a magad módján veszed fel a kesztyűt, a felsőnek mamuszt akasztasz a kilincsére, az alsóknak párterápiás szórólapot csúsztatsz át a küszöbön, a szembeszomszédnak Chopin-prelűdválogatást dobsz a postaládájába, a bal oldalon betömködöd nedves vécépapírral a lyukakat, Töhötöm szartartályát pedig az éjszaka leple alatt autóillatosítókkal ékesíted fel. És aztán vársz. Türelmesen. És reménykedsz. És bízol. És idővel a torkodon akad minden elnézést és minden bocsánat, mert a cipősarkak győznek, meg a tányértörés, a technó, a fúró meg Töhötöm. És akkor banános dobozokba pakolod az életed, és szégyenkezve elhagyod a süllyedő hajót.
*
Már megbocsáss, de mégis hogy gondolod? Nem fér a fejembe. Nem, nincs tévém, azon is a Mezzo megy. Ne haragudj, jól értettem? Való Világ? A Veres Péter-kötetre gondolsz? Azt kérdezed, aláereszkedtem-e már a Tiktok birodalmába? Úgy érted, Theun de Vriestől a Titkok birodalmába? Bocsánat, de én Blikk helyett blikkfangos mondatokat olvasok, Story helyett elbeszélésben utazom, és ne merjen senki lekiskegyedezni, esetleg méltóságos asszony, ha kérhetem. Már ne is haragudj, de én az Árpád-házi királyokat egy Bëlga-szám nélkül is fel tudom sorolni, a repohárból is eltartott kisujjal iszom, az egyetlen párizsi, amit megeszek, a Sauté de Boeuf à la Parisienne, dekantálatlan bort magamhoz se veszek, könnyedén különbséget teszek szuvidálás, konfitálás és flambírozás között, és nincs az az ikes ige, ami kifogna rajtam. És ha már itt tartunk, egyszer és mindenkorra tisztázzuk: Bazi nagy görög lagzi helyett Platóntól A lakoma, a The Real Housewives of New York City helyett Az ártatlanság kora, a Hip Hop Boyz helyett A Három Tenor, Taylor Swift helyett Jonathan Swift, Ofenbach helyett Offenbach, shopping helyett Chopin, Family Feud helyett Sigmund Freud, David Hasselhoff helyett Michelangelo Dávidja, az élet iskolája helyett Az athéni iskola, DiCaprio helyett Da Vinci, Matisz nagypapa helyett Matisse, The Bachelor helyett bachelordiploma, és az egyedüli kritika, amire adok, az A tiszta ész kritikája. Engem nem érdekel, ki kivel, mikor, hol, mit, hányszor, hogyan, nehogy azt gondold. Persze, azért nyilván én is hallok ezt-azt, az algoritmus érthetetlen módon feldob szalagcímeket, de bocsánat, kik ezek, és mit tettek le az asztalra? Olvasták már a Hegel-összest, tudnak fejből Esterházyt idézni, felismerik a Holdfényszonátát az első taktus után? Azt mered állítani, hogy az én felelősségem is, ami történik? Az enyém? Miről beszélsz? Azt mondod, szálljak le a magas lóról, és kezdjek el szart lapátolni, különben a nyakunkig hullámzik majd? Megbocsáss, de velem így senki nem beszélhet, és köszönöm, nagyon kényelmesen ülök ezen a lovon, ha pedig nyakig fog érni, annyi baj legyen, majd felmászok az ivortoronyba, odáig úgysem csap a tajték.
When people stop being polite...and start getting real... The Real World.
*
Hatost dobtál, húzz fel egy lapot: ezüstkanállal a szádban pottyantott le a gólya, a gyerekszobádból pont a budai hegyekre látsz, apád közel van a tűzhöz, a jövőd nyílegyenesen ível felfelé, lépj a ,,cél” mezőre. Egyest dobtál, húzz fel egy lapot: sorsod Borsod, Szabolcs vagy Békés, nem volt gyerekszobád, apádat kiteszik a közmunkaprogramból, neked kell eltartani a családot, minden körből kimaradsz. Zsákbamacskát pörgettél a szerencsekeréken, a suttyomban kiírt pályázaton te nyered a tendert, még egyszer dobhatsz. Csődöt pörgettél, kilakoltat a végrehajtó, lépj vissza a ,,start” mezőre. Négyest dobtál, szerencsemező, szőke vagy és kék szemű, lépj előre hármat. Kettest dobtál, szerencsekártya, a sötétebb bőrszíned miatt elutasítanak az állásinterjún, lépj hátra hatot. Hármast dobtál, szerencsekártya, az apa férfi, az anya nő, családot alapíthatsz, lépj a ,,cél” mező elé. Egyest dobtál, szerencsemező, a saját nemedhez vonzódsz, külföldön kezdesz új életet, mert nem mered megfogni a párod kezét a villamoson, nehogy összeverjenek, lépj a ,,start” mezőre. Hatost dobsz, húzz fel egy lapot, van pénzed kifizetni a magánegészségügyi ellátást, még egyszer dobhatsz. Egyest dobsz, húzz fel egy lapot, nincs pénzed, hosszú várólistára kerülsz, s belehalsz a betegségedbe, mielőtt sorra kerülnél, kiestél.
Már megint te veszítesz, nem érted, miért. Bosszúsan forgatod az ujjaid között a kockát, hogy meg van-e cinkelve, aztán felmarkolod a kártyastószt, és átpörgeted a lapokat: devizahiteled van, lefoglalják az autódat, lépj vissza kettőt; hónap végére nem marad pénzed, lopsz a boltból, hogy megetesd a gyereket, egy körből kimaradsz; otthagyod az iskolát, mert nem tudod eltartani magad, lépj a ,,start” mezőre; üzemi balesetet szenvedsz, leszázalékolnak, két körből kimaradsz; nincs pénzed fűteni, megfagysz a lakásodban, kiestél. Egyik lap a másik után, nézed, olvasod, forgatod, nem érted. Bocs, de ki lopta ki az összes jó lapot a szerencsepakliból?
Vissza a tetejére