Örök élet meg egy nap
(naplórészlet)2022. október 26. – 100,8 kg
Kalapáccsal, fúróval, csavarhúzóval, flexszel dolgozott két férfi a bevásárlóközpont parkolójában álló félkész faházon. Már harmadik napja folytak a munkálatok, de még mindig nem lehetett eldönteni, építik vagy lebontják a faházat.
A parkoló forgalomtól távoli részén öreg Volvójának támaszkodva cigarettázott egy férfi. Hajviselete a hatvanas évek gombafrizuráját idézte, és mivel meglehetősen magas volt, kényelmesen könyökölt az autó tetején. Élvezte a dohányzást, az arcáról derű sugárzott, mint aki szép emlékek között kutat.
2022. október 28. – 101,3 kg
A déli hírekben bemondta a rádió, hogy a NAV 8 ezer liter alkoholt semmisített meg. A kocsmában megállt a levegő. Csönd lett. A csapos koppanás nélkül tette le az eltörölt poharat. A fény, amely a keskeny ablakon át szűrődött be, most vált láthatóvá, körberajzolta a kocsma belső határait. A sarokban, a vécébejárat mellett álló üres fogas rézcsavarjai mélyen a fába süppedtek. Ekkor nyitott be egy férfi. Kezeslábas volt rajta és kék, acélbetétes bakancs. Be sem csukta maga mögött az ajtót, keresztet vetett, majd csöndben leült a legközelebbi üres asztalhoz. A kocsmáros lekapcsolta a rádiót, a nedves szivaccsal megtörölte a szája sarkát, aztán kisétált az udvaron napozó kutyákhoz.
2022. október 29. – 101 kg
A férfi a 7-es úton biciklizett hazafelé. A Mol-kút mellé érve úgy döntött, beletapos, és a kanyarodó sávban még éppen le tud hajtani a szemből közeledő lusta furgon előtt. Ahogy fölgyorsult, a furgon mögül előbukkant egy hatalmas fekete Ferrari, fölbőgő motorral megkezdte az előzést a szemközti kanyarodó sávban. Pontosan szemben a kerékpárossal. Egy szemvillanás alatt történt. Frontálisan csapódtak egymásba. A szélvédő berepedt, a kerékpáros átrepült az autó fölött, és nyakcsigolyáját törve elterült a betonon. A Ferrari továbbhajtott, de egy órán belül elfogták a rendőrök. A kerékpárost a kiérkező mentősök meg sem próbálták újraéleszteni. Ráhúzták a hullazsák cipzárját, és betették a mentőbe. A rendőrök még fölrajzolták a férfi alakját, féknyomok nem voltak. A férfi kerékpárját és hátizsákját hazavitte az egyik szomszéd, a zsákban egy doboz jázmintea volt, pénztárca, telefon. A Ferrari vezetője tíz év börtönt kapott, de később felfüggesztették a büntetést. Azóta is arra gondolok, hogy mindez így történt volna, ha nem sikerül a kerékpáron az az apró kormánymozdulat.
2022. október 31. – 101 kg
Bikafuttatás Pannonhalmán, olvasom a hírekben. Szerzetes barátaink mintha kicsit túltolták volna a világi élvezetet. Egy szempillantás alatt látom magam előtt, ahogy szerzetes barátaink villámgyors mamuszban rohannak a szőlősorok között, utánuk fújtatva a felbőszült bikák, vér és must összefolyik, gyöngyöző apokalipszis. De miért is tennének ilyet? Újraolvasom a címet. Bikafuttatás Pamplonában. Szerzetes barátaink megmenekültek.
2022. november 4. – 102,6 kg
Esik, a szél az üres ágak között futtatja a száraz leveleket. Sár és beton, az utcán félbehagyott csatornázás, autók szörcsögnek az aszfalton. Az ég olyan szürke, amilyet legutóbb London felé repülve föntről láttam, a ragyogásból. Most itt húznak el fölöttünk hangtalanul a gépek, ismerem a légi folyosókat, nyáron nyakig merülve a langyos Balatonba, megfigyeltem őket, miközben körberaboltak a balinok. Az erkélyem mögött fenyő, amott kopasz mandulafa, és egy ezüstös hővédő pajzzsal letakart villanyóra. Amikor kijött a leolvasó, rávilágított a lámpájával, azt mondta, nem tudja elolvasni, ezért hozzak fogkrémet és fogkefét. Ez soha nem jutott még eszembe, hogy fogmosás után jobban lát az ember. Fogta a nedves kefét, és szétkente a fogkrémet a számláló előtti műanyagon, majd kisvártatva megjelentek a digitális számok. Így élünk, bezony, azóta van letakarva autós szélvédő fóliával.
Ma vékonyan eláztam ebben a londoni jellegű esőben, biciklin. Vérvételre mentem, várakoztam az előtérben, egy asszony lépett be előttem a szobába, mögötte nyitva maradt az ajtó. Ruhák surrogtak, majd megszólalt az ápolónő: Asszonyom, vérvétel lesz. A melltartó maradhat!
2022. november 5. – 103,5 kg
Az ember csak a saját fizikai testén átszűrve tudja eldönteni, mi igaz és mi nem.
2022. november 6. – 104,7 kg
A végzet hátán táncolj, hogy lásson a nap!
2022. november 7. – 104,8 kg
Azt álmodtam, hogy az OBI-ban fizetni akarok egy csomó kerti szerszámért, de a pénztáros hiába lapozgatja a reklámújságot, nem találja a 20%-os kuponkódot. Keresi tovább, lapozza az újságot, ami tele van betonkeverővel. Bemegy a raktárba, kijön, széttárja a karját, azt mondja, nincs. Reggel fölébredek, bekapcsolom a számítógépet, megnézem a bankszámlámat, nem fizettem ugyan, de a pénzt levették a számlámról. Ekkor megjelenik az udvaron két marcona férfi OBI-föliratú kertésznadrágban, és elkezdenek hőzöngeni, hogy mit csinálom én a feszkót a boltban azzal a kurva kedvezménnyel. Már a házban vannak, és támadnak. Az egyiknek széttöröm a fején azt a kék üvegvázát, amit még a ballagó diákjaimtól kaptam az ének-zenei általános iskolában. A másik egy csavarhúzóval rohan felém, a konyhában kihúzom a fiókot, hogy előkapjam a nagykést, de a fiókban csak konyharuhák vannak, mert a feleségem tegnap átrendezte a fióktartalmakat. A férfi csak rohan felém, rohan és rohan, de nem ér el, a halálfélelem folyamatos. Egyszer csak látom, hogy egy futószőnyegen rohan egy gyárban, ezért nem halad előre, ám mögötte még vagy száz ugyanilyen férfi csavarhúzóval, hogy végezzenek velem. Ekkor a háttérből felkiált egy nő, hogy megtalálta a vásárlási kupont, érvényesíthetem a kedvezményt, menjek fizetni. És most itt ülök, és írom ezt, a horvát rádiót hallgatom, és várom, hogy mi fog történni ezután…
2022. december 25. – 98,1 kg
Pontosan egy hónapja vagyok Londonban. És ahogy ezt leírom, forró lesz a papucs a talpamon. Mentem és mentem. Ez a súlyomon is látszik. Amikor egy éve néhány napra jöttem, minden ki volt centizve, hogy beleférjen, Tate Modern, piacok, magángalériák. Most nem fogy az idő, csak telik. Úgy megyek ki az utcára, mint egy helyi, és így tervezem a napi konyhát, mindent sok, de kis lépésben. Meg kell ismernem a boltok minden polcát, hogy jól válasszak. Ez pedig időbe telik. Van idő. Nem gondolok Magyarországra, de néha azt mondom, hogy nálunk. Nálunk nem ilyen finom a tejföl, nálunk nem mosolyognak rád az emberek, nem kérnek bocsánatot, nem köszönik meg az udvariasságot, nálunk nem türelmesek az autósok, de nálunk van élesztő a hűtőpulton, nálunk lehet nokedliszaggatót kapni, és biológiai ecetet. Súlyok és ellensúlyok, amik első ránézésre azt mondják, választanod kell. De nem kell választanod, ebbe a zsákutcába nem megyünk be. Ellenben észre kell venni, hogy vannak pillanatok, amiket csak itt élhetek meg. Például az építészetben. Tipikus angol sorházak, amik régi angol komédiákból köszönnek vissza. Épp a tegnapi, Brockley piacra vezető sétán találtam mondani, hogy olyan érzésem támadt, mintha már laktam volna itt. A sorházak elnyúló, keskeny kertje, csendes, eső utáni utca, és hirtelen előkerült egy ezeréves balkormányos furgon. Na, igen, a közlekedés. Fejbe kell vésni, hogy itt minden fordítva van. De amikor látom az úttesten, hogy look right, mielőtt átmegyek, én balra nézek, mert tudom, hogy itt minden fordítva van. Ördögi körforgalom.
Ezeket a sorokat leszámítva még nem írtam semmit, vagyis egy furcsa este mégis, egy pillanat volt, amit csak itt élhettem meg.
Néha sokáig nézem az almákat a tálon
Ott van mellettük a grépfrút és a kivi
Olyan mintha mindent látnék
Pedig csak az almát látom
Ahogy visszanéz rám benne a kép
Vagy megállok a vasútnál
Robog fönt a vonat
Csöpög a víz a remegő vasról
Utasok százai haladnak a korral
Nem mozdulok mintha itt se lennék
Hazamegyek előveszem a borotvát
Rövid hajjal megváltozom
A felhők kisebbek lesznek
És belelátom az égbe
Ahogy a repülésirányító kémleli a monitort
Ölében egy tál csilis babbal
2023. január 3. – 99,5 kg
Egész éjjel nem tudtam aludni. Vártam, hogy világosodjon, de egyre csak sötétebb lett. És ebben a sötétségben láttalak meg, ahogy a világűrben lebegtél. Bárhová néztél, mindenütt csillagok fénypontjai ragyogtak. Hogy hogyan kerültél ide, ekkor még nem tudtam, de elkezdtem az életrajzod után kutatni. Egy ürgeöntő és egy konyhai kisegítő munkásnő gyerekeként születtél. Látszólag egyszerű gyerekkorod volt, amiben említésre méltó esemény nem történt. Édesapád minden reggel fogta a vödröt, és elindult dolgozni, este pedig hazajött a vödörrel. A munkájáról nem beszélt, ahogy édesanyád sem, csak a ruháján érezted folyton a konyha sűrű ételszagát. Az iskolában űrhajósnak neveztek, mert mindenhova csillagokat rajzoltál. Volt, aki zsidónak, volt, aki kommunistának gondolt emiatt. Volt egy lány az életedben, aki az iskolai karácsonyi ünnepségen egy zacskó csillagánizst ajándékozott neked, te pedig fülig beleszerettél. Nem volt köztetek semmi, de folyton a tekintetét kutattad. Aztán egyszer csak egy milliomos lecsapta a kezedről, és örökre eltűnt a közeledből. De csak a közeledből. Mert az újságok a férje miatt folyton cikkeztek róla, évente ötször-hatszor hírt kaptál felőle, láttad a fotón az új ruháját, és ez neked éppen elég volt, így örökre veled maradt. Aztán a szüleid csöndben eltűntek az életedből. Apád hamvasztása után semmi más nem maradt tőle, csak a vödör, ami éppen olyan jó állapotban volt, mint gyerekkorodban. Akkor rászántad magad, hogy mindent megváltoztass, szakíts a múlttal, és egy teljesen új életed kezdj. Kimentél a város szélére, ahol sejtésed szerint apád dolgozhatott, fogtad a vödröt és az ég felé hajítottad. Csakhogy nem tudtad elengedni. Az ujjaid görcsösen ráfonódtak a vödör fülére, a vödör pedig, mint egy kis rakéta, a levegőbe emelt. Emelt és emelt, amíg ki nem szálltál a Föld légköréből, ki a Naprendszerből, és még a Tejutat is elhagytad. A vödröt azóta elengedted, és teljesen egyedül maradtál a csillagok apró fénypontjai között. És akkor ezek a kis fénypontok egyre világosabbak lettek, mígnem betöltötték az egész teret, és minden kivilágosodott. Biztos voltam benne, hogy egész nap fáradt leszek, meg abban is, hogy nem érzek majd belőle semmit, mert folyton rád gondolok. Rád és a vödörre.
2023. január 6. – 99,5 kg
Ma megkérdeztem egy arab zöldségest, hogy hogyan érdemes elkészíteni az apró fehér padlizsánt. Hosszan mosolyogva nézett rám a fekete szemével és fekete hajával, aztán fölhúzta a szemöldökét, és válaszolt: Soha nem főztem még. Csak eszem.
2023. január 17. – 98,5 kg
Napok óta keresem azt az apró buborékot, ahol a felszín fölé tudom emelni a fejem, és egy mély lélegzetvétellel belekezdhetek az élmények sorába. A tizennyolcadik házassági évfordulónk napján egy dulwichi kávézó falán azt olvastam, hogy Élj a pillanatnak. Két fiatal nő ült mellettünk, croissant-t ettek, és a szemben ülő két férfinak mesélték női dolgaikat. A férfiak mélyen hallgattak, aztán az egyik fölállt és elköszönt. Egy férfifül maradt két női szájra, mindhárman élvezték a pillanatot. Szemben egy idős házaspár ült, az asszony forró csokit kent friss kenyérszeletekre, a férfi újságot terített az asztalra, elővett egy tollat, és bizonyos dolgokat bekarikázott. Lóverseny, új lakás? Élvezték a pillanatot. A feleségem egy vastag mandulakrémmel töltött croissant-t evett, hozzá kértem még egy lattét. Amikor a rendelésnél fizettem, kaptam egy fakanalat, amelynek hátoldalán a 16-os szám állt. Derűs fény áradt be az utcáról a hosszúkás kávézóba. Ha a 18-as fakanalat kapom, elkérem ajándékba.
Ma a Twin Peaks zenéjére tornáztam, és eszembe jutott egy régi húsvét, amikor a feltámadás filozófiai és lelki hátteréről elhangzó szónoklat alatt sztreccsingeltem a földön, és mélyen átéreztem azt a szimbolikus igyekezetet, amellyel a testem földi létét kívánom meghosszabbítani, miközben más sztreccsing helyett egyszerűen föltámad. És mindez eszembe juttatta a svájci filozófust, aki, vélhetően nem egyedül, azt állítja, hogy nem a tények a fontosak, hanem a tények között húzódó láthatatlan összefüggések, melyeket mindössze furcsa érzésként detektálunk, majd elfelejtjük, de amint újra fölbukkannak, már tudjuk, megtanultuk érezni ezt a furcsa és láthatatlan összefüggést.
Egy férfit láttam a Queens Roadon, aki láthatóan vak szemgolyóit a felhők közül előbukkanó nap felé irányította, arca egész felületével a nap felé fordult, a szája énekszerűen mozgott, és egy furcsa törzsi táncot járt előre és hátra. Élő szoborként álltam, és néztem a rohanó tömeg közepén mennyei eksztázisban dolgozó férfit. Még aznap gyalog elértem a Temzét, éppen visszafelé folyt, a hold gravitációs hatására megemelkedő Atlanti-óceán visszaduzzasztotta a vizét, amitől olyan szélessé vált, mint egy hatalmas lélegzet. Aztán egy este, miközben a White Cube-ból ballagtunk hazafelé, hirtelen felhőszakadás rontott ránk. Először beálltunk egy borozó utcai ponyvája alá, de olyan erős szél támadt, hogy mindenhonnan ömlött ránk a víz. A pultos kinyitotta az ajtót, és behívott. De alig telt bele néhány másodperc, a szél föltépte az ajtót, és úgy tűnt, a vaslánccal fölfüggesztett ponyva hamarosan leszakad a széltől, és beveri a kirakat üvegét. Két sovány szakács és három pincérlány ugrott ki a viharba, hogy valahogy a helyére láncolják a vasrúdon tomboló napernyőt. Ha nem tudom, hogy egy borozóból nézem, megesküdtem volna, hogy tengeri viharban küzdő hajósokat látok, akik az életüket mentik utolsó erővel. Egy magas borpolc mögé húzódtunk, és rendeltünk pár pohár bort. A kintiek végeztek a küzdelemmel, helyre került a láncos ernyő, de a vihar nem csitult. Úgy folyt az eső az ablakon, mintha akvárium külső falát néznénk. És akkor odalépett hozzánk az egyik bőrig ázott nő, letett az asztalra három poharat és egy kancsót, majd egy titkos hálószobamosollyal csak annyit mondott: Még egy kis víz.
Élj a pillanatnak, és felejtsd el, hogy örökké.
Vissza a tetejére