Bomlások és választások
Szécsi Margit: Magamhoz„Jelek, jelek,
gombostűn pávalepkék!
Oltalmatok
alól a bátor ellép.”
(Levél önmagamhoz)
„Mindentudással
olvasok rá magamra”
(Énekek)
gombostűn pávalepkék!
Oltalmatok
alól a bátor ellép.”
(Levél önmagamhoz)
„Mindentudással
olvasok rá magamra”
(Énekek)
Van Szécsi Margitnak egy rövid, négysoros költeménye, amely megzenésített változatában is népszerűvé vált. A címe: Úgy néztem.
„Úgy néztem magamra mindig,
ahogy csodára nézni illik,
csodára, az ember fiára,
kezeire, nyírott hajára.”
Gazdag, dallamos négy sor, sok áthajlással. A nyitány, lírai alaphelyzetként, hozza a költő egyik jellegzetes témáját, önmaga, az önmagaság boncolgatását, a magamra valamiként tekintés kérdését – mint az visszaköszön majd esszém tárgyában, a Magamhoz című versben is, és ahogyan az megmutatkozik a két, föntebb mottóként közölt szakaszban is. Miként a választott részletekben látjuk, az énhez fordulás, az én vizsgálata, reflexiója sosem magától értetődő. Az Énekek-szövegrészben a magamra olvasás fordulata jelzi, hogy ezekben az én–én viszonyokban nem egyértelműek a keretek: nemcsak magamat, de magamra is olvasok, azaz ahogyan látom és láttatom magam, az mindig, tudott módon, valamiféle konstrukció lesz, egy megalkotott kép. A Szécsi Margit-költészet az önképalkotás sorozataként is leírható – mint ahogyan természetesen a legtöbb lírai életmű, ám jelen esetben is izgalmas ennek mikéntje, a kérdezés és láttatás irányai és módjai.
Az Úgy néztem alaphelyzete visszanéző. Fülöp László az Alföldben megjelent tanulmányában (Szécsi Margit lírájáról, 1969/11.) már a költő korai, fiatal költészetével kapcsolatban is kiemeli a visszatekintő, már-már létösszegző távlat jelenlétét. „Mindent a közeli múlthoz, a jelentésében, metaforikus tartalmában megnövekedett »ifjúság«-hoz viszonyít, s a mérleg kínzó hiányokat jelez: mintha valami alapvető veszett volna el; a világ más arcát mutatja. Korán jött ez a leltárkészítő, számadás-fogalmazó periódus.” (I. m., 64) „Úgy néztem magamra mindig”, olvassuk, és ebben a „nézés” viszonyrendje csakúgy fontos lesz, mint a „mindig” időhatározó: az önmagamra tekintés állandó jellege. A rövid vers tulajdonképpen egy kibontott hasonlat. Az én csodaként tekint magára, de a második sor – „ahogy csodára nézni illik” – nem feltétlenül a hasonlítót, a csodát helyezi a középpontba, hanem a nézés hogyanját. Nem azt mondja tehát, hogy csodának tartom magam, hanem hogy úgy viszonyulok magamhoz, ahogyan a csodákhoz szokás. Az önértés, önértelmezés hogyanjának reflexiója ez: a titokzatos ámulaté, a kérdések nyitottságáé. A kép pedig bomlik tovább: a csodaszerűség az emberi létmóddal kapcsolódik össze a harmadik sorban, amelynek két fontos háttérszövege is van. Az egyik a szophoklészi szállóige: „Sok van, mi csodálatos, / De az embernél nincs semmi csodálatosabb” (Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása az Antigonéból). Ahol a „csodálatos”-ban ott van a félelmetes, idegen, szörnyű jelentésárnyalat is eredetileg. (Mészöly Dezső „csoda”-ként fordítja.) Másodszor, az „ember fia” kifejezés felidézheti az evangélium „emberfiáját”, Krisztus egyik, eszkatologikus távlatú megnevezését (nem mellesleg: önmegnevezését) – Szécsi költészetétől nem áll távol az időnkénti keresztény hivatkozásrendszer, s ennek nyomait a Magamhoz című versben is látjuk majd. A negyedik sor ugyanakkor, ismét jellegzetes szécsis fordulattal, feje tetejére állítja a megidézett antik ethoszt: a szophoklészi nagyszerűség helyébe hétköznapi jellemzőket állít mint csodajeleket: „kezeire, nyírott hajára”. Az ember, emberi test – Kosztolányi gondolkodásmódjához is köthető – csoda-egyszerűsége, hétköznapi ámulata ez. Úgy figyelem magam folyamatosan, mint a hétköznapi csodákat.
Reviczky Gyula 1883-ban Magamról címmel írt nagyszabású, a korszakhangulatot reprezentáló költeményt (Kölcsey Ferenc Vanitatum vanitasának formájára). A vers megszólító modalitású („Rossznak mondod a világot, / Dőresége bosszuságod”), de ez a megszólítás itt (legalább) kétirányú: kevésbé a reflexív önmegszólítás alaphelyzete érzékelhető benne, az E/2. forma sokkal inkább az általános embert írja le, a korszakra jellemzőnek gondolt mentalitást, szellemiséget. A 4. strófa eleje tulajdonképpen egyértelműsíti ezt („Ember! önző vágy vezérel”), össze is kapcsolva az általánost az egyénivel. A Magamról így akként hajlik vissza a lírai énre, mint egy korszakra jellemző hangulatot reprezentáló figurára. Az a típusú önmegszólítás, amely majd a késő modern líra jellemzője lesz (például József Attila kései költészetében), a Reviczky-műre kevéssé jellemző. Németh G. Béla Az önmegszólító verstípusról című fontos esszéjében Arany Jánostól eredezteti a verstípust, de jelzi azt is, hogy inkább a 20. század folyamán nyer elsősorban teret, s ő a lírai szerepválsághoz, énkettőződéshez köti a megszólalásformát; Kulcsár-Szabó Zoltán a szubjektum 20. századi válságával kapcsolja össze, jelezve, hogy ebben a versszerkezetben a beszélő hang kettébomlása egy rejtett dialógust mutat meg a nézőpontok között, s magának az önmegjelenítésnek a poétikai problémáját viszi színre. Míg a fin de siècle költője, Reviczky esetében a magamról szólás írja levalóban hitelesen a versretorikát, addig a 20. század középső harmadától egyre inkább jellemzőek az én, az önmaga láthatósága, sőt megképezhetősége iránti kételyt felmutató szövegek. Ezek a versek – egyebek mellett Freud és Nietzsche ismertté váló bölcseletének hatására – problémává teszik azt, ami korábban kevésbé volt az, ti. hogy az énnek van egy kifejezhető, megragadható egysége (s a problémát mindaddig tulajdonképpen a kifejezhetőség jelentette – hogy van mit kifejezni, az kevéssé volt előtérben). Nem véletlen, hogy Szécsi Margit már szóba hozott négysorosának centrumában sem igazán az én áll, hanem az énhez viszonyulás hogyanja; mint ahogyan nem véletlen az sem, hogy tárgyalt versünk címe, Magamhoz, az énhez történő odafordulás gesztusát, cselekvését helyezi a középpontba.
A vers ténylegesen egy olyan beszéd, amely érthető úgy, mint amely megkettőzi a lírai beszélőt egy megszólalóra vagy megszólítóra, valamint egy hallgatóra. A másik, akihez a beszéd irányul, az én másikja, nem egy külső személy. Ebben a lírai alaphelyzetben az a fontos tehát, hogy nem úgy tekint magára a lírai én, mintha egy monolit, problémátlan jellemzést adhatna magáról, vagy mintha magabiztosan tudná, mit ír le, mintha birtokában volna önmagának. Szécsi költeményében az bonyolítja elsősorban a versbeszédet, hogy az önmagára tekintés során közbülső tekinteteket is beiktat, másokét, a közösség egyéb, meg nem nevezett szereplőit: „Férfiak, nők, másként mocskosak, / megérezték gyönyörű magányod”. Az önkép megalkotásában tehát a másokhoz fűződő viszonyrend is erőteljesen szerepet játszik. (A József Attila-i axiomatikus viszony továbbgondolásaként: „Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat.”) A „gyönyörű magány” az én teljességeként, kerek voltaként gondolható el, amely azonban megbomlik, de legalábbis hatásnak van kitéve a találkozások során – s lényeges, hogy a „mocskos” kifejezés hangsúlyos jelenléte valamiféle ellenhatásként érthető, valóban a „gyönyörű” egység kikezdéseként, „az alázat / s az érdek kettős hódolata” elfogadásának jegyében. Utóbbi sor szintén bír lírai előzményekkel: egyebek mellett József Attila Nagyon fáj („Kettős teher / s kettős kincs, hogy szeretni kell”) és Szabó Lőrinc Semmiért Egészen és Az Egy álmai című versére gondolhatunk.
Szécsi Margit költeménye azért is izgalmas, mert közelítési kísérleteket mutat be önmagához. A „veled akartak tiszták lenni, / megmosták a kezeidet, / kifizették a vacsorádat” sorok egy olyan összetett kapcsolatrendszert visznek színre, amelyben a – visszatekintő jellegű – önmegszólító távlat keveredik az egykori énről alkotott képpel, ám amelyben mások („férfiak, nők”) szintén markáns szerephez jutnak, valamiféle oda-vissza játékot teremtve meg. A „mocskosság” valaki általi megtisztítása együtt jár annak bepiszkolódásával is, a lassú beszennyeződéssel. Az itt megérzékített változás egyaránt érthető magántermészetű és társadalmi szintű folyamatok lenyomataként is, de mindenképpen arról van szó, hogy a „gyönyörű magány” egészlegességéből, teljességéből kilépve a különböző játszmák során a korábbi érintetlenség megbomlik, megszűnik. Vaskos látlelete a korszak légkörének.
A „de nagy kurva lehetsz te is / hogy elfogadtad az alázat / s az érdek kettős hódolatát” sorokban a nézőpont többszörös, s ekként ironikus: a kijelentés egyaránt olvasható keserű önértelmezésként, de (cinikus) társadalmi értékelésként, bélyegzésként, tehát közvetített távlatként is. Az önmagára tekintés magában foglalja a feltételezett másik tekintetét is. A „mert hiszen tudták ők” bevezető részlet ismét magához ragadja a megszólalást, tisztázva a különbséget, ám jelezve, hogy az „ők” tekintete, hatása mindvégig jelen van, volt és lesz. (Kevésbé didaktikusan és kevesebb pátosszal fogalmazva, de hasonló szerkezetet mutatva fel, mint Illyés nagy szavalati verse: „hol zsarnokság van, / ott zsarnokság van”.) A vers folyása, retorikája kegyetlen: a szövegben magában kísérjük végig azt a folyamatot, ahogyan a műkezdet különbsége (ők mocskosak, én gyönyörű) kezd elmosódni, s ahogyan előbb a „gyönyörű magány”-t kikezdi az, amiként a megszólított bevonódik a személyközi folyamatokba, utóbb s egyre inkább az tételeződik, hogy már eleve nem is volt annyira tökéletesen gyönyörű az a bizonyos „magány”, annyira érintetlen: „ne játszd meg, hogy tudatlan volnál, / hiszen nem adtál semmit is, / a világ vásárán te vagy / a legrafináltabb csaló, / romlottak közt lelkes vagány”. (A kivirágzott kéz című versében Szécsi szintén használja önjellemző fordulatként: „én, a világ női vagánya”.) E sorok fényében ez a „vagány”-ság nem egyöntetűen pozitív történés, hanem mintegy a világ színpadán viselhető hasznos maszk. Olyan maszk, amely lassanként ránő az arcra. A vagány itt már valójában, lényegében nem mentes a romlottságtól (sem), s érdemes figyelni a hangzóssági kapcsolatra a két önazonosság-létesítő szó között: a „magány” módosul, alakul át „vagány”-nyá.
A vers harmadik harmada apokaliptikus távlatból közelít: a trombitaszó a bibliai Jelenések könyvének 8. és 9. fejezetére utal. A „nem-vegyülő napkő-szobor” a második sor „gyönyörű magány”-képét eleveníti föl, gondolja tovább, azt az érintetlenséget, amely tehát nem őrizhető, nem megtartható („mindenki elrabolt belőled / egy kőfürtöt, egy töredéket”) – ugyanakkor a vers kínál egy olyan nézőpontrendszert (nevezzük eszkatologikusnak), amely egy nem emberi idő felől szemléli a folyamatokat. Hogy ez reménység-e vagy ítélet-e, abban nem kell állást foglalnunk (mindkettő benne van), de ez egy olyan perspektíva, amely rendet hozhat a rendezetlenségbe, a kizökkent időbe, s amely képes lehet helyreállítani a megbomlott, kikezdett, megrontott önképet. A kabáthajtókáról lepattogzó szempilla érzéki képe sokféleképpen érthető, de a szöveg jelentésáramlása valamiféleképpen a látszatiságból halad a lényegiség felé (ahogyan Pál apostol első korintusi levelének nevezetes szakaszában olvasunk a homályos látás tisztulásáról, a társadalmi-testi valóság kényszereinek lehullásáról). Nem tűnik túlzásnak azt mondani, hogy a verszárlat az igazság szolgáltatásának lehetőségével kecsegtet az én számára („s a teljesség-hozó napon / fényes életed összeáll!”) – még úgy is, ha a vers modalitása a végén sem mentes az iróniától.
A Magamhoz feltétlenül több annál, mint ami a szabadságra vágyó én lehetetlen lehetőségeit állítja elénk egy korszak alakulásában – bár ezt is pontosan megmutatja. A Magamhoz az önmagunkra látás összetettségével szembesít, azzal, hogy ami voltam, ami vagyok, leszek, az sosem egy monolitszerű, jól körülírható entitás, hanem egy, az önmagam és a másik tekintetei által sokféleképpen meghatározott, különböző beszédformák által közvetíthető kép(ződmény). Az Ady-féle észak-fok titkos idegenségéből, fenségéből Szécsi Margit olvasatában egy felelősségmozzanatokkal és alkukkal, veszteségekkel és nyereségekkel terhes, szörnyű – titkos – csoda válik.
Vissza a tetejére