túl sokára hagytam magam mögött
felelősségeim: álljon üresen kert
és szoba, ruháimból a test vesszen ki,
mondandóm mögött a jelentés legyen
légnemű, vágytalan és a szó legritkább
értelmében ártalmatlan is.
 
ragadozónak mondtak, és én újonnan lelt
hitemmel addig merészkedtem, míg rá-
találtam a legotthonosabb ketrecre,
a rácsok túlfelén a legkedvesebb idomárra,
a gyengék közt is a leggyengébbnek karjára,
és bőgésem (nem párducé, de megteszi!)
hasonlattá szelídült.
 
ez egy verőfényes május délután. állatkert.
attrakcióm neve medvetánc medvedalra. a
látogatók kelletlenül, de asszisztálnak hozzá:
szemük cserépedény, s mázukon az áhítat
olajba fúló, gyönge napsugár.
 
Közönség, tapsolj!
Közönség, imádj!
 
hogy meddig lehet merészkedni,
azt nem jelöli ki senki: nincs az a folyó,
mi megállja saját áradását, az a vihar,
mi visszahívja villámait: nincs az a kehely,
minek szilánkjai nem sebzik talpad, ha
véletlenül az erőszak mezejére állsz.
 
de a dalnak szólnia kell: ennyi biztonság
neked is jár. mert ha nincs dal nincs lélek
ha nincs lélek nincs tükre ha nincs tükre
nincs fénye és ha nincs fény
nem vagyok
én se
tovább

ússz, kar! ússz!
a testet a tónak még nem adhatod át.