Rejtélyes önarckép, avagy az otthonosság és idegenség alakváltozatai (Petőcz András: Az öregasszony, aki valamikor kislány volt)
Petőcz András: Az öregasszony, aki valamikor kislány volt. Napkút Kiadó, Bp., 2022
Petőcz András tavaly megjelent elbeszéléskötetének egyik mottója Füst Milán zseniális versét, az Öregséget idézi. Az idézett vers – akár a Füst-líra sok darabja – nyelvi formája, motívumkincse elsősorban az antik irodalomból és a Bibliából származik. Ahogy a Bibliából, pontosabban a Zsoltárok könyvéből való a másik mottó („A Seol kötelei vettek körül”), amiben a Seolt az írásmagyarázók az emberiség közös sírjaként, sírgödreként értelmezik, az ószövetségi kifejezés tehát közvetlenül a halállal van kapcsolatban. Az Öregségben a Füst-költészetre nagyon jellemző pusztulás-veszteség téma személyes mítoszként jelenik meg. Az „öreg görög” először megrendül, felháborodik, majd fellázad az istenség ellen: „Volt egy öreg görög egykor, / Ki felemelte két kezét, mint a szobor s az ifjuságát visszakövetelvén / Mondott aiszchyloszi átkot arra, aki tette, hogy így meg kell az embernek öregedni”. Megöregedni és meghalni. Petőcz novelláiban megannyi fájdalom és halál: a nagyszülőket lelövik a nyilasok (címadó novella), az anya csendben elalszik a kórházban (Anya alszik), a hegedűművész unokája gyógyíthatatlan betegségben hal meg (A hegedűművész), a festőnő gyermeke abortusz áldozata lesz (A festő). És a halál ott is jelen van, ahol még csak készülődik, vagy ahol hallani sem akarnak róla: a magabiztos mosolyban (A mosoly), a tanítvány sajnálatában és a fiatal szeretőben (A varázsló különös szomorúsága), a hősiességben (A mohikán igaz története), a hajléktalan mozdulatában (A hajléktalan), a titokzatos látogató arcában (A látogató), az élet szeretetében (Üres napok), a vidám fiatalságban (A lány a szomszédból) és a barátságban (Felkészülés a temetésre). „Ne engedd, hogy elmúljon az idő, nem szabad megöregedni”, mondja az öregasszony a fiatal lánynak, miközben a „néni csontos kis kezével a lány fenekét simogatta” (A lány a szomszédból). És ezen a ponton – a kötet bármelyik novellájából lehetne idézni az elmúlásra vonatkozó szöveghelyet – kapcsolódik Petőcz András elbeszéléskötete az ember halandóságát tematizáló európai humanista hagyományba, megerősítve és továbbgondolva azt poétikai és világértelmezési fordulatot, amely az experimentális költészettől a társadalmi kérdéseket is felvállaló, az idegenség és otthonosság kettős tapasztalatában megkonstruálódó, egyszerre személyes és képviseleti költőiség felé vezette korunk egyik legsokoldalúbb alkotóját. Ebből a távolinak tűnő perspektívából Petőcz „varázsló” legújabb könyve arról (is) szól, hogy a történetet mesélő nyelvnek van hatalma az elmúlás megállítására, de belátása is van annak lehetetlenségéről – végső soron a múló időről van szó, és a felette érzett fájdalomról.
Petőcz András nem először kísérli meg a mulandóság felmutatásában és „élveboncolásában” rejlő poétikai lehetőségek megragadását. Az Európa rádió (2005) című verseskötettől kezdve az Idegennek lenni (2013) esszégyűjteményen, A denevér vére (2019) című elbeszélésköteten és az Idegenek-trilógián (2020) keresztül a két legújabb verseskötetig (A visszaforgatott idő [2019] és A látogatás emléke [2022]) megfigyelhető az az egyre erősödő – egyszerre egyéni és másokat, akár egy egész közösséget is képviselő – megszólalás, amely az idegenség-otthonosság dimenziójában rejtettebb vagy transzparensebb formában bontja ki az emberi létezést korlátok közé szorító idő motívumát. Szép példái ennek A visszaforgatott idő című kötet versei, különösen Az idő és a költő című ars poetica: „Az idő múlik, múlik egyre. / Nem vagy méltó kegyelemre. / Feléd nyújtva Isten ujja, / mégsem mehetsz / a magosba…” Prózára fordítva: „A férfi, egy nagyjából hatvan év körüli férfiról beszélünk, meg akart halni. Ahogy az lenni szokott, vágyott a halálra, de ugyanakkor félt is tőle.” (Felkészülés a temetésre)
A tavalyi évben majdnem egy időben jelent meg Az öregasszony, aki valamikor kislány volt című novellagyűjtemény és A látogatás emléke című verseskötet: az emlékezet által meghívott idő, az elmúló idő, egyéni és közös múltunk lírai és narratív felmutatása. Mind a két kötetben a leltárkészítés igénye, a veszteségek feldolgozása, az emberi és alkotói örökség számbavétele, a múlt feltárása zajlik szenvedélyesen és tárgyilagosan, finoman leplezett önéletrajzisággal, a kirekesztettek és stigmatizáltak iránt érzett szolidaritással, sőt a nevükben is. Veszélyesen közhelyes a kép: már semmi sem a régi, fájdalmas és szomorú az emlékezés; a mesterek meghaltak, vagy ha élnek, fiatal lányokat kívánnak, a fiatalságról álmodoznak, a tanítványok tehetségtelenek, vagy bedőlnek a korszellemnek (metoo), és már: anya sincs. Írjuk meg vagy újra a nagy szerelmeket, emlékezzünk a mestereinkre, adjunk költészettani vagy életvezetési tanácsot tanítványainknak, tegyük otthonossá a mindig is idegent. Tegyünk látogatást emlékeink valós vagy elképzelt helyszíneire (Budától Franciaországon keresztül Amerikáig) és vonzódásaink szereplőihez (Rimbaud-tól Pilinszkyn keresztül Tandoriig), vagy éppen azokhoz a név nélküli sorstársainkhoz (legyenek férfiak vagy legyenek lányok), akik akár mi, olvasók is lehetnénk. Közelítve a recenzió tárgyát képező novelláskötethez, mégis azt állítjuk: Petőcz mainstreamellenes beállítódása, hagyomány- és önértése, humora és (ön)iróniája, illetve minden feleslegtől mentes, mélységélességgel pásztázó prózanyelve hárítja a közhelycsapdát.
De térjünk vissza a múló idő problémájához. A teljes emberi időt ragadja meg egy képben Gustav Klimt A nő három életkora című festménye, amelynek felhasználásával a kötet borítója készült. Látjuk a madonnát és a gyermeket, az anyaság és a születés szimbólumát, de az öregasszony alakja hiányzik. Miközben az öregasszony a közelgő halált jelképezi, ami mindenkire vár, az öregkori alak hiányával Petőcz a legszemélyesebb vallomást teszi: anya meghalt. A hiányt az emlékezés történetei töltik be, a hiány az a perspektíva, ahonnan – a tárgyilagos, látszólag kívülálló elbeszélői pozíciók – egységes hanggá állnak össze. A Klimt által megjelenített látvány az emberi élet szakaszainak egyidejűségben látása, az idő múlásának egy képen való sűrítése, amely nagyon sokféle érzést hív elő: félelmet, szorongást, magányt, elmúlt szerelmeket, kisiklott életeket. Az élet banális történetekben építkező nagy kérdéseit. Mert az öregasszony valamikor asszony és kislány volt. Ahogy mindenki volt, van vagy lesz egyszemélyben gyerek, apa, férj, nagypapa, dédnagypapa. Petőcz róluk és értük mesél, miközben vallomást tesz. A férfihangú anyanovelláknak (Anya a mobilon, Anya alszik) a verseskötetben fellelhetők a lírai párjai (Anyám arca, Két arc), egymásra olvasásuk termékeny módon jelzi, ahogy az író rátalál a részvéttel kívülálló pozíciójában a közhelyeket felülíró – Kristóf Ágota szikárságát, az 1900-as századforduló novellisztikáját és Mándy Iván finom kameramozgását is idéző – prózanyelvre. Petőcznél minden emlékezik: a test, az arc, egy mozdulat. Egy mosoly vagy egy hideg kék szempár múltdarabkákat hív elő, az apró töredékeken keresztül pedig megidéződnek történelmünk sötét bugyrai. A mosoly című novella a nagyapa alakjában a vészkorszakot, az apa alakjában a besúgóhálózatot működtető Kádár-rendszert idézi fel. A novellák sokszor motivikusan is összekapcsolódnak: például az említett novellában szereplő nagyapa a gyilkosa az Az öregasszony, aki valamikor kislány volt című novellában szereplő nagyapának és nagyanyának.
Petőcz novellái a Klimt-képben és A látogatás emlékeiben felmutatott egyidejű emlékezést, a jelenben ható múltat szeretnék megragadni. Az egyszerű, ismétlődő, nyomatékosító mondatokkal ritmizált narratív struktúrák az emlékezés által hívják meg a múltat, újrateremtik, újra átélhetővé teszik, miközben láttatják az öröklött traumákat, kapcsolati sebeket, a társadalmi ítélet által hordozott stigmákat. Az emlékezés egyfajta látogatás, vendégségben levés, s hogy mennyire nem egyértelmű, ki is a látogató, és hogy vendégségben vagy otthon vagyunk-e éppen, arra A látogató című novella mutat rá egyszerre drámaian és játékosan. Egy magányosan élő férfit, „aki egyedül élt, szeretett egyedül élni”, egy nagyon rövid időre meglátogat egy öreg szerzetes, egy különös látogató, akinek arca Csontváry Öreg halász című képének öregemberére hasonlít. (Csontváry nevezetes festménye az életmű portrészerű alkotásainak meglehetősen szűk köréhez tartozik, és titokzatos, szélsőséges érzelmeket tömörítő szimbolikus figurája a művész egyfajta mitikus önarcképének is tekinthető.) A szakemberek megállapították, hogy a bal oldali részt tükrözve az látható, hogy a nápolyi öbölben, a csónakban ülő öreg halász imára kulcsolja a kezeit, mögötte békés a tenger és a Vezúv. Ha a jobb oldali részt tükrözik, akkor egy koporsóban ülő ördögre lehet figyelmes a szemlélő, mögötte viharos a tenger, és kitört a tűzhányó. Az öreg halász arca lehet akár az ember angyali és sátáni természetének egyidejű látványa. Ha a novellát Petőcz András írói önképének tekintjük, nem egyértelmű, hogy a vendégül látóval vagy a vendéggel azonosítjuk a más novellában már motivikusan megjelenő szakállas „varázslót”. Otthonos idegenség és idegenszerű otthonosság. Elveszettség és rátalálás. Vagy pusztán a halál érintése. A novellák hangvételéből, az elbeszélők és szereplők szűkszavú megszólalásaiból kirajzolódik egy vágyakozó perspektíva a múlt értékei iránt, amikor még minden megvolt, de már elmúlt, mert a hétköznapok banalitásának, az ember esendőségének ez a rendje: „Valamikor régen azt mondták neki, hogy majd minden jó lesz. Vagy jobb. Igen, ilyesmiket mondtak. A szülei is mondtak ilyet. Még gyerekkorában. Talán tízéves lehetett, amikor ilyeneket mondtak a szülei. Arra gondolt akkor, gyerekkorában, hogy híres lesz. És szeretni fogják. Nagyon. Olyan valaki lesz, akire tisztelettel néznek az emberek. Igen. Erre jól emlékszik, hogy erre gondolt. Vagyis hogy akkoriban híres akart lenni.” (…) „Sétálni jó. Azt még szeret.” (…) „Iszik kávét, iszik teát.” (…) „Tehát folytatódik az élet.” (Üres napok) Mindent áthat az öregségtől, a haláltól való félelem, a puszta létezés szorongató élménye, a magányosság szomorúsága, és mindezzel együtt az emberi élet ritmusának tudomásulvétele. Ahogy a varázsló mondja tanítványának a Csáth Géza A varázsló halála című novelláját átíró elbeszélésben (A varázsló különös szomorúsága): „mennyire beleszomorodtam abba, hogy meg kell öregedni.” Majd ironikusan és gyanúsan írói önarcképszerűen folytatja: „Látod, megöregedtem, és vénségemre újra szerelmes lettem, nem is újra, hiszen ilyen emberi gyengeséget eddig soha nem engedtem meg magamnak. Ezért is vagyok szomorú. Hogy elbuktam, éppen így, őszülő szakállal, halántékkal.” Pokoli mélységekbe ásó, ironikus játék ez: az írót is megkísérti az élet. Mint mindannyiunkat.
De az írót a mestereken, tanítványokon, fiatalságon és a szerelmen kívül vagy inkább azzal együtt más is megkísérti: Buda. „Budára költöztem s mindennap óvatosan, gyanakodva mentem csak át Pestre. (...) Nem bíztam Pestben. Semmi nem ízlett ott, a bor sem, az étel sem, a kávéházak fekete löttyétől fejfájást kaptam. Ez a gyermekes bizonytalanság, tartózkodás és gyanakvás évekig kísértett. Budán könnyebben lélegeztem” – írja Márai 1934-ben Egy polgár vallomásai című művében. Mintha Petőcz Márai Sándor – aki szerint „Budán lakni világnézet” – nagypolgári, felvilágosult Budáját, egy régi, letűnt kor emlékezetét keresné történeteinek egy részében. Buda várnegyede, a Halászbástya környéke és a nevezetes utcák több novellában (A gyáva, A hajléktalan, A hegedűművész, A köpés, Tóbi néni, Az öregasszony, aki valamikor kislány volt) is kulisszaként szolgálnak. De a kulissza, a díszlet mögött olyan emberi kapcsolatok tárulnak fel, amelyeket behálózzák az örökölt traumák, a feldolgozatlan múltbeli bűnök, és mindent átjár a szomorúság, a félelem, a kirekesztés. Példaként említhetjük A hajléktalan című elbeszélést, amelynek címszereplője valamikor a várnegyedben lakott, és amikor hajléktalanként „látogatást tesz” régi otthonának tárolóhelyiségében, a ház egyik lakója kizavarja, mert büdös. Vagy A köpés című novellát is említhetjük, amelynek szereplője mindennap lépcsőn megy fel az ötödik emeletre, de útközben megáll a harmadikon, és kicsinyes bosszúból leköpi a volt házbizalmi ajtaját, mivel ő besúgó volt. Buda történelmünk sötét oldalára is emlékeztet: a nyilas vészkorszakra, Budapest ostromára, és hogy a kommunista államgépezet kiszolgálóinak lakhelyeként is szolgált. Akár Petőcz András is írhatta volna azokat a szavakat, amiket 1972-ben Márai írt a Föld! Föld! című könyvében: „Most megértettem, hogy én – ebben a környezetben, a jólmenő íróság keretében – soha nem éreztem otthon magam. Valamit kerestem, valami örökké hiányzott... Mi? Az, hogy a magam világában, a saját levegőm lélegezzem.”
Hogy Petőcz András itthon mégis otthon van, azt a recenzált elbeszéléskötet bizonyítja.
Vissza a tetejére