Biblia 2.0 (Visky András: Kitelepítés)
Visky András: Kitelepítés. Jelenkor Kiadó, Bp., 2022
Visky András A történet vége: a régi Isten című versében (Nevezd csak szeretetnek, Jelenkor Kiadó, Bp., 2017) a Kitelepítésben is megjelenő falusi harangozó mesél a régi Isten haláláról, akinek „nagyon is udvarias férfiak” „megvagdosták a húsát / sót dörzsöltek bele / körme alá fényes gombostűket szúrtak”. A versben úgy hatol egymásba a kommunista diktatúra kegyetlensége és Jézus szenvedéstörténete, hogy míg a földi szenvedést szakralizálja, a Megváltó szenvedését a jelenben ható valóságként mutatja fel. Az író Beckett A játszma vége című művének központi kérdését pedig így fogalmazza meg a Mirevaló a színház? – Útban a theatrum theologicum felé (L’Harmattan, Bp., 2020) című könyvének előszavában: „(…) az ember története elmondható-e istentörténetként, és megfordítva, az istentörténetnek vannak-e jelentésképző találkozási pontjai az emberével?” Visky regénye az említett versben és kérdésfeltevésben megközelített poétikus léttapasztalatnak és világérzékelésnek a dramatikus nyelv hiányosságát is megidéző narratív megfogalmazása. Isten neve kimondhatatlanságának és kimondásának feszültségéből, a hit időnkénti elvesztéséből, az Örökkévaló „nem mindig” létezéséből következik, hogy Isten történés. A Kitelepítés a Visky család, a kommunista diktatúra, a kényszermunkatáborok, a kiűzetés-szabadulás, a fogság-szabadság, a szerelem, a felnövés és az emberi-írói küldetés történeteként is olvasható, de végső soron, eszkatológiai értelemben: Isten története.
1956 után a román kommunista diktatúra megpróbálta felszámolni a protestáns Bethánia ébredési mozgalmat is, amelynek tagjai ellenálltak annak, hogy a hitéletet elkülönítsék a társadalmi szerepvállalástól. Ennek a megújulási mozgalomnak volt nagyon népszerű képviselője a regénybeli Apánk, Visky Ferenc, akinek pünkösdi igehirdetése alatt „kettős tüzes nyelvek szálltak alá a magasból, és a falu népe elhatározta, hogy a názáreti Jézus feltétlen uralma alá veti az életét”. Két évvel azután, hogy az apát huszonkét évre ítélik, és bezárják egy titkos börtönbe, Visky Júliát, a regénybeli Anyánkat hét gyerekével és a családhoz nem sokkal korábban kéthetes szolgálatra érkező székely nővel, Nényuval együtt a Duna-deltával határos bărăgani pusztába hurcolják. Először Răchitoasába, majd Freidorfba, végül Lăţeşti-be, azokba a kényszermunkatáborokba, amelyekből a regény szakaszainak többsége egy-egy bibliai szituációt felmutat és értelmez. A családi és lágerközösségi múlt bibliai hangoltságú elmesélése Nagy Elbeszélést hoz létre, olyat, amelyiknek minden bekezdéséről elhisszük, hogy abból a reménységből született, amelyben az olvasó számára valóságosan megtörténik a borzalmak és csodák „szent forgatókönyve”. A szóbeliséget és írásbeliséget elválasztó hártyavékony és nagyon törékeny tükör fénytörésében megmutatkozik a Szentírás élő irodalmi hagyománya: a teremtő írás bibliai nyelvvel azonos metaforikussága és a történetek ikonszerű elbeszélése. 822 bekezdés tükör által homályosan és szemtől szembe. Isten és ember valódi találkozása: „theatrum theologicum”.
Visky regénye a nyilvánvalónak tűnő tartalmi és formai előzményeken (verskötetek, elmélkedő írások, drámák, színházi tanulmányok, az író színházi praxisa – a forma keresésének félreérthetetlen példája: Bibliaóra, litera.hu, 2017–18) túl nagyon sok szöveg újra- és elolvasására ad meghívást. A Visky család memoárjaitól kezdve a bibliai hermeneutika (Bultmann, Ebeling, Ricoeur) és a modernitás filozófiájának (Kierkegaard, Buber) meghatározó szövegein keresztül a (poszt)modern irodalom szerzőinek (Dosztojevszkij, Kafka, Pilinszky, Beckett, Kertész Imre, Esterházy, Bodor Ádám, Nicolae Steinhardt) jelentős művei kerülnek arra az elképzelt térképre, amelyen a Kitelepítés is helyet kap. Erre a hatalmas szövegkorpuszra nagyon kevés direkt utalást tesz Visky regénye, „pusztán” önmagában mutatja fel a nyelvbe oltott emlékezés egyszerre szörnyű és gyönyörű poézisét: „Anyánk szerint a szörnyű meg a gyönyörű ugyanazt jelenti, szerelemből születik mindkét szó, Isten hal meg és támad fel bennük, amikor kimondod őket.” A Kitelepítés poétikus szövetébe olyan szenvedéllyel és magától értetődéssel íródnak be az isteni kinyilatkoztatás, a keresztény – jellemzően protestáns – hagyomány és modernitás nagy hitvallóinak és nagy kétkedőinek írásban rögzített jelei, mint a regénybeli Richard rabbi testébe megkínzatásának nyomai. Az Üzenet című fejezetben (97. bekezdés) a rabbi elbeszéli, hogyan adta hírül a szomszédos cellatársnak a hite elvesztését, aki Lukács doktor szavait „kopogja” vissza: „boldog az, aki hitt” (Boldog, aki elhitte, hogy beteljesedik mindaz, amit az Úr mondott neki. Lk 1,45). A rabbi értetlenkedik, ezért a „menyegző napjára”, azaz a kivégzésre készülő rab kommentárt fűz az örömkiáltásához: „aki hitt, ha hittél, az már elégséges; a te hited megtart téged, neked nincs visszaút, és nem maradt semmi dolgod”. Richard rabbi az Apánk nevű szereplőtől hoz üzenetet az Anyánk nevű szereplőnek, az üzenet pedig nem más, mint a megkínzott test, a szenvedő Krisztus: „Richard W. hátát különböző szintű hegek és forradások szabdalták keresztül-kasul, a mélylilától az égvörösig, olyan volt az egész, mint egy nem létező táj számtalan szurdokkal, vörhenyes hegylánccal és kiszáradt, acélkék folyómederrel, viszolyogtató hajlatok és egymásba csavarodó vadhúsvonulatok kanyarogtak minden összefüggés és értelem nélkül, mintha egy megszállott művész a pokol tökéletes ábrázolását az élő emberi hús brutális megdolgozásában találta volna meg”. Nem nehéz felismerni Richard W. alakjában Richard Wurmbrand (1909–2001) zsidó származású evangélikus lelkészt, aki együtt raboskodott az író édesapjával, Visky Ferenccel a szamosújvári börtönben. Visky András édesapjának Fogoly vagyok című – nem éppen hagyományos – memoárjában a Wurmbranddal való barátságát idézi fel, elképesztő humorral, a mesélés Martin Buber haszid történeteit megidéző lendületével és szenvedélyével, valamint bátor és személyes exegézissel. Wurmbrand zsoltáros „beszélgetéseiben” (Beszédek a magánzárkában, Harmat–Koinónia, Bp.– Kolozsvár, 1996, és a tavaly megjelent Mélységekbe járatta őket, Koinónia, Kolozsvár, 2022) sem az epikai szerkesztettség, hanem a szóbeli hagyomány megőrzése, az elbeszélések történés jellege, azaz az Ige jelenvalósága a tét. Az elbeszélő az irgalmatlan létállapotban viccet mond Istennek, haszid történeteken humorizál, intézményes keresztény szempontból nem éppen tekintélyes szerzőket idéz. Wumbrand szereplője az 1989 utáni román irodalom egyik legnagyobb hatású epikájának, Nicolae Steinhardt Napló a boldogságról című regényének is, amely hasonló történelmi kontextusban beszél a börtön- és lágertapasztalatokról. Steinhardt – aki szintén volt Visky Ferenccel egy börtönben – naplótöredékekből rögzült műve a borzalmakat olyan misztikus poétikussággal ragadja meg, amely rokonítja a romániai Gulagot angyali derűvel érzékelő Kitelepítéssel.
Botrányosan túlzó kijelentés: a Kitelepítés jelenünk kereső vagy hitehagyott olvasója számára a Bibliával azonos értékű szöveg. Botrányos, abszurd és szürreális, mint maga a kinyilatkoztatás, a valóság és a fikció. De nem abszurd-e a fogságként és/vagy szabadságként értelmezett emberi létezés? Nem botrányos-e bűnösnek nyilvánítani és kitelepíteni két- vagy ötéves gyereket politikai agitáció vádjával? Nem végletesen abszurd, hogy valaki önként megy a fogságba választott családjával, és a munkatábort a szabadság terepeként tételezi? Ha a regény mint fikció felől közelítünk: nem blaszfémia-e Ábrahámnak vagy Mózesnek gondolni Apánkat, és mindenféle Megváltónak gyermekeinket és testvéreinket? Nem szürreális-e Szűz Máriával azonosítani a hét gyermeket szülő Anyánkat, angyaloknak nemesíteni tömeggyilkos szekusokat, vagy éppen a reményt ördögtől valónak tekinteni? De kerüljünk közelebb: nem botrányos, abszurd és blaszfémia-e a mai magyar társadalom kétosztatúsága, sértődékenysége és akarnoksága, a két politikai oldal farizeussága – Isten nevének hiábavalósága? A Kitelepítés olyan, mint a várva várt Hang egy irgalmatlan világban: a hívő számára a kíméletlen szembenézés, a nem hívő számára akár egy eksztatikus, szerelmes istenélmény. A modern ember – legyen az intézményesített valláson belül vagy kívül – folyamatos kitelepítésben él: kívül az Istennel való személyes találkozáson. Apánk és Anyánk szerelme („ez a te, aki vagy, én vagyok, és ez az én, aki vagyok, te vagy”), a lágerben a hét testvér (Ferenc, Lídia, Máriamagdolna, István, Pál, Péter, András) kvázi szerzetesrendje és a legkülönbözőbb társadalmi szegmensből munkatáborba érkezők szeretetközössége (a mesebeli húsvéti pásztor, Marin Pungás köztörvényes, Maria Antonescu marsallné, Aurél örökös építészhallgató, Goma író, Mimi Vaida zongorista, Balotă bölcsész, Pătrașcu pap – reakciós román politikai foglyok és feleségeik, értelmiségiek, keleti rítusú papok, rabbik, sőt még Livezeanu lágerparancsnok is) egymás megszólításában mutatják fel a „mi” tapasztalatát: mindannyian kitelepítettek vagyunk. Nem a kommunista diktatúra és az üldözöttek állnak a szabadság és fogság dimenziójában, hanem a teremtett világ és a Teremtő. Apánk és Anyánk mindenkié. A hét testvér mindannyiunk testvére.
„Egyetlen könyvet ismerek behatóan, azaz mindennel együtt, ami és aki vagyok: a Bibliát. Szilánkos töredékek és nagy ívű elbeszélések, istentelen családtörténetek és sötét szerelmek: egy cenzúrázatlan, véres és boldog megváltástörténet dokumentuma, aminek már a gyermekkoromban saját jogú szereplőjévé lettem. Esténként, fogságunk éveiben anyám nyitotta meg a könyvet, és a petróleumlámpa ugráló lángjánál felolvasta a napi szakaszt, én meg minden szavát értettem. (…) Megnyitom, elolvasom, hangos szóval, a napi szakaszt. És írom, tovább, az egyetlen könyvet” – jelentette be a szerző a már említett verseskötetének hátsó borítóján még 2017-ben. És mi, olvasók ebbe a valóság által meghívott fikcióba lépünk bele, hogy a korpusz megteremtse általunk a maga valóságát. A fikció és valóság viszonyáról hosszasan lehetne értekezni a regényben fellelhető elbeszélői reflexiók nyomán, de ez inkább annak az emberi-költői tapasztalatnak a prózapoétikai fordítása, amely szerint a fikciónak, a nyelvnek fel kell mutatni önmaga korlátait, mert Isten csak korlátozottságban, a hiányában válik nyilvánvalóvá. A Biblia mint irodalmi szöveg telis-tele van abszurdba hajló önreflexív humorral, a kiválasztottságra, sőt a hitre vonatkozó kétséggel, akárcsak apokrif magvalósulása, a Kitelepítés. Ennek alátámasztására emlékezetes jelenet, amikor Nadia, egy pilótanő, aki a barakk falára festett meztelen, pilótasapkás, repülőgépekkel körülvett Krisztus-ikon előtt meséli el háborús élményeit, majd felidézi a híres madáchi mondatot – „ember, küzdj és bízva bízzál” –, a táborlakókból kitör a nevetés. Ahogy mindig nevet és énekel Anyánk, aki Nényuval együtt emberfeletti erőfeszítéssel igyekszik életben tartani az Apánk nélküli családot a pokoli körülmények között. Anyánk a nehéz nyelvezetű Szentírást lefordítja a gyerekek nyelvére, de nem válogat a szövegek között, mert a Teremtő dolgában nincs olyan, ami nem a gyereknek való.
Az elbeszélői hang nem egynemű, a kontrollált gyermek elbeszélő legtöbbször a testvérek – főleg az elsőszülött Ferenc – hangján szól, amit a gyűlöletnélküliség, a megélt belső szabadság tart össze. A narráció finomsága abban áll, ahogy a német származású zürichi hermeneuta, Ebeling fogalmaz: „Az Istenről való beszéd a legigényesebb szó, mert tiszta szívet kíván. Ez mindig azzal a kockázattal jár, hogy merész lesz és hihetetlen.” (Isten és szó, Hermeneutikai Füzetek 7., Bp., 1995., 40) Merész, hihetetlen, és mégis valóságos. A mondatok nagybetűk nélkül kezdődnek és pont nélkül zárnak, mert a kinyilatkoztatásnak soha nincs vége, Isten jelen idejű történés: szóesemény (Ebeling). A metaforák, a példázatok, a bibliai párhuzamok nem megfejtésre váró nyelvi alakzatok, hanem az Istennel való beszélgetés kimeríthetetlen forrásai. Az elbeszélő gyermek számára – ő beleszületett a fogságba – Isten nem az Örökkévaló vagy a Mindenható, hanem az egyetlen hiteles társ, még akkor is, ha Isten éppen nem örökkön van, vagy éppen nem is hat olyan módon, mint kellene, azaz nem teljesíti „munkaköri leírását”. Nem olvasói értelmezés kérdése az események bibliai valósága, hanem a megszólaló hangok adottsága. A tárgyilagos hangvétel a lágerből érzékelt világ természetes megszólalási formája, ahogy a gyermek látja az angyalt a szétégett mozivászonban, a lelket az ember körül, vagy Pătrașcu pap égbe emelkedését.
Anyánk sohasem panaszkodik, szenvedését, gyermekei iránti aggodalmát, a mindennapok valóságát a testén keresztül érzékeli az elbeszélő: ,,mindent összekeverek, pedig érdekel a valóság, esküszöm az élő Istenre, csakhogy a valóság darabkái egészen máshogy helyezkednek el a testemben, mint a tények, vagy inkább a tények láncolata, én nem az agyammal vagy az értelmemmel emlékezem, hanem a testemmel, és nemcsak a sajátommal, hanem Anyánk szédületes és Apánk hiányzó testével is, összekeveri, igen, a testem a dolgokat.” Az emelkedett nyelv a fikció igazsága: az emberi dimenzióban a test érzékel és nem a lélek. Miközben román belügyesek Apánkat kínozzák, a felesége kint várja közös gyermeküket, Pétert szoptatva: „Anyánk nem a fülével, hanem az egész testével hallotta az idegen hangot, átjárta a sejtjeit Apánk kiszolgáltatottsága és rettenetes magánya, mintha életében először vetődött volna fel benne, hogy nincs Isten, vagy ha van, nem mindig létezik”. A legkisebb fiú – sőt a testvérek és Apánk is – az istenfiúságot magára veszi, ezért gyakran a kezdetekről is beszél, a születést megelőző időkről, szülei intim pillanatairól, a szerelemről: „Apánk teljes szívéből, teljes lelkéből és teste minden erejével szerette az Anyánkat, pontosan úgy, ahogyan az első parancsolat írja elő, csakhogy a törvény az Örökkévalót parancsolja ezzel a szerelemmel szeretni, márpedig Apánk előtt a szerelem első törvényéről nem Isten, hanem Anyánk sejlett fel, a törvény szigorú betűje bizony mindegyre Anyánkat juttatta Apánknak (…) az eszébe (…) a teste minden egyes sejtjét, egészen pontosan illatos nyakát, hullámzó csípőjét és káprázatos mellét.” A narráció minden pillanatban hiteles, a fantáziák és asszociációk magától értetődöttsége, a nézőpontok szétszálazhatatlan egysége angyali elbeszélőt teremtenek. Valahol a föld és az ég között szólal meg a hang. Még a leginkább dokumentarista epizódok – például a deportálás ügyintézése – esetében is, amikor az igazolványokba belepecsételik a kényszerlakhely román megnevezésének rövidítését (domiciliu obligatoriu – D.O.), ami a kimondás által (dëo) Isten nevével válik azonossá. Mert „Istent nem lehet másik szóval helyettesíteni, hanem tapasztalat útján el kell vezetni ahhoz a szituációhoz, ahol használata szükséges.” (Ebeling, 44) A létrejövő szituációkban olyan költői beszéd tárul elénk, amely egyszerre szívbemarkoló, tárgyilagos és humoros: „ha választhatnék, akkor én a vízen járást meg a csodálatos halfogást választanám, ennek látnám itt a telepen a legnagyobb hasznát” – mondja András. Aki így beszél, annak mindent elhiszünk, még azt is, hogy „tudom, mi a boldogság, örülök, hogy megszülettem és Anyánk mellett lehetek, és imádkozhatom az Apánkért”.
„[M]indent megjegyzek és majd mindent megírok, ha eljön az ideje (…) a megírokat a megbosszulok szinonimájaként használom, nem tudva, mit beszélek.” A Visky Andrást jelölő András nem „csak” tálentumot („olyan történetet is meghallok, amit soha senki nem mondott el”) kap Istentől, hanem meghívást („embereket halászni […] kifogni mindenkit, akit belelőttek, és azokat is, akik magukat ölték bele a Dunába, igen-igen, őket, kiáltotta utána a Hang, ez lesz a feladatod ezután”) a sokrétűen megélt történetek elmesélésére. Az írás/bosszúállás performatív aktusa egy teátralitásában is a legvalóságosabbnak ható fejezetben, a Síráspróbában teljesedik ki, amikor „Apánk hazatért a börtönből, mi meg szabadon elhagyhattuk a bărăgani lágert (…) Anyánk naponkénti fölolvasásai a Szentírásból beigazolódtak az utolsó betűig, megnyíltak előttünk a vizek, és mi száraz lábbal keltünk át, előbb a szürke Borcsán, majd a nehéz testű Dunán, és magunk mögött hagytuk a fogság földjét”), és végre találkozik az apával az akkor már hétéves kisfiú. A regény lezárulhatna ezzel a lélegzetelállítóan megrendítő fejezettel, de ehelyett újabbakat nyit. András bevonul katonának, ismétlődik a kitelepítés élménye, a Biblia most már „csak” egy könyv a zubbonyzsebben. Mintha teljes identitásvesztés történne – úgy tűnik, az ég üres. A remény a Kitelepítés valósága, mert „semmink nincs, csak a történetünk, és ez a legtöbb, amivel bírhatunk, erre kell vigyáznunk és ezt kell gazdagítanunk valahogy”. A regény mondatait parafrazálva: arra gondolj, olvasó, hogy a regény történeteinek végük van, de nem az utolsó oldalon teljesednek be, hanem egészen máshol!
Vissza a tetejére