Az örök folytatásban (Turczi István: Reggelre megöregszünk)
Turczi István: Reggelre megöregszünk. Scolar Kiadó, Bp., 2022
A Reggelre megöregszünk Turczi István kilencedik kötete a Scolar Kiadónál, és ha a válogatott költeményeket közreadó könyveket is számoljuk, akkor ez a szerző huszonnegyedik verseskötete. Egyébként a most 65 éves Turczi prózaíróként (10 regényt írt), drámaíróként (ebből 11-et) is aktív. Igazából szinte minden létező szempontból aktív: folyóiratot szervez, rádióműsort készít, fordít, főtitkár, rendes tag, elnök, alelnök stb.
Noha nem úgy tűnik, hogy a lassú élet titkát keresi, vagy az alkotói nyugdíjba vonulását tervezné, aktuális kötete mégis – érthető módon – főleg az öregséggel foglalkozik. Nem az állapottal, hanem az átmenettel. Az egyébként elegáns kötetborító is ezt erősíti. A címlapon egy fát látunk téli kopaszságában, a hátsó borítón pedig egy ereje teljében lévő lombosat, nyári kiadásban. A cím, mint azt a kötetbemutatón a szerző elárulta, onnan eredeztethető, hogy egyik egyetemi tanára, amikor holtan talált az édesanyjára, a holttest mellett várva a halottkémre, egy éjszaka alatt teljesen megőszült. Erős történet, erős cím.
Turczit a kötet versei alapján a halálban is az élet érdekli. A szép élet élvezetének és gyászának kötete ez, ahogy Szirák Péter a fülszövegben fogalmaz. Ahogy a halálban az élet, úgy az életben az irodalom érdekli. Érdekes, izgalmas és beszédes névsor kerekedik, ha összegyűjtjük a versekben szereplő neveket: Petri György, Orbán Ottó, Baka István, Körmendi Lajos, Tandori Dezső, Székely Magda, Gergely Ágnes, Kertész Imre, Esterházy Péter, Borbély Szilárd, Zelk Zoltán, Vas István, Csoóri Sándor, Kalász Márton, Arany János, Krúdy Gyula, Vasadi Péter, Géher István, Prágai Tamás, Papp Tibor, Kemenczky Judit, Bakucz József, Szkárosi Endre, Nemes Nagy Ágnes, Szőcs Géza. És ezek csak a költők. De megidéződik Homérosztól kezdve, Jézuson át, Shakespeare-ig, vagy még tovább, sok mindenki. Szobrászok, fényképészek is.
Vajon miért? Miért szerepel ennyi név hatvannyolc oldalon? Több válaszlehetőség adódik. Lehetünk rosszindulatúak, és feltételezhetünk egyfajta önkanonizációs szándékot e mögött. Gondolhatunk a műveltség, olvasottság fitogtatására. A halhatatlanság akarására is. Esetleg – ha jóindulatúbbak vagyunk – lehet ízlésmeghatározás. Mintha beszéd helyett megmutatnánk valakinek a könyvespolcunkat. A költő névlepedőt dob a verseszmény-asztráltestre, így lesz láthatóvá valami ízlésszellem. Ki tudja? Természetesen nem lehet ezt megfejteni, hacsak nem kérdezzük meg a költőt. Mindenesetre egyszerre könnyíti meg a kritikus dolgát ez a rengeteg név – és nyomasztja halálosan. Pláne ha van, akit nem hogy nem olvastunk annyit és olyan mélyrehatóan, mint az idéző, de akiről még csak nem is hallottunk. Lehet ezt még könnyedebben is felfogni. Ajánlatként látni a névsort egyfajta bestofként vagy afféle válogatásként, mint a zene-streamingszolgáltató algoritmusait.
Egyébként sok szempontból izgalmas, beszédes a névsor. Poétikai és politikai sokszínűség, nyitottság árad belőle. Esterházy és Szőcs Géza, Borbély Szilárd és Kalász Márton neve ritkán hangzik el egy mondaton belül. Talán erre utal Turczi, amikor azt írja: „El kellene, el kellene férni / egymás mellett végre.” Az is szimpatikus, hogy a nagy nevek mellett kevésbé ismertek is szerepelnek.
Az egyik versében (Az irodalom jelene), amely egy írói hullámvölgyről szól, találhatunk erre választ. A Szép versek antológiákban lévő művek jellemző szavai („örökké”, „mindig”, „mindörökké”) jutnak eszébe a versbéli beszélőnek. „Tarkómon érzem jelentésük felszabadító hűvösét”, írja mintegy a költészet hatalmának megvallásaként, ami egyszerre patetikus és ironikus, hiszen a Szép versek jelzői: „padláson porosodó régi”.
A Reggelre megöregszünk verseinek alaphangvétele ez az ironikus, önreflektivitással ellensúlyozni kívánt patetikusság. A lírai én egy rosszkedvű öreg cowboy, öregedő bonviván, aki talán a halált próbálja megnevettetni a vicceivel. Ezek a viccek egyébként elég sokszor rosszak, vagy ha jobban tetszik, kihagyhatók volnának: „Elütjük az időt. Karambolozgatunk.” Vagy a Téli rondó a fogarasi havasokból címűben: „A reggel azért üzen / hidegvégződéseiben.” (Kiemelés – T.A.)
Vagy máshol nem biztos, hogy indokolt tipográfiai megoldásokkal él. Változatos lesz tőle a szövegek képe, de ez nem nagy nyereség, ha közben elgondolkodunk, van-e egyiknek-másiknak értelme. Például a Csöndgenerátor végén az utolsó sor dőlt betűs (valószínűleg a megidézett költő szavait, verssorait jelöli így a szerző, de nem mindig, például a címben is dőlt betűs a második szó, ám ettől kicsit modoros lesz), és ráadásul a sorvégen az S betű nagyobbal is van szedve. Hogy miért csak az az egy betű, arra még nem jöttem rá. Lehet, hogy van megfejtése.
Ha már itt tartunk: az sem válik biztosan előnyére a szövegeknek, hogy ha indulatszavakat tartalmaz. „Azt mondod, kevés? Azt mondom, semmi! / Az időben vissza, hajh, jó volna menni.” (Páros) Máshol: „A bűn, / ó, / hogy összezsugorítja a szívet.” (Két Perc Gyűlölet)
Többféle lírai hagyományvonalat folytat a Turczi Művek, s talán a Tandori fémjelezte szójátékos vonal áll jól neki a legkevésbé, és a legjobban a lazán elmélkedős-filozofálós petris, amikor nincs túlságosan feltekerve a klasszikushang-potméter. Persze, nyilván ennek a sok indulatszavas, avíttas versnyelvnek is megvan az olvasója. Sőt! Mégis azt érzem, hogy az igazán maradandó költészetet ez a kötet akkor szállítja, amikor nem akar maradandó költészetet szállítani, és az öregedéssel, sőt elmúlással szembenéző lírai én elfelejt viccelődni. Megkapóan szép a Zuglói alkony, Zelkkel („A felhők, akár a cigánytábor, / lassan továbbvonulnak”), az Álmok halála. Van úgy, hogy a vers giccshatáron táncol, de nem esik a szakadékba (Akár egy nyitva hagyott mondat), máskor beleesik (Stilizálatlan csend). A hordó című verset a kádár nagypapáról és a hordóról, ami „egyszer úgyis megtelik”, jobb lett volna picit hamarabb abbahagyni, mert érthető volna a vers az utolsó harmad nélkül is. Van egy-két olyan szöveg, amiben úgy tűnik, maradt egy-egy figyelmetlenség, s ez kuszaságot eredményez. Például: „A legtöbb elvermelt gondolat / szétszórja magát a decemberi szélben.” Az elvermelés után biztos nem szórható el, hacsak nem ássuk ki előtte. Vagy a „Feszültségeit nem földeli el az ég” sornál nem értem, miért nem „le” szerepel mint igekötő? Szerencsére nem az ezekhez hasonló zavaros helyek a jellemzőek, hanem az, ahogy az Édes száj című megindító, friss szerelmes verset megcsinálja. „Vakuzó szemed, szemöldököd diadalíve, és a szád, / ez az édes száj, / egyszerre mozdul, amikor kimondod: tejcsoki íze van a levegőnek eső után. / Így mondtad, és ennek már harminc éve.” A Nyári rondó a Comói-tó partjáról két tételben, 2020 júliusában is gyönyörű vers, szavalóversenyekrevaló, zenei élmény.
Ha talán nem is tökéletes kötet ez, tartalmaz jó néhány emlékezetes verset, és összességében a hangulata is erőteljes, az esetleg kevésbé sikerült verseken is átszűrődik egy szimpatikus, érzékeny személyiség képe, ahogy rögeszmésen keresi a katarzislehetőségeket, a mániásan élni akaró emberé, aki virrasztások, séták alkalmával, a sötétség közeledtével csendben levésre vágyik, nyugodt álomért fohászkodik, emlékei szétszóratásán szorong, s magasztalja az idő minden percét, és néha elkapja az „őrült reménykedés az örök folytatásban”.
Vissza a tetejére