Winchester a Zemplénben (Reke Balázs: Túl közel)
Reke Balázs: Túl közel. Napkút Kiadó, Bp., 2022
Reke Balázs talán harmadik könyve és talán harmadik regénye zavarba hozott, amit a feltételes mód használata is jelez. Az előző regény (Megtalált szavak) az interjúregény címkét viseli, és egy szegedi testvérpár sorsát meséli el – több műfaj segítségével – az 1956-os forradalomban. A Tiszatáj online felületén megjelent interjújában viszont Reke kvázi elhatárolódott a legelső, Így jutottunk a csillagokig című kötetétől, mondván, azt „kevésbé” tartja számon. Ez persze korántsem egyedi eset, más irodalmárokról is tudjuk, hogy szeretnék elfelejteni egy-egy korai vagy korábbi művüket. Mindenesetre zavarba jövetelem már itt elkezdődött, noha az, hogy írójának hányadik könyve van a kezünkben, annak esztétikai és irodalmi értékeihez sokat nem tesz hozzá – sőt semmit, de attól még érdekes lehet.
A Túl közel című regény ötlete jó, ígéretes, amiből sok mindent ki lehet hozni, és még némi sikert is lehet remélni tőle – az érem másik oldala, hogy a Monarchia idején megesett gyilkosságok mint alaphelyzet már többek fejéből és tollából (billentyűzetéből) kipattant, sőt, kiváló művek is születtek belőle. Ami korántsem jelenti, hogy elcsépelt dolog lenne. A dualizmus világa foglalkoztatja az olvasókat, de a közvéleményt és a közbeszédet is. Kétségkívül izgalmas időszak: miközben nem is olyan régen, az előző rendszerben még a zsarnokság és az elnyomás megnyilvánulásának egyik jellegzetes korszakaként tartották számon, ma már egyfajta fénykorként tekintünk rá, amely történelmi távlatokat tekintve nem esik túlságosan messze, ellenben van benne egyfajta feszült kettősség. Ami abban nyilvánul meg, hogy noha ez az időszak valóban jelentős gazdasági és kulturális fejlődést eredményezett Magyarország számára, politikailag jóval ellentmondásosabb a helyzet, hiszen a politikai keretek meglehetősen merevek maradtak, ami nehezítette vagy egyenesen gátolta a társadalmi rétegek közötti átjárást, és részben ennek tudható be, hogy azokban az évtizedekben jelentős tömegek vándoroltak ki a boldogulás reményében az Újvilágba.
Ahogy ennek a regénynek több figurája is. Igaz, őket másféle okok is vezérlik. Akár el is árulhatnám, mifélék. Elvégre a borítószöveg is elspoilerezi, hogy a történet egy sorozatgyilkosról szól, akinek Harsányi Nándor a neve. Legalábbis azt követően, hogy megöl egy embert, és annak iratait, nevét és identitását magához véve Háromkupacsra költözik, ahol az igazi Harsányi Nándor nevében elszegődik tanítónak. Háromkupacs a regény valósága szerint Miskolc és Sárospatak környékén fekszik, szóba is kerül, hogy valaki lelécelhet onnét Lengyelországba, ami azért igazság szerint nem olyan kis út, úgy se, hogy akkoriban egy határral kevesebben kellett átkelni.
Az eredeti Harsányi úgy került volna a településre, hogy a hangyák életét kutatta, és egy tudományos cikkére fölfigyelve hívta meg a zempléni faluba annak polgármestere. Tegyük hozzá: abban az időben polgármesterek a városokat irányították, a falvak életét a tisztviselőkből álló elöljáróság (bíró, jegyző, esküdtek stb.) ügyelte. Igaz, itt három falu egyesüléséről van szó, de az is elhangzik, hogy már az egyesülés terve előtt polgármesterré választották, és a hangyász is „zempléni falu polgármestereként” emlegeti Lipót Andrást. Mindenesetre ő is fontos szerepet kap a regényben. Szintén járt például Amerikában, ahonnét whiskey-t és fegyvereket hozott haza magával. Valamint egy farkashoz hasonlító kutyát, amelyik a szövegben farkaskutyaként szerepel, és bár barátságos az emberekhez, Harsányit – maradjunk mi is ennél a névnél – őrjöngve megugatja. Később rejtélyes módon elpusztul.
Vagy nem is annyira rejtélyesen? És most nem arra célzok, hogy a kutya viselkedése kapcsolatba hozható Harsányi sorozatgyilkos mivoltával. Utóbbiban ugyanis semmi rejtélyes nincs, lám, már a borítószöveg is tudatja az olvasóval. Ebből kifolyólag, sorozatgyilkos ide vagy oda, a regény egészéből hiányzik a rejtély és vele az izgalom is. A fentebb említett interjúban Reke Balázs arról is beszél, hogy bár a könyv szerkesztőjével szándékosan „nem törtek lándzsát konkrét műfaj mellett”, ő – mármint Reke – azt szerette volna, ha ez afféle magyar western lenne, mégpedig a komorabb fajtából. Clint Eastwood egyik filmjét hozza erre példaként a spagettiwesternekkel szemben. Vannak is ilyen jellegű utalások a regényben, nemcsak a szereplők Amerika-rajongása tekintetében, hanem az egyes lövöldözéses jeleneteket, de akár a helyszínt nézve is, hiszen ha a Zemplént a Sziklás-hegységhez nem is lehet hasonlítani, a vadnyugat lankásabb vidékeihez talán igen.
Úgy tűnik hát, hogy Reke a dualista Magyarország miliőjét szándékozott vegyíteni a westernponyvák világával és a sorozatgyilkos régi, jól bevált toposzával. Sajnos a végeredményből az látszik, hogy sokat akart markolni, ám annál kevesebbet fogott. És most nem az olyan anakronizmusokra gondolok, mint a fentebb említetten túl például az, hogy a falusi tanítónak nem járt a „kegyelmes uram” megszólítás, egy huszonéves férfit pedig nem hívtak úrfinak. Vagy arra sem, hogy a szereplők gondolkodásában, szavajárásában, de cselekedeteiben se nagyon érhető tetten a kor ábrázolása – képtelenek vagyunk megszabadulni attól az érzéstől, hogy mindvégig egy kosztümös, mégpedig szándékosan, hangsúlyosan kosztümösre csinált regényt olvasunk, papírmasé díszletekkel. És az olyan esetlenségeken se akarok rugózni, amelyek a szöveg fésületlenségéből adódnak. (Mint például hogy Harsányit – az eredetit – „a Monarchia kormánya nyilvánvalóan bőségesen” támogatta pénzzel. Az egy dolog, hogy a Monarchiának nem volt kormánya, Ausztriának és Magyarországnak külön-külön igen. De mire utal a „nyilvánvalóan”? Ezt az elbeszélő se tudja pontosan, csak feltételezi? Vagy például – egy másik jelenetben – hogyan lehet meglátni vaksötétben a másik ember szeme színét?) A bosszantóbb az, hogy a regény a sok szék között a padlóra csúszik. A zsánerek között billeg, ám egyik elvárásait és kritériumait se teljesíti.
Egy ilyen esetben kétféle kijáratot lehetne találni. Az egyik a konkrét szépirodalom lenne, amihez viszont a szöveg alaposabb és erősebb megformáltságán, illetve a stílus fölépítésén kívül sokkal többet kellene látnunk a szereplőkből, meg kellene őket és különösen a motivációikat is jobban ismernünk – miközben itt nem tudjuk, mi van a fejükben, és az se derül ki egyértelműen, hogy Harsányi miért gyilkolt, és miért váltott identitást már korábban is. A másik lehetőség, ha mindezt iróniának vesszük – olvasás közbeni zavaromban azon is gondolkoztam, hogy mi van, ha Rekevalójában a zsánerek egyfajta paródiáját kívánta megírni. Akár úgy, mint Rejtő Jenő: ha akarom, komolyan is vehetném, de inkább ne vegyem komolyan. Ez akár működhetne is, azonban erőteljesebben ki kellett volna hangsúlyozni, és nyilvánvalóvá kellett volna tenni, hogy erről van szó. (Nem beszélve róla, hogy ehhez végképp nem passzolna a komor western attitűdje.)
Úgy fogalmaztam, hogy bosszantó. Mint ahogy sajnálatos is. A mások által is használt toposz ellenére az ötlet jó, tényleg volna szufla a regényben. És lehetőség is sok van, azaz sok maradt benne. Érdemesebb lett volna átgondolni, merre mozduljon el a szöveg, és utána is még ráfért volna néhány, a véglegesnél erősebb és biztosabb szerkesztési kör, amely nemcsak a stiláris, történelmi, dramaturgiai és egyéb következetlenségeket gyomlálta volna ki a mondatok szintjén túl a narráció egészében – erőteljes húzásokkal, mivel rengeteg a felesleges, elvarratlan mellékszál, amelyek a fő sztorihoz nem tesznek hozzá sokat, néha semmit –, de egyértelműen meghatározta volna a szöveg kereteit, akkor is, ha az volt a szerzői és a szerkesztői szándék, hogy nem csomagolják bele a regényt egyik műfajba sem. Jelen állapotában a Túl közel leginkább beteljesületlen ígéretnek látszik. Remélem, a szerző nem fogja később letagadni, de én ezt most elsősorban egy kihagyott ziccernek érzem.
Vissza a tetejére