Fontos dolgok
Részlet az Ékszereink című, készülő regénybőlBeadtam a rajzomat Ágota néninek. Mindig beszélgetni akar velem. Most anyámról kérdezgetett, de semmire se feleltem. Pontosan tudja, hogy elutazott, miért akarja tőlem is hallani? A rajzomat kitette gombostűvel a faliújságra, a második sorban a harmadik. Ágota néni nem tudja rendesen kigombostűzni a rajzokat, soha nincsenek egy vonalban. Az enyém most közelebb van a Mendel Zoltánéhoz, mint a Kerekes Veronikáéhoz, pedig pont középen kellene lennie. Mindenki csodálkozott, hogy miért van majomfeje a képen a gyereknek, de mondtam, hogy azért, mert ez nem gyerek, hanem egy majom.
Nem szabadna átszúrni a papírt. Imi bácsi mindig úgy tűzi ki a lapokat, hogy a gombostű fekszik, és a feje tartja a rajzot. Úgy is fenn marad, és nem lesz a papíron lyuk.
Azt mondták, rajzoljuk le a legjobb barátunkat. Nekem ez a majom a legjobb barátom. Ha kimegyünk az állatkertbe, mert közel lakunk, mindig odajön az üveghez. Ezerkétszáztizenhét lépés gyalog a kapunktól a pénztár előtti korlátig, de van, hogy kevesebb, ha nagyobbakat lépek. A majom azért olyan jó barátom, mert vele nem kell beszélgetni. Anyám szokott biztatni, hogy adjak neki valamit, de nem válaszolok, és nem adok. Ha sokáig mondja, befogom a fülemet, és akkor abbahagyja. Nem akarja, hogy sikítsak. Nagyon hangosan szoktam kiabálni, a múltkor egészen megvadult tőlem a tukán, mikor a madárház előtt álltunk.
Már rajzolás közben fölém hajolt Ágota néni, és kérdezgetett, hogy ki ez meg mi a neve. Nem tudom, miért nyaggat folyton, megszokhatta volna, hogy úgyse válaszolok. A ceruzahegyes történet után meg végképp nem fogok.
A többiek mindig rosszul teszik vissza a ceruzákat a helyükre, ezért amikor már mindenki felállt az asztaltól, akkor felborogattam a poharakat, és rendet raktam. Szétválogattam az egymáshoz tartozó színeket, és mindegyiket külön pohárba tettem. Nem volt elég pohár, mert a sárgának és a barnának is kellett volna, de csak öt munkacsoportunk volt, öt asztallal. A poharak alja tele volt kitört ceruzaheggyel. Azokat is szétválogattam színek szerint, és szabályos kupacokba rendeztem a poharak mellett.
Akkor jött be a terembe Imi bácsi, és nemsokára behívta Ágota nénit is. Azt kérdezték, hogy miért tördelem ki a ceruzák hegyét, ez nem szép dolog. Nem mondtam nekik, hogy nem tördelem ki, hanem befogtam a fülemet, hogy lássák, nem vagyok ott. Fülbefogás nélkül is tudok nem ott lenni, de nem mindig veszik észre, csak akkor, ha befogom a fülemet. Ha nem hagynak békén, sikítok is. Soha nem törném ki a ceruzák hegyét, sőt rá se nyomom őket a papírra. Csak azt akartam, hogy legyenek rendben a hegyek is.
A többiek már az udvarra mentek, és ilyenkor nekem is le kell velük menni. Nem értem, miért nem maradhatok a foglalkoztatóban. Imi bácsi ott állt felettem a kispadnál, és nézte, ahogy próbálom bekötni a cipőfűzőmet. Mindennap elmondják, hogy egy tizennégy éves lánynak ezt már meg kell tanulnia, egy nyuszifül, két nyuszifül, nem bonyolult, és amikor anyám bebújós cipőt vett, fehér vászoncipőt fehér fűzővel, a talpán volt a gumiba öntve egy nagy A betű, akkor ezt a fehér cipőt visszaküldték vele azzal, hogy hozzon inkább fűzőst. Imi bácsi végül nem bírta kivárni, hogy bekössem, és megkötötte, a bentit meg betette a tárolóba, de rossz helyre, mert az enyém a második alagút, a Benedek Éva mellett, nem az első. Az most csak azért üres, mert a Vadnai Kristóf hiányzik, és hazavitték a bentijét kimosni.
A régi benti cipőmet jobban szerettem, mert annak volt egy sárga csík körben az alján. Nem tudom, miért kell mindig kicserélni a cipőket. Ez volt a tizennegyedik benti cipőm. Összesen háromnak volt csík az alján, és piros csak ez az egy volt. Öntött A betű csak egynek volt az alján, de az végül nem lett benti cipő, mert visszaküldték, és elhasználtuk utcainak. Piros fűzője már volt egy másiknak is, de a fűző miatt nem számítok valamit a pirosakhoz, mert a fűző a cipőhöz tartozik, de nem a része.
Anyám kivette a fűzőt a fehérből, ami benti volt, de utcai lett, mert fűző nélkül is tart, és azt akarta, hogy bebújósnak használjam. Nagyon sikítottam. Azt hitte, a fűző miatt, hogy mégiscsak be tudom fűzni, de nem azért, hanem mert nem szeretem, ha szétszednek valamit, ami egybetartozik. A hegyeket is azért raktam külön kis halmokba színek szerint. Eredetileg a ceruzához tartoznak, de ha már kiestek a ceruzából, akkor már más a szabály, akkor a piros a piroshoz tartozik, a kék meg a kékhez. A szelektív gyűjtő mellett is mindig sikítok, amikor anyám leszedi a kupakokat a palackokról, és külön kidobja őket, mert a kupak az a palacknak a része, ahogy a ceruzának is része a hegy meg a cipőnek a fűző, és szerintem nem jó, hogy azokat ő külön dobálja ki. Ha nem látják, akkor kiszedem a szemétből a kupakokat, és visszateszem a pillepalackok tetejére, de nehéz őket megtalálni a sok büdös zacskó között. Ráadásul ritkán tudok egyedül lenni az udvarban, csak akkor, ha megyünk valahova, és előreengednek, hogy ne melegedjen rám a kabát meg a sapka.
Néha meg szokták kérdezni ilyenkor, hogy mit keresek. Múltkor mondtam a bácsinak, akinek fekete cipője és barna kabátja van, és a harmadikon lakik, második ajtó jobbra, hogy kék meg rózsaszín kupakot keresek. Később hozott nekünk egy csomó kupakot. Becsöngetett hozzánk egy nejlonzacskóval, de én rögtön a fülemre tettem a kezem, és sikítottam, mert a sok kupakhoz nem volt palack. Azokat már korábban kidobták, és nehéz kibírni, hogy ahhoz a sok kupakhoz már nincs meg a hozzájuk tartozó palack.
A szelektív kukák az udvaron állnak egymás mellett. Ha van idő, át szoktam őket rendezni, hogy a két kék és a két sárga egymás mellett álljon, a zöld meg mellettük, de külön, és egyenlő távolságra legyenek egymástól. Ha sikerül rendet csinálnom a kukák között, az jó érzés.
Ágota néni és Imi bácsi nem hitték el, hogy a ceruzahegyeket nem én tördeltem ki, és amikor ez eszembe jutott az udvaron, megint sikítanom kellett. Később meg azért sikítottam, mert rájöttem, hogy a hegyeket is ki fogják dobni, és akkor azok már sose lesznek egyben a ceruzákkal.
A ceruza a kis hegynek az anyukája. Anyám most elutazott, de vissza fog jönni. Még hat kockás lapot kell kiszínezni, és addigra visszajön. A lapokon huszonnégy óra van, és minden órában hatvan perc. Az éjszakai órák más színűek, mint a nappaliak, amikor alszom. A piros bőrönddel utazott el, kék kabát volt rajta és az a fekete edzőcipő, aminek fekete talpa van, és már rám is jó. Ha megtanulom bekötni a fűzőt, akkor nekem adja majd. Anyám fülében a lila köves fülbevalója volt, amit mindig visel, kivétel, ha ünnep van, mert akkor a lógósat szokta betenni. A nyakában pedig egy vékony aranyláncot hord, rajta a fogammal. Ezt be szokta dugni a blúza alá, de én tudom, hogy rajta van. A láncot mindig viseli, még éjszaka se veszi le. Az első tejfogam van ráfűzve egy kis aranyfoglalatban, amit a nagymamám barátnője csinált, amikor még élt. Aranyműves volt. Az aranyművesek ékszereket csinálnak.
Öt és fél éves voltam, amikor az első fogam kiesett, és tizenegy, amikor az utolsó. Az első a Balatonnál esett ki. A zöld, poharas matracon ültünk, rajtam a fekete pántos papucsom volt, anyámon meg az a vastag talpú, pántos lakkpapucsa, amit nyáron szokott felvenni, és ami most is megvan még, csak nagyon repedezik rajta a bőr. A zöld poharas matrac még azon a nyáron kilukadt. Leeresztett a vízben. Nagyon sírtam meg kiabáltam, mert nem lehetett megragasztani. Az lenne jó, ha a kilukadt matracokat mind egy helyre lehetne összegyűjteni. Lehet, hogy van is ilyen hely, csak mi nem tudtuk, hova kell elvinni. Lángost ettünk, és anyám a kiesett fogat egy papír zsebkendőbe csomagolta, aztán betette abba a nyakba akasztható, lila tartóba, amibe a pénzét szokta dugni, hogy ne ázzon el. Később, amikor visszamentünk az apartmanba, akkor átrakta onnan egy kis műanyag dobozba, amelyikben korábban állat formájú radírokat tartottunk. A radírok közül, amikor a fogam kiesett, kettő már elveszett, de a cica, a mosómedve, a róka és a panda még megvolt. A borzradír a vonaton veszett el, amikor rajzoltam. Nem találtuk, és le kellett szállni, én meg a peronon üvöltöttem, mert a borz a rókához, a mosómedvéhez, a pandához, a cicához meg az elefánthoz tartozott. Az elefántot később elvitte a kantáros nadrágos gyerek, aki vendégségbe jött az anyjával. Egyszerűen betette a zsebébe, mert neki még sose volt ceruzára húzható radírja. Vissza akartam szerezni, ezért ütöttem a fejét és téptem a haját, de egyszer csak elmentek. Ha legközelebb találkozunk, visszakérem tőle az elefántot. Anyám azt mondta, az csak egy radír, és nem értette, hogy amiből hat darab van és összetartozik, abból az a gyerek nem vihet el egyet. Nem jöttek hozzánk többet, de attól még nem felejtem el, hogy az egyik radírom nála van. A borz nem tudom, hogy kinél van. Ez tulajdonképpen rosszabb, mint az elefánttal. Nem szeretem, ha vendégek jönnek hozzánk. Egyszer anyám kolléganője is elhozta a gyerekét. Elővették nekünk a szekrényből a gyurmát. Szeretek gyurmázni, sokáig szoktam a két tenyerem között görgetni a golyókat. Jó, puha érzés. Mutattam az idegen gyereknek, hogy hogy kell csinálni. Először ő is kipróbálta, de utána kipiszkálta a színeket a műanyag tartójukból, és az egészet összegyúrta egy nagy gömbbe. Szaladgált vele a szobában, és nem adta vissza. Mire sikerült kivennem a kezéből, már nem lehetett szétszedni a színeket, mert minden össze volt keveredve. Sajnálom, hogy az a gyerek nem halt meg. Ha nagyobb leszek, letépem majd a fejét, és ledobom egy szakadékba.
A kiesett fogaimat anyám mind eltette egy porcelántartóba, aminek rózsák vannak a tetején. A legelsőt mindig a nyakában hordja a láncán, csak most nincs itt, mert elment Brüsszelbe. Megmutatta nekem a térképen, hova utazik, és megrajzoltuk a négyzeteket a papíron, hogy tudjam, hány napig lesz ott. Ágota néninek nem mondtam meg, hogy Brüsszelbe ment, csak sikítottam. Azért a majmot rajzoltam le, amikor Ágota néni és Imi bácsi azt kérték, hogy a legjobb barátunkról készítsünk egy rajzolt, mert a majom nem akar beszélgetni. Csak odajön az üveghez, és piszkálja a ráncos ujjával a megfeketedett vasat, ami az üvegtáblákat összefogja. Fel-le húzgálja az ujját belül, én meg ugyanezt csinálom kívül, és úgy próbálom utánozni, hogy egyszerre mozogjon a kezünk. Olyankor azt szoktam gondolni, hogy ő is Sári. Nem tudom különben, hogy fiú vagy lány majom, de szerintem ez ugyanannyira nem fontos, mint egy csomó minden, amiről azt gondolják. Például a cipőkötés. Rengeteg fontosabb dolog van annál, amit viszont én mind tudok. Például hogy minek hol van a helye, és hogyan kell rendesen állnia. Négy napot kell még kiszíneznem. Színezni is jól tudok, az is a fontos dolgok közé tartozik.
Vissza a tetejére