Vihar után
Tele van a szabadstrand előtti parkoló, pár méterrel odébb, a teniszpályák mellett állunk le. Robi kipattan a volán mögül, előveszi a szatyrokat, siet, mintha időre mennénk, pedig csak nyaralunk. Kikászálódom az autóból, nyitom a hátsó ajtót, hogy segítsek Lénának, de azt mondja, ő már iskolás, ki tud szállni egyedül. Megigazítja a szemüvegét, szájából kilóg a nyelve, ahogy koncentrál. Magához szorítja a homokozóvödröt, és hosszú fészkelődés után kimászik a gyerekülésből. Leesik róla a papucs, csupasz talppal érkezik a forró betonra. Felszisszen, de nem panaszkodik. Visszalép a műanyag klumpába, kihúzza magát, pici testén megfeszül a rózsaszín fürdőruha. Hunyorogva néz távolodó apja után. Tesz pár bizonytalan lépést, majd a kezemért nyúl. Mióta alig lát a jobb szemére, fél egyedül sétálni.
Kiterítek egy pokrócot a homokos partszakasz mellett. Robi a fotóstáskában matat, nem értem, miért kell még ide is magával hurcolnia. Leveszem a ruhámat, megigazítom magamon a bikinit. Szeretnék végre úszni egyet. Négy napja vagyunk a Balatonon, és eddig minden percemet a gyerekkel töltöttem. Pár méterre tőlünk egy anyuka álldogál, karjában pici csecsemő. Léna odamegy hozzá, meghúzogatja a baba lábát.
– Miért fogja? Van neki lába! Tud járni! – mondja erősködve.
Az anyuka elmosolyodik, halkan válaszol neki valamit.
– Hozd már vissza, mielőtt az agyára megy – suttogja Robi.
Fölpattanok, elnézést kérek a nőtől, kézen fogom a lányomat, és visszavezetem a helyünkre. Közben elmagyarázom neki, hogy tudom, mennyire szereti a kisbabákat, de nem lehet csak úgy odamenni hozzájuk, és megfogdosni őket, mert ez zavarhatja a szüleiket, és megharagudhatnak érte.
– Minek beszélsz hozzá körmondatokban? Úgyse érti – mondja a férjem.
Nem szólok semmit, bár üvölteni tudnék minden alkalommal, mikor azt mondja, úgysem érti. Léna a pokrócon ül, rövid kis lábait törökülésbe húzza, képzeletbeli barátjával vitatkozik:
– Te mondtad, hogy menjek oda! Én szóltam, hogy baj lesz belőle. Mindig ráveszel, aztán apa mérges. Apa rossz. Nem apa rossz. Te vagy a rossz!
Próbálom megölelni, de ellök magától. A homokozóvödör után nyúl.
– Apa jön kagylót szedni – motyogja.
– Légy szíves, menj el vele – mondom Robinak. – Szeretnék úszni.
– Jó, csak előbb lövök néhány képet a hattyúkról. Most értek be a fűzfa árnyékába.
– Mióta itt vagyunk, egyszer sem jutottam el úszni.
– Dehogynem! Hétfőn. Nem emlékszel? – mondja, és előkapja a kamerát, sietve elindul a hattyúk felé. Egy pillanatra elbizonytalanodom, hogy talán igaza van, de aztán rájövök, hogy egyszerűen csak hazudott. Léna egy ideig szótlanul ül, majd ölébe kapja a fotóstáskát, és elkezdi belőle kihajigálni a holmikat. Egymás után repülnek az objektívek, akkumulátorok, szűrők és vakuk. Mire észbe kapok, több százezret érő felszerelés hever a fűben.
– Ezt nem szabad! – kiáltok a lányomra, és lefogom a kezét. Rugdos, rázza a fejét, szájából csorog a nyál, hangosan tiltakozik. Érzem, hogy mindenki bennünket bámul. Körbe sem kell néznem, hogy tudjam, mi van az arcokon: döbbenet, undor, szánalom. Nyolc év alatt volt időm kitapasztalni. Lehúzom Lénát a plédről, fölkapom a táskát, összeszedem a szétdobált holmikat. Mikor újra felnézek, a lányom már a víz partján fekszik, szőke haja szétterül az iszapon. Kérlelem, hogy keljen fel, de csak bámul maga elé. Szemüvege csupa sár. Próbálom felhúzni, de nem megy. Alig huszonöt kiló, mégis mozdíthatatlan. Mintha beletapadt volna a földbe. Két kisfiú megáll mellette, mutogatnak rá, kinevetik. Fáj a gyomrom, zúg a fülem, szédülés fog el. Mindent el tudok viselni Lénától. Hogy lassú. Hogy ügyetlen. Hogy bogaras. Hogy az életem folyamatos aggódás miatta. De a földre vetős hisztikhez nem tudok hozzászokni.
Robi közeledik felénk. Tudom, mit fog mondani. Megint én leszek a hibás mindenért. Miért hagytam, hogy eddig fajuljon a dolog. Mikor tanulom meg végre, hogy egy ilyen gyereket szigorúbban kell nevelni. Nem akarom hallani az újabb kioktatást. Hirtelen döntök. Elindulok a tóba. Talpam alatt besüpped az iszap. Sietni, sietni előre, hogy mielőbb térdig, combig, derékig érjen a víz.
– Ez a megoldás? Hogy rám sózod? – kiált utánam Robi, de nem fordulok meg. El kell innen tűnnöm, hogy levegőhöz jussak.
A bójákon túl elcsendesedik a tó, magam mögött hagyom a strand ricsaját, a színes matracokat és vízibicikliket. Már nem ér le a lábam, végre úszhatok. Tiszta az ég, Badacsonytól Tihanyig minden domboldal olyan élesen rajzolódik ki előttem, mintha távcsövön keresztül nézném. Mellúszásról gyorsra váltok, élvezem, ahogy a testem szabadon mozog abban a közegben, mely olyan sokáig a második otthona volt. Huszonhárom éven át minden este a hajnali edzés gondolatával aludtam el, és minden napom az uszoda körül forgott. Amint megvoltak a megyei versenyek, jöttek az országosak. Ha ott is érmet szereztem, máris készültem az Európa-bajnokságra. Meg se állj a vébéig, mondta Zoli bá, mikor huszonnyolc évesen elhoztam az Eb-aranyat négyszáz gyorson. Aztán jött az a felejthetetlen margitszigeti fotózás Robival. Azóta sem készült rólam jobb sorozat. Három évig delíriumban éltünk. Nem volt kérdés, hogy hozzámegyek, abbahagyom a versenyzést, családot alapítunk. A terhesség alatt bicikliztem Thaiföldön, hegyet másztam Svájcban, szörföztem Floridában. Magyar orvosnál a huszonhetedik héten jártunk először. Oda-vissza húzogatta a hasamon az ultrahangos készüléket, komor arccal bámulta a monitort. Aztán kihívta a férjemet a folyosóra, én pedig egyedül maradtam a szobában, és csak néztem a képernyőn kimerevített képet. Egy vastag nyakú kisbabát, akit tizenegy hét múlva meg kellett szülnöm.
Tihany lábánál kigyullad egy fehér fény, és villogni kezd. Három másik viharjelző lámpa is bekapcsol az északi parton. Fölnézek az égre, elöl még mindig szikrázóan kék, de mögöttem három hosszú, gerendaszerű felhősáv húzódik a tó fölött, sötét árnyékot vetve a szárazföldre. A déli parton végig villognak a jelzőlámpák. Csak most eszmélek rá, milyen messzire beúsztam. Elindulok visszafelé. A víz felszíne fodrozódik, a hullámokat szemből kapom. Mély levegőt veszek, és olyan erővel úszom, mintha Zoli bá mérné a szintidőt. Feltámad a szél, a távolban két zivatarsáv szakad ki a felhőkből. Próbálom a ritmust a hullámokhoz igazítani, de kiszámíthatatlanul érkeznek. Hiába figyelek a levegővételre, egyre többször nyelek vizet. Telemegy az orrom is. Minden vitorlás kifelé tart. Elered az eső. A viharjelző lámpák egyre sebesebben villognak. A három gerenda már a fejem fölött jár. Közeledem a parthoz, de a lábam még mindig nem ér le. Zoli bá folyton azt ordította edzéseken, hogy úgy hajts, mintha az életedért úsznál. Nem bukok többet víz alá, inkább kint tartom a fejem, de így is nehezen kapok levegőt. Eszembe jut a koraszülöttosztály, ahogy állunk az inkubátor mellett, a professzor monoton hangon ecseteli, mivel jár a Down-szindróma, és mikor a látogatási időről kérdezzük, azt mondja: miért, még vissza akarnak jönni? Újra átélem, ahogy otthon a falat ütve tombolok, üvöltök és zokogok. Ahogy egy évvel később a kórház folyosóján várom a nyílt szívműtét eredményét. Ott vagyok megint a neurológián, és hallom a fejlesztőpedagógus szavait, hogy igen, anyuka, most még mindent csinál a baba, de az olló nyílik. És eszembe jut Robi, ahogy mindennap egyre későbben jár haza, távolodik a lányától, távolodik tőlem, szüntelenül kritizál, és elkerül minden olyan eseményt, ahol családként kellene megjelennünk. Olyan sötét van, hogy már a partot sem látom. Abbahagyom az úszást, csak a lélegzetvételemre figyelek. Fenn kell maradnom a vízen. Kint van a fejem, de mintha elfogyott volna körülöttem az oxigén. Dobálnak a hullámok. Fázom. Nélkülem nem fogja felnevelni. Semmi mást nem lát benne, csak a betegségét. Szédülök. Sárga fényeket látok a távolban. Hol fölbukkannak, hol eltűnnek. Állandóan nyelem a vizet. Hányni kellene, de nem tudok. Görcsöl a torkom. Nagyon félek. Nem attól, hogy meghalok. Hanem hogy mi lesz Lénával nélkülem.
– Hogy érzed magad?
– Fáj, amikor levegőt veszek.
– Kész pokol volt, mire előkerültél. Utánad küldtem minden vízimentőt. Pár napig megfigyelés alatt tartanak, nehogy vizenyő alakuljon ki a tüdődben.
– Léna hol van?
– Egy nővérre bíztam. Úgysem érti, mi történt.
Ránézni sem bírok, mikor ezt mondja. A mellettem lévő ágy üres. Csak ketten vagyunk a szobában. Karomba infúzió csöpög. Halkan kattog egy gép.
– Ha megfulladok, mit kezdtél volna vele?
– Hogy tudsz ilyet kérdezni?
– Válaszolj!
– Felneveltem volna a legjobb tudásom szerint.
– Hazudsz.
Feláll a székről, a hajába túr, tesz egy kört, sóhajtozik.
Zörejek szűrődnek be a folyosóról. Léna tör be az ajtón, felmászik mellém az ágyra, és összekucorodik a lábamnál. A nővér mentegetőzik, hogy nem lehetett visszatartani, majd csendben távozik. Robi az ablakhoz sétál, kinéz a sötétbe, lehorgasztja a fejét.
– Intézetbe adtam volna – mondja halkan, és kisétál a szobából.
Léna csukott szemmel szuszog a lábamnál. Amint szeptemberben kiállítják a papírt, hogy középsúlyos értelmi fogyatékkal él, havi kétszáznyolcezret kapok utána. Abból egy ideig elleszünk. Aztán majd keresek valami munkát, amit lehet félállásban végezni. Azt hittem, fájni fog, amikor eldöntöm. De csak megkönnyebbülést érzek. Mintha a hosszú, kimerítő úszásnak csak most lenne vége. Mintha a vihar után végre sikerült volna partot érnem.
Vissza a tetejére