Eső - irodalmi lap impresszum

Vicces fiúk


– Sikerült beszélnie az édesapjával?
– Igen.
– És hogy ment?
– Jól… Egészen jól.
– Ennek igazán örülök.
Majd rövid hallgatás után hozzátette:
– Azért szeretném, ha kicsit bővebben is mesélne a találkozásukról.
A cég, ahol dolgozom, úgy látta jónak, hogy kedd délutánonként egy órát pszichológusnál töltsek. Erre a bölcs és kegyes döntésre azt követően jutott a Public Consulting vezetése, hogy a velem szemben lefolytatott etikai vizsgálat során egyértelműen bebizonyosodott, a cigányság rovására elsütött viccel megszegtem a cég etikai szabályzatának egyik legfontosabb alapnormáját, amely egyértelműen úgy fogalmaz, hogy a társaságunk nem tűri a zaklatást, a diszkriminációt, a megfélemlítést és a tiszteletlen viselkedést.
Védekezésemet, miszerint hallgatóságom, néhány jelenlegi és potenciális ügyfél képviselője, illetve kollégák, ezen az egyszerű kis tréfán, amely csupán egyetlen kérdésből – „Miért nem tud olvasni a vak cigány?” – és válaszból állt – „Mert cigány” –, maguk is jót nevettek, sajnos nem fogadták el. Ám tettem súlya ellenére, noha „egyértelműen alkalmas rá, hogy aláássa kül- és belkapcsolatainkat” – állt az eljárást lezáró verdikt indokolásban –, nem távolítottak el a cégtől. A döntésért végtelenül hálás voltam valamennyi, az ügyemben eljáró vezetőnknek, így aztán vita nélkül vetettem alá magam a büntetésképpen kiszabott terápiának.
Dr. Hollós, a pszichológusom „a vállalat értékeit nem tükröző magatartásomat” rosszul értelmezett macsóizmusként definiálta, amit az apámmal kapcsolatos „tisztázatlan viszonyom” motivált. Férfiként rivalizálok vele, míg a gyermekeként olyan akarok lenni, mint ő: a dörzsölt pesti ügyvéd, akinek saját irodája van; akit háborúban kíséretként, békében udvartartásként jelöltek és titkárnők vesznek körül, és hűen szolgálnak neki, akihez ügyfelei egy királynak kijáró tisztelettel közelednek, és a nők elalélnak férfiasságától.
 
„Délben az étteremben”, mondta apám ellentmondást nem tűrő hangon, mintha parancsot adna ki, amikor felhívtam, és közöltem vele, hogy találkozni és beszélni akarok vele, majd beleegyezésemet meg sem várva megszakította a hívást. Apámnak a Józsefvárosban, egy rogyadozó bérház legfelső emeletén van az irodája. Bár anyagi helyzete megengedné, hogy sok más, vele egykorú, sikeres ügyvédhez hasonlóan Budán, egy elegáns villában vagy legalább egy pesti irodaházban fogadja az ügyfeleit, ő ragaszkodik a dzsungelhez, ahogy a VIII. kerületet nevezi. Ugyanis innen kerülnek ki az ügyfelei, akiket, kizárólag logisztikai okokból, nem akar elveszíteni; apám szerint ezek a jóemberek „Budán simán eltévednek, egy irodaházba meg nem mernének bemenni”. Az étterem, ahová a találkozót megbeszéltük, az ügyvédi irodának otthont adó ház földszintjén van, egy zálogház szomszédságában. A Zóna azonban nemcsak étterem, ahol apám a hasonszőrű cimboráival eszik és mulat, hanem afféle „aliroda is”, ahol gyakran fogadja az ügyfeleit: egytől egyig kétes egzisztenciákat, legalábbis egykor kétes körülmények között meggazdagodott alakokat, akik apámhoz hasonlóan ilyen vagy olyan okok miatt ragaszkodnak a nem éppen elegáns környékhez.
Miközben apám irodája felé araszoltam a dugóban, volt időm ráhangolódni a találkozásra. Dr. Hollóssal megbeszéltük, hogy ezúttal megpróbálok felnőtt férfi módjára viselkedni, és nem ülök fel apám provokációinak. A találkozásainkat uraló pengeváltásokat, amelyekből rendre ő került ki győztesen, míg nekem a vesztesek szégyene és hallgatása jutott, az üléseink során természetesen feldolgoztuk és kielemeztük dr. Hollóssal, így mára már nem csak felismertem, de ki is merem mondani, amit tudat alatt mindig is sejtettem, csak soha nem mertem ilyen élesen megfogalmazni: apám sem a munkámat, sem engem mint férjet, családfőt, pénzügyi szakembert nem tart sokra. Ez a felismerés arra sarkallt, hogy komolyan szembenézzek életem sanyargatójával, és bebizonyítsam neki, hogy igenis hasznos munkát végzek, ezáltal hasznos tagja is vagyok társadalmunknak, de férfiként és férjként, családfenntartóként és egy szép napon már családapaként is megállom a helyemet.
A felismerés és az azt követő elhatározás felszabadítóan hatott rám – legalábbis dr. Hollós irodájában. De más dolog ennek a kedves, bariton hangú, nyugalommal és megfontoltsággal párosuló tudást árasztó ötvenes férfinak a társasága egy kellemes, art deco bútorokkal berendezett, polgári jólétet és visszafogott eleganciát árasztó rendelőben, és megint más ezen a vad, kiismerhetetlen környéken tanyázó apámmal elkölteni egy ebédet. Ennek ellenére elszántam magam, hogy minden pikírt megjegyzése, gúnyolódása ellenére megőrzöm a nyugalmamat, és ha neki nem is, magamnak bebizonyítom, hogy jó és helyes döntést hoztam, amikor nem szegődtem el mellé ügyvédbojtárnak, hogy mára már én is egy valaha szebb napokat látott – ennek tán száz éve is lehet –, ám mára már lezüllött étteremben fogadjak gyakran minősíthetetlen életvezetésű és ennek megfelelően erkölcsileg védhetetlen cselekményeket elkövető embereket.
Atyámat az étterem hátsó, némi eufemizmussal szeparénak nevezett részében találtam. Az apró, ablaktalan, falilámpák gyenge fényétől félhomályba burkolózó, fülledt romlottságot árasztó helyiségben egyetlen asztal van. Mögötte, a bejárattal szemben ült apám, mint valami vallatótiszt vagy rögtönítélő bíróság elnöke; feje felett a szoba egyetlen dísze, egy XIX. századi olajfestmény lógott. A pusztai vihartól megvadult ló örökzöld témáját feldolgozó, számomra teljesen ismeretlen festő művének komor színei, amelyeket félelmetessebbé varázsol a sötét égboltot felszakító villámlás vörös fénye, még lehangolóbbá teszik a szoba hangulatát. Ennek ellenére apám kedveli a képet, és találkozásaink során, ha felpillantott a képre, sosem mulasztotta el megosztani velem az alkotás által benne kialakult impressziót: „Pusztában megvadult nő”, mondta nevetve minden alkalommal.
Az asztalnál, apámnak oldalvást, mint valami gépíró, egy harminc és negyven közötti szőke nő ült. Ildinek, apám új barátnőjének kozmetikája és hatalmas szilikonmelle van. Az előbbi információt apámtól tudtam meg – a nő csak bólogatott, amikor szóba került az üzlete –, míg a testi adottságára azért figyeltem fel, mert apám időről időre rápillantott az említett testrészre, amit Ildi minden esetben elégedett mosollyal nyugtázott, és egyáltalán nem jött zavarba.
Eddig jutottunk a társalgásban.
Ám az összecsapás, amelyre oly sokat készültünk dr. Hollóssal, egyelőre váratott magára, mivel apám sem a fia, sem a nője, sem az ebéd kedvéért nem volt hajlandó felfüggeszteni a szokásos audienciáját.
A szeparét az étterem vendégterétől elválasztó, eredetileg bizonyára borvörös, de mára már halványpirosra fakult, kirojtosodott szélű függöny időről időre félrelebbent, hogy sűrű szabadkozások közepette, amiért megszakítják az ügyvéd úr ebédszünetét, újabb és újabb ügyfelek lépjenek be a helyiségbe.
„Olyannak kell lenni, mint hajdan az úttörőknek. Előre, mindig csak előre”, magyarázta apám Ildinek az ügyvédi munkadíj fizetéséről vallott nézeteit. A nő még friss fogás lehetett, mert minden megjátszás nélkül, őszinte érdeklődéssel hallgatta apámat, és nagyokat nevetett a viccein.
„Józsikám, mostantól, amíg nem végzünk, nem vagyok itt”, adta ki apám a főfogásnál a parancsot a pincérnek, hogy a figyelmét végre rám összpontosítsa.
„Na és mi a helyzet a cégnél, mostanában kit basztatok át?”, lendült azonnal támadásba.
Dr. Hollós szerint ahogy én az apámmal, úgy apám velem, a fiatalabb és tetterősebb trónkövetelővel áll állandó harcban, és mintegy vértelen harci rítus gyanánt csillogtatja előttem vélt vagy valós férfiúi erényeit, miközben megkérdőjelezi az enyémeket. „Mindez persze abból az egyszerű tényből, élethelyzetből fakad, hogy a kedves édesapja kora, társadalmi beágyazottsága és tapasztalatai folytán nem érti vagy a berögződések miatt elutasítja azokat az értékeket, amelyek szerint a munkahelye és az ön társas kapcsolata szerveződik”, magyarázta dr. Hollós a köztünk lévő konfliktus „strukturális alapjait”. „Megértés. Mindennek az alapja a másik megértése, ehhez pedig beszélgetni kell”, adott „a probléma fixálását” követően gyakorlati tanácsot a megoldására a terapeuta.  
„Senkit”, feleltem apámnak nyugalmat erőltetve magamra, majd megfogadva pszichológusom tanácsát, nekifogtam, hogy türelmes, ugyanakkor határozott hangon egyszer és mindenkorra elmagyarázzam neki, mivel is foglalkozik a társaság, ahol dolgozom; ám néhány üres közhelyen kívül, amelyben burjánoztak az olyan kifejezések, mint nyitottság, innováció, kihívás, üzleti és társadalmi problémák, mondanivalóm inkább tűnt egy középszerű marketingszövegnek, mint aminek eredetileg szántam: hogy bemutassa munkánk bonyolultságát, és hogy rávilágítson a nyomásra, amely rám és munkatársaim vállára nehezedik, de amelynek, a már említett, egyre szaporodó kihívások ellenére is maradéktalanul ellent tudunk állni. Arra már nem volt időm, hogy a vállalatfelvásárlás részleteibe is belemenjek, mert a fitymáló arckifejezéssel meglepően sokáig hallgató apám végül félbeszakított. 
„Fizetett adócsalók”, fordult Ildi felé, mintegy saját szempontjából összefoglalva mindazon bonyolult műveleteket, amelyek egy adott cég tevékenységének a megismerésétől a költségek, ráfordítások analitikus vizsgálatán át a transzferár kérdéséig terjednek.
„Komolyan?!”, fordult felém a nő olyan arccal, mintha őszintén aggódna értem.
„Nem, nem”, tiltakoztam, majd pszichológusom tanácsához híven, ugyanakkor egyre halványuló türelemmel, de még türtőztetve magam, újra megpróbáltam elmagyarázni munkám lényegét, az összes apró nüanszot, amely a vállalatfelvásárlás pénzügyi vetületét igazi szakmai kihívássá, egyben csemegévé teszi egy olyan szakember számára, mint amilyen én is vagyok.
„A mocskos multik mindent felvásárolnak, hogy piacot szerezzenek, aztán elrohasztják a gyárakat, hogy a sok lejárt szavatosságú nyugati szart itt adják el”, folytatta apám munkám ócsárlását, egyben összefoglalva számos közgazdásznak a rendszerváltás gazdasági folyamatairól kialakult véleményét. „És te ebben segítesz nekik”, folytatta, de már szinte gőzölögve a benne fortyogó indulattól.
„Apa, azt hiszem, ebben nagyon tévedsz!”, folytattam kissé már magam is emelt hangon. „Vedd tudomásul, hogy milliárdos ügyleteket bonyolítok.”
„Ez izgalmasan hangzik”, kelt a védelmemre Ildi.
„Igen?! Na ne mondja, Ildikó”, villantott farkasvigyort apám a nőre, de a kioktatására már nem maradt ideje. A figyelmét, az elhúzott függöny mögül néhány másodpercre felerősödő zajból ítélve, egy újabb látogató vonta magára.
Intett neki, hogy lépjen közelebb.
„Na és mennyit kaszálsz ezeken a milliárdos ügyleteken?”, kérdezte tőlem, miközben felállt, hogy üdvözölje a számomra láthatatlan látogatót.
„Gratulálok.”
„Köszönöm”, vágtam rá magam is meglepődve a fizetésem keltette elismerés hallatán.
„Mondjuk, én”, mosolyodott el, hogy – miután átvette a mögöttem álló alaktól a ki tudja mióta a fejem felett lebegő pénzköteget –, ezzel a sommás megállapítással döntse romba a megdicsőülésemről szőtt ábrándjaimat: „én egy nap alatt megkeresem ezt”.
„És te is megkereshetnéd, ha velem dolgoznál”, tette még hozzá nagy kegyesen, miközben az asztalra dobta a havi fizetésemnél talán kétszer nagyobb összeget is kitevő, gumival összefogott pénzköteget.
„Persze, ilyen fehér kesztyűs hozzáállással itt nem sokra mennél”, figyelmeztetett rá, hogy hol is vagyunk.
„Ide kemény faszú gyerekek kellenek”, mondta, majd a nőhöz fordult: „Bocsánat, Ildikém.”
„Semmi baj, Laci”, mosolygott apámra a nő.
„Itt kannibálok laknak, akik a társadalmi problémákat így oldják meg”, tett egy késszúrásra utaló mozdulatot, folytatva a környék szociológiai jellemzését. 
„Jó, majd megbeszélem Petrával”, adtam fel a további próbálkozást, hogy eleget téve dr. Hollós tanácsának, apámmal a munkámról beszélgetve alakítsak ki bensőségesebb légkört, és így közelebb kerüljünk egymáshoz. 
„Petra a felesége”, magyarázta apám Ildinek, majd most már nekem címezve folytatta: „Minek?”
„Azért, mert a feleségem”, válaszoltam dühösen, amiért apám már a kérdésével is megkérdőjelezte az egyenlőségen, bizalmon és kölcsönös tiszteleten nyugvó házassági eszményeinket.
„A felesége nemrég otthagyta a jól fizető állását a biztosítónál”, fordult megint Ildi felé, „hogy önmegvalósítson”. „Borász akar lenni.”
Szinte undorral ejtette ki ezeket a szavakat.
„Keresi önmagát. És nem borász, hanem sommelier lesz”, igazítottam ki apámat, miközben akaratlanul is Ildire néztem.
„De jó!”, lelkendezett Ildi.
„Keresi magát, csak nem találja”, sóhajtotta lemondóan apám, lehűtve a nő lelkesedését.
„Ő tartja el”, biccentett felém, kiteregetve egyelőre még kis családom pénzügyeit apám.
Ebben mondjuk igaza volt. Petra üzlete – borkereskedést szeretett volna nyitni, és később talán egy borbárt – egyelőre még nem indult be igazán, és ezzel talán finoman is fogalmaztam, hiszen valójában az elképzelt üzlet még csak papíron, a tervezés fázisában, egészen pontosan a pénzügyi tervezés fázisban létezik –, és természetesen a pénzügyi alapok előteremtését a feleségem tőlem várja. Mástól nem is várhatja; a bankot próbáltuk, de nem ad, apámtól, aki szerint „álmok” és „hülyeség az egész”, nem mertem kölcsönkérni. Az tény, hogy egyedül maradtam keresőként, a nehézségek pedig – a számlákat, a ruházkodást, az ételt és ezer más, a háztartással felmerülő apró kiadást és a tervezett gyerekkel járó költségeket még nem is említettem, nem elég a „kölcsönös tisztelet alapján megbeszélni”, ezeket fizetni kell – feszültségekhez vezettek, és a feszültségekre előbb az ember házasélete, aztán a házassága megy rá. Ezt mindenképpen el szeretném kerülni. Miközben végiggondoltam kétségbeejtő helyzetem minden aspektusát, tekintetem akaratlanul is az asztalon fekvő pénzkötegre siklott; szinte öntudatlanul is osztottam, szoroztam, s bár továbbra is fenntartásaim voltak a környékkel, apám munkamódszereivel és klienseivel szemben, úgy éreztem, hogy Petra álma és a családom jóléte, ami egyben boldogságunk záloga is, megéri ezt az áldozatot, amit most meghozni készültem: úgy döntöttem, hogy komolyan fontolóra veszem apám ajánlatát, és társulok vele.
Éppen közöltem volna vele a jó hírt, amikor megint lebbent a függöny, apámhoz újabb látogató érkezett; ezúttal egy egész küldöttség toporgott bebocsátásra várva a bejáratnál. Ahogy a vállam felett hátrapillantva elnéztem őket, még az előbbinél is nagyobb pénzkötegek lapulhattak a zsebükben.
„Akkor ezt meg is beszéltük. Egészségünkre”, mondta apám, mintegy jelezve, hogy lejárt a rám szánt ideje, de hogy ne távozzam üres kézzel, útravalóként még ezt a jó tanácsot adta: „Vigyázz, amikor kimész, kint hemzsegnek a feketelábúak, és nincs rád írva, hogy a fiam vagy.”
– Kétségbe voltam esve. Úgy éreztem, hogy végleg elveszítem az apámat – foglalom össze a pszichológusomnak az érzéseket, amelyek abban a pillanatban a Zóna különtermében rám törtek és fojtogattak.
– Ez érthető – bólint dr. Hollós.
– És ekkor elmondtam a viccet.
– Miféle viccet? – néz rám rosszat sejtve.
– A viccet, amely miatt hónapokkal ezelőtt önhöz küldtek – vallom be, hogy azonnal, ám kizárólag a félreértések elkerülése végett elismételjem a tréfát, amely „nem tükrözte” – és valószínűleg még most sem tükrözi – „a vállalatunk alapelveit”.
– És képzelje, tetszett neki – folytatom a még mindig a hallottak hatása alatt álló, dermedten rám bámuló pszichológusomnak.
– Kinek?
Dr. Hollós szinte félve ejti ki ezt az egy szót.
– Hát az apámnak! Tetszett neki! Együtt nevettünk a viccen! Folytak a könnyei! – lelkendezem, mint egy gyerek, hogy aztán ösztönösen ezt a kérdést szegezzem a terapeutának: – Hát nem nagyszerű, hogy így egymásra találtunk?!
– Ezt azért meg kell beszélnünk, nem gondolja!? – néz rám szigorú tekintettel dr. Hollós.
– Nincs itt már mit megbeszélni – váltok komoly, tárgyilagos hangra. – Petrával mi már átbeszéltük az ügyet.
– Valóban!?
– Igen. És döntöttünk.
 

Vissza a tetejére