Eső - irodalmi lap impresszum

Kilátások


– Borkum, sajnos, nincs – mondja kezét széttárva a dohánybolt elárusítónője –, majd biztatásképp hozzáteszi: – De tegnap még volt.
– Ennek igazán örülök – köszön el Fábián, és érzéssel becsukja az üzletajtót.
 
A március faggyal köszöntött be, a Ritz üvegablakai viszont most végre csillognak. Egy pincér székeket és asztalokat hord a szállodateraszra. Egy pincérnő ezeket törölgeti. „Optimisták”. Fábián, noha Pesten laknak, Pestre szokta üdülni vinni Magdit. Egy előkelő szállodában kipróbálják az összes szolgáltatást. A svédasztalnál pedig órákig csemegéznek. Magdi ilyenkor gyermekké vedlik. A vendégek mosolyogva bámulják.
 
– Milyen nő a zsánered? – kérdezte Fábiántól Wolf Milán, amikor az a nyárligeti Kék Varjú sörözőben elpanaszolta neki, hogy már egy éve nincs állandó kapcsolata.
– Az olyan szuperintelligens, érzékeny fajta. Aki mégis kedves és jókedvű. 
– És külsőleg?
– Karcsú. De azért szép kerek. 
– Szóval ez így mind egyszerre.
– Igen. Ilyen nő talán nem is létezik.
– Sok ilyen nő létezik. Például az unokahúgom, Magdi. Összeismertetlek vele.
 
A délutáni nap mellett még a fánkárus standja is meleget áraszt: a Deák tér flaszterének méretes tócsáján megpattan a jég. Fábián szeretne hozzájárulni a jókedv emelkedéséhez, ezért egy kétszázast tesz le az egyik padra. Figyeli, ki találja meg. Nem közelít senki a lócához. Pedig máskor hamar gazdája lesz a pénznek. „Mikor jön már Magdi!”
 
Magdi rögtön megtetszett neki. Olyan volt, amilyent kért Milántól. Érezte, a nő a nagy lehetőség. De átélt jó pár csalódást, ezért a fékező üzemmódba kapcsolt szívét győzködte is: „Szeretem Magdit! Szeretem Magdit!” És tényleg beleszeretett.
Főleg a harmadik randi után, amikor megvallotta a nőnek:
– Nagyon vágyom valamire. Folyton ez jár a fejemben… Elképzelem, hogy…
– Mondjad már, mi az!
– Szeretném, ha felülnél meztelenül a konyhaasztalra. És úgy… Ott széttárnád a lábad, én pedig beléd hatolnék.
– Semmi akadálya! – mondta Magdi gondolkodás nélkül
– Tényleg megtennéd?
– Neked nagyon szívesen!
 
Fábián hozzánőtt Magdihoz, nem tud elaludni, ha nem érzi az ágyban maga mellett a nő testét. S reggelente megborzong. „Furcsa dolog a saját feleséggel folytatott szexuális viszony! Van benne valami emelkedetten perverz. Mintha az ember egyszerre feküdne le az anyjával, az emberiség ősanyjával, az összes korábbi kapcsolatával és persze az aktuális házastársával.”
 
Magdi végre megérkezik a Deák téri metrómegállóhoz.
Fábián szokás szerint megcsókolja a homlokát, beletúr a hajába, kedvességeket suttog neki, amit nem ért a nő, mivel már nagy a forgalom. Fenn éppúgy, mint a föld alatt.
–  A Nyugatitól futnunk kell, ha nem akarunk lemaradni a filmről – mondja a férfi, már hangosan, hogy a nő az érkező szerelvény dübörgésében is hallja. Magdi bólint. Válaszolni viszont már csak akkor válaszol, mikor bezárultak az ajtók.
– Én nem fogok futni.
– Hogyhogy? Nem érdekel a film eleje?
– Az egész film nem érdekel.
– Miért nem mondtad korábban? Akkor más programot csináltam volna.
– Nem érdekel a film. És te sem érdekelsz.
– Micsoda?
– Elhagylak.
 
– A hülyékkel szoktak hülye dolgok történni! – vágta egyszer Magdi Fábiánhoz, amikor az elmesélte neki, hogyan hajtott bele egy rendőrautóba. Fábián ekkor már figyelmeztetgette magát: „nem szül jó vért a teljes őszinteség!”, de korábban meg annyira jó volt, ha Magdi együttérzett vele, és vigasztalta. Hogy szövetség van köztük, nem harc.
 
– Elhagysz? Ez valami vicc? – kérdezi Fábián, és hangjába belesikolt egy síneket koptató metrókerék.
– Nem vicc. Ma nem voltam dolgozni, hogy elvihessem az albérletből a cuccaimat.
– De… Istenem… Mi történt veled?
– Megjött az eszem. Az történt. És már ezerszer elmondtam mindent. Furcsa, hogy csodálkozol.
– Persze hogy csodálkozom. Egy kapcsolatban…
– …vannak hullámvölgyek. Ezerszer hallottam.
– Egy évig tervezgettük, hogy otthagyjuk Nyárligetet, és feljövünk Pestre.
– Mit számít ez?
– Hová… Kihez költözöl? – kérdi a férfi, a nő pedig megrázza a fejét, ami egyszerre jelzi, hogy nem érti, és hogy érti, de a másiknak semmi köze hozzá.
– És miért itt… Ezen a kurva metrón jelentetted ezt be? – kérdezi már hangosan Fábián.
– Hogy ne tudj balhézni, ordibálni – s ezek a nő utolsó szavai. Még éppen ki tud ugrani a szerelvényből. Az ajtók összezáródnak mögötte. Fut, bár a férfi úgysem tudná elkapni. Csak a szemével követi. A nő nem fordul vissza.
Fábián körbenéz. Szánakozó tekinteteket lát. Még inkább kétségbeesik. Kezét az arcához emeli. Kezét, melyben még érzi a nő hajának puhaságát.
 
Anyjának nem tetszett az ötlet, hogy Magdit feleségül akarja venni. A leendő ara idősebb a fiánál, s túlságosan, a hihetőség határain túl simulékony, és többet keres. Ezeket nem nevezhette meg fenntartásai okának, ezért a Magdi származását hozta fel:
– A beregi emberek, a nők is, olyanok, hogy élnek, élnek, aztán egyszer csak megbolondulnak. Megölik magukat. Vagy a házastársukat. Vagy a kutyát. Vagy legalábbis elkezdenek ilyenekről fantáziálni.
 
A metró nem vesz tudomást Fábián kínjáról. Végzi szokásos útját: Nyugati pályaudvar, Lehel tér, Dózsa György út… Szerelvény megáll, ajtók ki, utasok le, utasok fel, ajtók be, szerelvény indul. Megáll, ajtók ki, utasok le, utasok fel… Fábián olyan kimerült, hogy nem tud felállni az ülésről.
 
Fábián gyermekkorában a naményi Szamosra járt horgászni. Egyszer bevetette volna a horgot, de az beleakadt a könyökébe. Olyan fájdalmat érzett, hogy nem kapott levegőt. Összegörnyedve könnyezett. Az orvos szedte ki bőréből a hegyes eszközt, a fiú pedig sajnálni kezdte a halakat, akiknek fájdalmat okozott. Álmában beszélgetett velük, és ahogy anyjától látta, jóddal ecsetelte vérző szájukat. Most egy elegáns, halszálkás öltönyben érkező, magas keszeg ül le elé. Mutatja, hogy hiába gyógyult be a sebe, a szája még mindig ferdén áll, nem tudja rendesen használni.
Erre a képre tér magához Fábián.
 
Már egyetlen útitársa sincs. A metrószerelvény rohan, az alagút fala szürke massza. Csak néha lassít annyira, hogy el lehet olvasni a Cegléd, Szolnok, Debrecen feliratot.
Aztán mégis megáll a jármű, az ajtók kitárulnak, de nem lép be senki a kocsiba.
A hangosbemondó pedig, mintha direkt Fábiánnak címezné, megszólal:
– Nyárliget, végállomás. Tessék kiszállni!
 
 

Vissza a tetejére