Az a megvető pillantás
Zoltán egyedül élt. Reggelente munkába ment, négy után boltok, posta, s mielőtt hazaindult volna, néhány kocsmát is útba ejtett. Napszemüvegét hol a fején, hol a kezében tartotta, mert nem tudta eldönteni, hogyan előnyösebb. Pedig már egy ideje nem érdekelték a nők. Valójában semmi nem érdekelte. Csak emlékezett. Ült kedvenc asztalánál, mint aki vár valakire. Sört rendelt. A pincérek ismerték, mosolyogtak rá, tettetett kíváncsisággal érdeklődtek, s néhány udvarias szót is dobtak felé, mikor olyan kedvük volt.
Fiatalkori önmagát kereste, pedig az sem volt olyan, akire most büszkén gondolhatna. Csak a fellépése. Mindig az első pillanatok, a szigorúan villanó kékeszöld szempár, majd később a tekintélyt kölcsönző doktori titulus.
A vendégek jöttek-mentek körülötte, néha rábámultak, s ő úgy érezte, kinézik, mert egyedül van. Mintha szigeten ülne, s mindenki más a parton. Figyelte a partlakókat. Összehajolnak, nevetgélnek.
Beátára gondolt, és Annára; a kisvárosra. Hogy mennyire elvágyódott onnan! Keresett valamit, ami ő, vagy ő lehetne. Mélyen magában megvetette dr. Császár Zoltánt. Szabad akart lenni, de nem tudta, hogyan kell.
A kocsmák után hazament, zenét kapcsolt, mérsékelten kényelmes karosszékében olvasott, majd lefeküdt.
Nemrég költözött a nagyvárosba. Azt gondolta, itt megbecsülést szerezhet. És aki megbecsült ember, arról sugárzik a tekintély. Arra figyelnek.
Minden hétvégén fürdőbe ment. Nem keresett sokat, de erre nem sajnálta a pénzt. Úgy akart élni, mint egy igazi polgár. A hideg uszodavíz után gőzfürdő, szauna következett. A billenős nyugágyon telefonját nyomkodta, ám üzenetet ritkán kapott.
Elhanyagolta régi barátait. Nem keresett senkit, s egy ideje már őt sem keresték. Azzal vigasztalódott, hogy akik igazán fontosak, megmaradnak. De tudta, ez is önámítás.
Mindig a köznek dolgozott, mert soha nem bízott magában annyira, hogy bele merjen vágni valamibe. Folyton mást csinált, mint amit szeretett volna, bár azt sem tudta, mit szeretne. Szabadságra is csak ritkán ment, mert félt, hogy lemarad a munkájában.
Otthon még várta a nyarat. Most már úgy érezte, a vége miatt az eleje sem éri meg. A két hét utolsó napjaiban már a rá váró első szürke munkanaptól szorongott. A szolgálatból csak a hétvégék szabadították ki. Azokról nem ő döntött, azok csak úgy jöttek, és kész. Azt az állam biztosította, legális, tehát lelkifurdalástól és bűntudattól mentes idő, igazolható semmittevés. Két nap forma és tartalom nélkül. Üres létezés térben és időben. Valójában ezt imádta. Bármennyit gondolkodott, bárhogy kutatta, miért érdemes felkelni reggelente, nem tudta magát meggyőzni arról, hogy vannak álmai, s irtózott a gondolattól, hogy egyszerűen csak rest mindenre. Mindenre, ami nagyszerű.
Mikor gyerek volt, a felnőttek arról beszéltek, ha szorgalmas és kitartó lesz, bármit elérhet. Biztosan sikerülni fog, fiam, hiszen tehetséges vagy. Egy ideig el is hitte ezt, és úgy élt. De ha őszinte akar lenni magához, sosem bízott abban, hogy tehetséges, és nem tudta, mit kellene tennie azért, hogy valóban az legyen.
Az albérlet csendes volt. Folyóparti. Körülötte az összes lakásban öregek. Az út ugyan forgalmas, de azon túl fülledt, mámoros kertváros. Fák, madarak.
Zoltán tudta, saját idejéhez saját teret kapott. Eljött, s most végre minden nélküle történik abban az isten háta mögötti kisvárosban. Minden. Itt maga lehet, pontosan úgy, ahogy akarta. Vagy legalábbis úgy, ahogyan gondolta, hogy akarja. Az egyedüllétet lehetőségként fogta fel. Gyakran nyúlt a pohár után.
Munkája végeztével nap mint nap a könyveket bújta. Regényeket. Elsősorban a kortárs szépirodalmat. Volt, amit egyáltalán nem értett, mégis kínozta magát, nyálazta az oldalakat, s makacsul kereste a világosságot, mely által több lehet. Mert valamit biztosan elrontott egykor. Valaminek történnie kellett egy rég elfeledett időpillanatban, amikor egyszerűen máshogy döntött. Rosszul.
Naplót írt. Olykor napok, hetek kihagyásával. Olyasmiket jegyzett le, amiket lényegesnek gondolt jellembeli, szellemi alakulása szempontjából, s amikről hónapok múltán rendre kiderült, hogy jelentéktelen apróságok. Írni kell, mondta másoknak, írni. Legalább naplót. Ilyenkor furcsán néztek rá, s általában nem várták meg, amíg befejezi. Másról kezdtek beszélni, rendszerint olyasmiről, ami nem érdekelte vagy amihez egyáltalán nem értett. Ő udvariasan figyelt, bár néha komoly erőfeszítésébe került, hogy a torka mélyére szorítson egy-egy leleplező ásítást. Nem igazán érdekelték mások gondolatai.
Néhány év után hazavágyott. Időben és térben. Gyakran kapta magát azon, hogy saját időutazásának szürreális lehetőségét fontolgatja halálos komolysággal. Elképzelte, hogyan térne vissza, s mikor. Egészen a kisgyermekkorába, vagy inkább a húszas éveibe? De mit tenne, ha ott és akkor emlékezne a jövőjére? Képes lenne máshogyan dönteni bármikor is? Nem tudott mit kezdeni a gondolataival, ide-oda csapódott közöttük. Ezek vonták el figyelmét munka közben, ilyesmikről írt naplójában sokszor oldalakon keresztül. Különös becsvágy hajtotta, mert félt az öregedéstől. Nem tudta, mi történik, ha most sem sikerül. Nem tudta, hogy a hosszú, visszhangtalan évtizedek után megérkezhet-e még valahová. Tette a dolgát, mert a dolgok természete, hogy rendezni kell őket, de azt érezte, bárhogyan is igyekszik, másra nem marad erő, lendület. Pedig akart és hitt. Legalább egy ideig. De mi történik velünk, ha már nem hiszünk?
Beáta, Anna és a többiek, mindenki, aki előttük volt, és aki utánuk, beleveszett a múlt homályába. Csak ő maradt. Nem számított más, a családja sem, csak azok, akik elhagyták. Azok, akik szerették, és valamiért mégis odébbálltak, elléptek mellőle.
Kitalált történetek hősei vigasztalták. Néha Raszkolnyikovra gondolt, a regénybéli diákra, aki gyilkolt, s arra, hogy ő azt nem merné soha. Baltával, késsel, esetleg puszta kézzel? Nem, utóbbi módon biztosan nem. Talán lesből, váratlanul. Úgy sikerülhetne.
Két év után összejött valakivel. Nem értette, mit akar tőle. Nem értette, miért nem látja benne Beátát és Annát. Mindent megtett már kapcsolatuk első napjaiban, hogy gyengeségeit, hosszú távon kibírhatatlan butaságait nyilvánvalóvá tegye. Beszélt róluk, de a nő nem hitt neki. Azt mondta, én tudom, hogy ki vagy. Menjünk innen, és minden más lesz! Hidd el! Te egészen különleges vagy. Az intellektusod. Menjünk Pestre, aztán külföldre! Mondjuk Skóciába. Képzeld, kicsim! Azok a kastélyok, az a hangulat. Ott az lehetsz, aki lenni akarsz. Jó az angolod is.
Zoltán szeretett volna hinni a nőnek, de nem tudott. Néhány éve egy osztálytalálkozón arról beszélt besörözve, hogy ha újra elkezd gyakorolni, és zenekar és koncertek, úgy, mint régen, vagy inkább jobban, akkor talán még befuthat. Mondta volna még tovább, de egy pufók osztálytárs közbevágott. Befutni, ember? Gondolkodj már! Negyvenöt vagy.
Zoltán soha nem gondolt a korára. Sokáig úgy érezte, még előtte minden. Hogy is mondta Stendhal? A gyermekkor ott ér véget, amikor rájössz, nincsenek felnőttek. Zoltán negyvenöt után jött rá. És nemhogy felnőttek nincsenek, ő maga sem vált azzá. Egy gyerek úgy képzeli, létezik valamiféle határ, amit ha elhagyunk, tudni fogjuk, hogy felnőttünk, s többé nem történik meg velünk az, ami egy gyermekkel megtörténhet. Egyébként Stendhalt unta, nem is tudta végigolvasni a Vörös és feketét, A pármai kolostorba pedig bele sem kezdett. Felnőttként nem érdekelték a romantikusok. Talán csak a zene volt kivétel, Wagner, A Nibelung gyűrűje.
Voltak napok, amikor azt érezte, végre talpra áll. Örült olyankor, s elhitte, hogy idővel innen is továbbköltözik. A nő erősítette ebben. Majd ott, mondta, ott a fővárosban, majd akkor, szívem… És értsd meg végre, minden napnak van reggele és estéje, és az akadályok azáltal nőnek hatalmasra, hogy túl sokat gondolunk rájuk, miközben semmit nem tehetünk a lebontásuk érdekében!
Szerette hallgatni a nőt. És igen, azok a bizonyos naponta újra és újra felépülő akadályok, a keserves reggelek és a munka, amit szívből gyűlölt, és amelyet mégsem hagy ott. Nem bízott benne, hogy másik állást talál, s milyen kínos lenne, ha mint munkanélküli jogászdoktor hirtelen aprópénzért kuncsorogna, ráadásul otthon, abban a túlságosan is vidéki kisvárosban, minden nyomorúsága színhelyén. Mert akkor muszáj lenne hazaköltöznie, hiszen albérletről fizetés nélkül szó sem lehetne. A régi szobájára gondolt, ahol annak idején olyan jól érezte magát, s ahová most mégis annyira rosszulesne visszamennie.
Azután újabb reggelek és esték, délutánok, üres, céltalan munkanapok, rövid hétvégi délelőttök következtek, mikor egy nap, éppen aznap, amikor az irodaházban végképp feladott minden illúziót, a nő is elhagyta. Az összes villanyt lekapcsolta, csak egy vastag gyertyát gyújtott akkor éjjel.
Részeg volt már, mire elnyomta az álom. Őt látta a mély bódulat ólmos, öntudatlan óráiban. Még vele volt, még beszélt hozzá, és a nő biztatta, ahogy régen, de bárhogy akarta, már nem tudta megérinteni, nem érezte az illatát. Szörnyű reggelre ébredt. A következő napok, hetek elviselhetetlenek voltak. Kimerülten járt dolgozni. Magánya olyan nyomasztóvá nőtt, mint azok a kopott tűzfalak, melyeknek tövében naponta elbaktatott. Visszafelé nem akart nézni, előre pedig nem látott.
Zoltán különös álomból riadt egy novemberi éjszakán. Valami régi, fehér buszról szállt le egy idegen város hajnali derengésében. A buszon rajta kívül senki sem utazott. A környezet kisvárosias volt, az utcák, amikre a megállóból rálátott, gyéren megvilágítva, sehol egy teremtett lélek, csak köd, homályos kékség, búgó utcai lámpák. Nem tudta, mit keres ott. Zsebeit tapogatta, de nem találta a telefonját. A hátizsákját is végigkutatta, de ott sem lelte. Biztosan elhagyta, viszont nem emlékezett rá, mikor. Tulajdonképpen semmi nem volt nála. Nem vitt magával meleg ruhát, vizet, ételt, nem volt meg a pénztárcája, tehát egyetlen fillér nélkül állt ott átfázva a hűvös, sötét utcasarkon, abban az elhagyott buszmegállóban. Találomra indult el az egyik irányban. Egy térre érkezett. Hirtelen nagy épület magasodott előtte. Nyugalom szállta meg. Valahonnan ismerte a helyet, de hogy honnan, nem tudta. Mintha valami templomféle lenne, ódon, kistéglás falai monumentális masszivitást sugároztak, a többemeletnyi magasságban lévő üveg tetőszerkezeten pedig átszűrődött a hajnal párás sötétkékje. Az épületet gazdag, bokros kert vette körül fekete törzsű faóriásokkal. Fázott, fogai vacogtak. Érezte, hogy valami történni fog. Sehogyan sem akart világosodni. A hajnal elkezdődött, de mintha megállt volna. Váratlanul fekete füst gomolygott a fák ágai közül, s lassan ráborult mindenre. Néhány percbe telt, mire észrevette, hogy a magasabban lévő ágak nem engedik át maguk között a sötét ködöt, pedig arrafelé már világosabb lenne az ég. Különös öröm fogta el. Ekkor újra hallani vélte az iménti busz hangját. Sarkon fordult, és rohanni kezdett a zaj irányába. El kell érjem, tovább kell mennem vele! Nem akarok itt maradni! Nem tudom, hol vagyok! Hogy jutok haza? Úristen, mindjárt elindul, lekésem! Lekésem!
Szaladt lélekszakadva. Érezte az aszfalt harmattól fölázott, keserű szagát. Puffadt döglött béka került a lába alá, futtában is megborzongott. A fekete füst már előtte gomolygott, mikor alakok körvonalát látta kibontakozni, ahogy túloldalt vele rohannak hosszú gólyalábakon. Nem nézett rájuk, futott tovább. Tekintetével a buszmegállót kereste. Csak saját zihálását hallotta. Ekkor a szűrt derengésből emberek bukkantak ki, akik a sarkon várták a buszt. Magas, vékony alakra figyelt fel, aki egy villanyoszlop takarásában, neki oldalt állt. Őt nézte, mert valamiért tudta, hogy pillanatokon belül ő is észreveszi majd. Csúcsos, barna kalapban várta az idegen. Zoltán fulladni kezdett. A férfi kilépett az olajos, fekete villanykaró mögül. Farkas György vagyok. Felismer?
Igézve nézte az idegent, mondani akart valamit, de az nem várta meg a választ. Megvető pillantással hátat fordított neki, és eltűnt a ködben. Zoltán rohanni kezdett visszafelé, a templomszerű épület irányába, de belefutott a világosba, és akkor felébredt.
Nem tudta, ki az a Farkas György, s hogy miért jelent meg az álmában, de tulajdonképpen mindegy is, ha értené, az sem változtatna semmin. Időpocsékolás ilyen dolgokon rágódni. Isten sincs, akkor mitől lenne jelentése egy nyavalyás álomnak. De most már nem telt el úgy nap, hogy ne jutott volna eszébe Farkas György, és az a megvető pillantás.
Már nemcsak dr. Császár Zoltánt gyűlölte, de azt az embert is, aki azelőtt volt.
Vissza a tetejére