Száraz Miklós György

Tibeti szél

kisregény
 
Tizenhét
 
Az álom úgy söpörte ki a valóság kicsinyes részleteit a fejéből, ahogy szélvihar takarítja ki a szemetes udvart. Nem hagyott maga után semmit, csak a tiszta, kék eget. Dzsampal Gyaco magától ébredt, felült az ágyán, és egyetlen mozdulattal visszaparancsolta a surranó szolgákat. Korán volt még, a Hajnalcsillag biztatóan ragyogott, amikor a nyolcadik dalai láma kilépett a Potala tetőteraszára. Nem meditált, a mellvédhez sétált, és a reszketeg, sárga derengésben elbámult a széles völgy fölött. Csönd volt, áttetsző és engedékeny csönd. Egy sas árnyéka suhant át a meszelt falon. Messze túl a folyón, marék sörét a sztyeppe aranyán, vadszamárcsapat legelt. Szabad szemmel mozdulatlannak látszott a dűnéi és zátonyai közt tekergő víz is, zöld üvegként tündökölt a sárga és rőt homokon. Dzsampal Gyaco az idegen férfira gondolt, aki valahol ott alszik lent a Söl zegzugos utcáinak valamelyik házában. Ahogy tekintete végigfutott a lapos háztetőkön és az udvarokon, mintha moccant volna valami. A távcsőért nyúlt, és amikor megtalálta, amit keresett, elámult. Először azt hitte, kutyát lát, aztán rájött, hogy a fehér bundájú állat egy farkas.
– Mit akarsz? Miért jöttél? Miért vagy itt? – suttogta a láma, és amikor eszébe jutott, hogy ugyanezt a három kurta kérdést szándékozik feltenni az idegennek is, elmosolyodott. Segítő démon lehet, gondolta, vagy küldött. Nem acsarognak rá a kutyák.
Az állat a folyó felé tartott, és Dzsampal Gyaco követte a tekintetével, míg el nem tűnt a szeme elől. Akkor letette a messzelátót, úgy helyezkedett el a teraszon, hogy a kelő nap a háta mögött legyen, és elmerült abban a belső birodalomban, amiben semminek nincs alakja, nincsenek színek, szagok és ízek, nincs nappal és éjjel.
 
Tizennyolc
 
Amikor visszatér az anyagtalan belső világból, ami mégis magában foglalja az ezerszer ezerszer ezer mindenséget, ahogy tudata visszaszivárog a testébe, és kitölti, mint víz a korsót, amikor ismét önmagára ismer, érzi tarkóján a nap erejét, hallja az áldozati étkeket fosztogató egerek surranó neszezését, akkor kinyitja a szemét, és már tudja, hogy mit kell tennie. Intésére bársonyléptű szolgák suhannak, szerény reggelijét, a mézzel és szárított sárgabarackkal ízesített campát nem az évszázadok porától és az égő kanócok kormától bűzös leheletű, hűvös szobában, hanem a teraszon tálalják. Rövid imát mormol, eszik. Ahogy végez, elhessenti a buzgó ruhatárnokot, a fontoskodó szertartásmestert. Olyan eltökélt, hogy a méltóságok hajlongva, hátrálva, zokszó nélkül visszavonulnak. A mellvédhez lép, a távcsőért nyúl, és amikor a lopakodók és fürkészők legfőbb főnökét kéreti, láthatatlan szolgák sietnek hatfelé.
Annyi idő telik el, míg kétszer felforr az edényben a víz, míg a fekete bagoly lenyel egy vándorpatkányt, míg az alkalmat leső démon ötszázat pislant.
– Hívattál, Kundun.
Dzsampal Gyaco leereszti a távcsövet, de nem fordul embere felé, szabad szemmel is a Söl lassan megelevenedő utcáit vizslatja.
– Este elmegyünk hozzá – mondja. – Meg tudod szervezni?
Lobsang Kunga nem mutat meglepetést.
– Ahogy kívánod, bölcsesség óceánja.
– Sötétedés után. Kettesben. Csak te meg én.
A titkosszolga elgondolkodik, aztán meghajol.
– Oroszlántrónus ura, én majdnem mindent meg tudok szervezni. Ha úgy kívánod, feltárom neked a tanácsnokaid és minisztereid olyan rejtett vágyait, amiről ők maguknak sejtelmük sincs. De megszabadítani tőlük csak egy módon tudnálak.
Dzsampal Gyaco elmosolyodik, a főnyomozója felé fordul. Bízik az emberében, ő még gyerek volt, amikor először találkoztak, Lobsang Kunga talán harminc. Mulattatja a kifejezés.
– Azt az egyetlen módot, Lobsang, sohasem fogjuk használni.
– Természetesen, Kundun.
– Este. Sötétedés után. Ketten. Gyalogszerrel. Egyszerű csubában. A háziakat ne távolítsd el. Az asszonyt… Dönkar? Az asszonyt és a gyereket is látni akarom.
– Úgy lesz, ahogy mondod, Kundun.
– Ők ne tudjanak róla. Ne értesítsd őket. Minden úgy legyen, ahogy lenni szokott.
– Értem, Kundun. Nem tudnak majd semmiről.
Vár, majd mivel a láma nem szól, meghajol.
– Ha más parancsod nincs, távoznék, Kundun.
– Kérés, Lobsang. Kérés.
A fülelők parancsnoka felpillant, tekintetük összevillan.
– Ahogy parancsolod.
Dzsampal Gyaco érti a tréfát, int, aztán eszébe jut valami.
– A farkasról tudsz valamit?
Lobsang Kunga nem mutat meglepetést, elgondolkodik. A láma élvezettel figyeli, ilyenkor az a képzete támad, hogy bizalmas embere agyában végtelen könyvtár rejtőzik, amiben szerzetesek végtelen serege moccan, könyveket és fóliókat lapoznak, hogy amikor megtalálták, amire szükség van, jelentsék gazdájuknak. Szinte kívánja, hogy a minden titkok tudója beismerje, nem tudja, mire gondol. Csalódnia kell, de annak is örül.
– A fehér farkas? Őt kérdezed, Kundun? A vörös folttal a mellén?
A dalai láma nem szól, helyeslően mosolyog.
– Nem tudtam, hogy tudsz róla – ismeri el Lobsang Kunga. – Pedig tudom, hogy előtted nincs titok, neked semmi sem kerüli el a figyelmedet. Bocsáss meg felfuvalkodott szolgádnak.
– Mit tudsz?
– Az ünnep délelőttjén jelentették, hogy átúszta a folyót, aztán a Maitréja szentélyében megpihent. A Csakpo-ri lábánál muzulmán mészárosok koncot vetettek neki, de rájuk sem pillantott. Mintha keresett volna valamit vagy valakit.
– Kit?
– Sejtelmem sincs, Kundun. Azt mondták… Mondanak sok mindent.
– Folytasd.
– Még azon az éjszakán megrémített egy asszonyt, aki a Söl sötétjében kódorgott. Négykézláb. Azt mondta, a hófarkas, a fehér farkasdémon az egyik ház sarkánál ült, és a szeme izzott. Ennyit tudok, Kundun. Nem fordítottam rá elég figyelmet. Talán mert az asszony részeg volt. Azóta nem kaptam hírt. Nem is kérdezősködtem. Nem gondoltam, hogy fontos lehet. Nézd el a hanyagságomat.
– Nem ment el – mondja Dzsampal Gyaco. – Most is itt van. Tudom.
Vár. Hallgat. Kedvérevaló, hogy a mindent látónál és mindent hallónál többet tud.
– Megkérdezhetem, Kundun, kitől származik…?
Nem fejezheti be a kérdést, a láma közbeszól.
– Megvannak a saját… – elgondolkodik, elmosolyodik – a saját eszközeim.
Lobsang Kunga töpreng, villan a szeme, pillantása a messzelátót keresi, ám arca közömbös, finom rándulás sem árulkodik a megkönnyebbülésről.
– Nem kétséges, Kundun. Ismétlem, előtted nincs titok. Csak ezért nem csüggedek. Mit vársz mihaszna szolgádtól?
– Mit gondol a mihaszna szolga? Mit keres itt ez a farkas?
A titkosszolga éppen csak annyit késlekedik, hogy ne tűnjék meggondolatlannak a válasz.
– Istenkirály – kezdi –, minden földi és égi hatalom birtokosa. Senki vagyok. Fehér selymen alig látható piszokfolt. Macska, aki a templom galambjaira vadászik. Te a fény vagy. A tudást őrző tenger. Hogyan vetemedhetnék arra, hogy véleményt mondjak valamiről, amihez nem értek? Hűségem pecsétje töretlen. Remegve várom utasításaidat, de tőlem a holt kérdezd, a kit és a mikort. A miért nem az én hatásköröm.
– Elég, Lobsang – nevet a láma. – Az a gyanúm, hogy ámítasz engem.
– Hogy merészelném, Kundun. Mondd, mit tegyek?
– Légy itt este, amikor az égen járó istenek már mind odafent ragyognak.
– És a farkas? Parancsolod, hogy előállítsam neked?
A terasz átforrósodott, milliárd nyílvessző záporozik a felhőtlen tibeti égből. Dzsampal Gyaco int, a mellvéd felé indul, embere követi. Néma, láthatatlan szolgák surrannak, a terasz hosszában kifeszítik a vörös napfogókat. A dalai láma kezébe veszi a látcsövet.
– Mutasd meg nekem a házat.
A főnyomozó a mellvédhez lép, végigfuttatja tekintetét az alant elterülő falun, melynek fele napfényben fürdik, másik felére éppen a palota és magas hegye vet árnyékot. Két pillanat sem szükséges, hogy a gyakorlott szem eligazodjon az utcák és sikátorok szövevényén.
– Ott a szélen – mutatja. – Amelyiknek a kapuja előtt a szürke tehén ácsorog.
Dzsampal Gyaco szeméhez emeli a messzelátót. A csönd mélyén kakas kukorékol, szél kaparász.
– Ne törődj a farkassal – mondja a láma, és a távcsövet nem veszi le a szeméről. – Jó hír hozója, nem éhszomjú, vasnyelvű pokolküldött. Érzem. De azért megkérem Tszan Raptant, hogy nézzen bele a csontokba. Eredj, Lobsang. Rengeteg elintéznivaló vár mindkettőnkre, míg este találkozunk.
 
 
Tizenkilenc
Nala története
 
Az udvaron játszom. Hátul a sarokban. Az itatóvályúnál. Reggel van. Éjszaka fagyott, de akkor már süt a nap, és a víz tetején olvadozik a jég. Vékony és átlátszó, mint az üveg. Szép. Nagyon tetszik. Legjobban ott, ahol a víz és a jég találkozik. Hullámos partú, csillogó és törékeny félszigetek. Felülről nézem. Azt képzelem, hogy magasban vagyok, és ott lent a víz a tenger. És akkor a jégcsipke formáiban meglátom Buddhát. A körvonalait. Gyorsan történt. Egyszer csak ott van. Nézem őt. Aztán közelebb hajolok. Még közelebb. Egyre közelebb. Aztán már nem tudok megállni. Repülök. Vagy inkább zuhanok. De nem félek kicsit sem. Nem is akarok megállni. Ezért mondom, hogy repültem. És a zuhanásnak nem volt vége, mert ahogy közeledtem, mindig újabb és újabb Buddha tűnt fel. Minden Buddha minden darabkája ugyanaz a Buddha volt. Jampa talált rám, az öreg jakpásztorunk. Hiába szólongatott. Hallottam őt, de nem figyeltem rá. Nem akartam visszajönni. Fel akart kapni, ölbe venni, de nem tudott. Öreg és ráncos, de úgy kapja fel a jakbocsot, mint egy vánkost. Szarvánál leteperi a felnőtt bakkecskét. Azt mondja, mintha egy himalájai cédrust akart volna kihúzni a földből. Azt mondja, olyan súlyos voltam, mint egy zsák só. Megmozdítani sem tudott. Tapsolva táncolt körülöttem, aztán óbégatva elrohant Dönkarért. „Beleköltözött a kődémon!” Ezt kiabálta. „Nalát megszállta a démon!” Mire visszatértek, újra az arcomat láttam a vályú vizében. Dönkar felkapott, én meg mosolyogva azt mondtam, hogy semmi baj. Minden jól van. Nagyon jól van. Ők meg nevettek. Azóta sokszor megtörtént ugyanez. A folyóparton játszottunk hárman. Nasi, Nele meg én. A tavaszi nagy hajtás idején. Kergetőztünk. Homokfalut építettünk. Bámultuk, hogyan hajtják a nyájakat a gázlón. Fújt a szél. Felnéztem egy fára. Bele a lombjába. Reszkettek és csillogtak a levelek. Tömérdek levél. És a rajzában megint megláttam őt. Nőtt, egyre nőtt, én meg zuhantam fölfelé, és bárhová néztem, a fülére, a térdére, a köntöse szegélyére, ott újra megjelent kicsiben, és nőni kezdett, homokszemnyi pontból nőtt, nőtt. Így ment sokáig, mert jó volt. Azóta is sokszor láttam. Homokban, tócsákban, felhőkben. Mindenütt ott van. Csak nézni kell.

Vissza a tetejére