Eső - irodalmi lap impresszum

Neandervölgyiek

regényrészlet
 
1920 januárjában még nálunk időztek a románok. Mi lesz a Tiszántúl sorsa? Mi lesz a többmilliónyi magyarral, mi vár az elcsatolni kívánt területekre? Partium hová kerül, Nagyvárad, Szatmár, Szalonta, Arad? Ott van a Bánát! Románia része lesz-e? A szerbeké a Délvidék, szlovákoké a Felvidék? Miközben Erdély mindenestül elveszni látszott. Gál beszélt arról a kaszinóban régen, hogy az elsiratott Ady már 1912-ben megmondta, el fog veszni Erdély. Föl lehet rá készülni. Egyébként nem lehet. Arra sem, hogy a Balatonig akar menetelni az összes nekiveselkedett szomszéd. 
Ernáékra a tanyán pirkadt, ott vérezte be őket az alkony, amikor elfárad a Tisza felől lökdösődő szél, a növény mozdulatlan lesz, és az állat már csak álmában beszél. Mint akik saját magukat zárják börtönbe, pedig nem is emelkedik fal vagy kerítés körülöttük. Kifelé kellett menni a városból, a kocsiút jobb oldalán állt a ház, terült az udvar, a laposan nyúló föld. Hallatszott varjúmadár is. Amikor a rétisas lecsap a sikoltó nyúlra. És fütyült egy másik hang, túúú, tú-túúú.
A szélkiáltó madár! Szárnyal és sikoltozik, kicsit a kelepléshez hasonlatos hangon, úgy, mintha tényleg a széllel kiáltana. Ami persze lehetetlenség, csak mert a szélkiáltó madár a hűvösödő nyárvégi szelekkel útra kel, melegebb éghajlatokra költözik, délre. Ami most kiabál, inkább látomás. Erna nevetett, hallomás inkább, a múlt sírása, rívása, sikoltása. Itt maradt valami, jajgat neki. Nem akar eltűnni, örökké része a vidéknek, a földek fölött elfúvó szélnek, a szél görgette göröngynek, a hajló fának, állatnak, embernek, tútú.
A harmadik kilométerkő magasában állt a szakszerűen megerősített vályogház, a semmibe nyújtózó latifundiumban. Vaksi, rövidlátó, zöld fakeretbe szorított ablakok. Gémeskút rúdja, tüskés bokrok körben, mint vigyázó őrsereg. Ide hurcolkodtak. Életük helye most már. Lackó akarta csökönyösen, ellenállva minden könyörgésnek, táncolt előtte a pálinkás pohár, ezt elhatároztam, mert van lehetőségem és erőm, a sorsom az enyém! A szabad ég alá állok, bazmeg!
Olyanok lettek, gondolta Erna, mint akik vezekelnek. Azt a parcellát a gróf földosztása után kapta a férfi, nem köszönte, úgy gondolta, jár neki. A messziről érkező, párával, sós homokkal teli levegő, a szabad föld illata. Lett a tanyaépület előtt álló fa ágain egy gólyafészek, nem hurcolkodott el a bolond lakója a többivel, ki tudja, mi tartotta vissza. Kelepelt a madár, furcsa hangja volt, egyre vékonyabb, végül már sípolt, állva fagyott a fészkébe. Az lesz a tavasz, ha összeroskad. Addig ott áll, fagyottan, mint egy iskolai szemledarab.
Az alakzatban repülő ludakat jobban hallani, amikor az éjszakában szállnak, mintha a lidércek vonulnának sikongatva. Lentebb varjak keringtek rossz dalolással, ha leereszkedett a csapat, fekete foltokká váltak a földeken.
Egy tanya olyan helye az életnek, ahol nem szívesen látott vendég a kíváncsiság. Ami meg nem tudott, az nem életbevágó. Tetvet, bogarat, nyüvet tudni kell irtani. Miért beteg a jószág, miből látszik, tudni kell. Ha aszály van, mi a teendő, tudni kell. A sok vizet, a napokig szakadó esőt, hogy a csűrig nem látni el, tudni kell. A sok sziket is tudni kell. Mit jelent, ha keletről fúj, mit, ha nyugatról.
Kivételes hangulatuk van a téli estéknek, ha hó hull, a halál szakad százezer pehellyé, a téli éj üvegpalota, óriás, néma, a kutya elcsöndesül, az állatok bújnak, és mint gyönge vászon, elfeslik az akarat. Aztán ha olvad, az ég lógó hasa alá dagad a sár. Nyáron nem akar elmúlni a nap, beköpi a légy az asztalon felejtett kézfejet is.
Körbeállták a telket a hatalmas, a széltől mindig részeg nyárfák. Az ember megszokja a látványt, aztán rájön, minden messzebb van, mint gondolná. Reggel kérdezik, este koppan a felelet, mintha diót törnének. Rágott, fekete körömmel válogatja a lencsét. Könnyen száll el, hogy majd. Jön a tavasz neszekkel, zajokkal, a nyár fölhangosítja a legyet, szúnyogot, méhet, darazsat, tücsköt. Őszig kitart minden koncert. Finom suhanással repül pocok fölé a rétisas. Hallani, hogy váj a bunda alá a madárkarom. Sír a nyúl, gyerekduda. Rókafog a torkán, sercen a vére. Az első fagyoknál terjedni kezd a csönd. Törik a lapulevél, megfagyott. 
Van egy zsebkendőnyi föld, lehet túrni, lehet kapargatni, a közelben is megpróbál kapaszkodni néhány családos gazdaság. Beszereznek, tárgyalnak és alkudoznak jószágra, birka, tehén, disznó és káráló szárnyasok, a városi állatpiacon ketreceket kell kölcsönözni. Kigurul a sárga tojás az ólból, arra nem kell pénzt adni, csak a magra és a féregirtóra. Nyakfájásig lehet bámulni a csillagos éjszakába. Szeretkeznek? Inkább nem. Összefekszenek. Még csak baszás se, Erna húz a hálóing öl felőli részén. A melleit nem hagyja, a száját se csókolni, mint aki másnak tartogatja őket.
Lackó azt hangoztatja a pislogó petróleumfénynél, ő is tud olyan önállóan dolgozni, mint bárki. Bízik a két kezében. Őt nem lehet leírni. Ahhoz képest, hogy sokféle kerti munkást vezényelt néhány éve, parancsolt a fő időkben félszáz embernek, mindenféle eredetű és nyelvezetű nációnak, nem lesz túl nagy haladás ez a tanya. Nem előrelépés semmiképpen. Vannak lovai, kettő, vannak disznók, tyúkok, kutya és tehén, ámen.
Erna gyűlölte az egészet, nyárfástól, baglyostól, éjszakástól. Állt a hajnali hóban, az öle is fázott, a földre pisilt. Egyszer rátalált a görcs a didergéstől, alig tudott a házba jutni. A fehér kisgyerek sírt, a fekete hallgatott, figyelt. Nem tudta, miért, de akkora haragot érzett a tanya miatt, hogy idegességében dadogni kezdett, megrémült magától.
Mit átkozzon meg?!
Tegyen rosszat, bűnt, amiért fogda jár? Pedig közelebb van a kastély, gyalog alig fél óra, annyi csak, ha nem fúj a szembeszél, nem csapkod az eső.
Egyszer lehasalt Erna, belebeszélt a hideg földbe. Földes lett a szája, úgy mormolta vég nélkül, fulladozásig.
Nem szeretem.
Nem szeretem.
Nem szeretem.
Olyankor az ikrek, ha bőgtek, elhallgattak. Melegített nekik a megreparált kemence. Ropogtak a csutkák, ágmaradékok.
Havas földön sokkal nehezebb haladni, a hó ragad, visszatart. Sok sivító hófúvást hoz a január vége, derékmagasságban áll a fehérség az út szélén, abban kell araszolni, ha be kell jutni a városba vagy a grófi udvarba. Erna cipeli a kastélyba az ikreket. Csomag elöl, csomag hátul, kétfelől muzsikálnak a pici szájak. Erna nem szeretett otthon. A kastélyban jobb volt, ezt nem merte mondani, az az igazság, jobb az úrnál könnyíteni, mint bárhol. Nem szabadna még ennyit mozognia, de nem akar otthon bölcsőt lökdösgetni. A tanyán szült meg, pedig a gróf szinte kérlelte, végül ordított is, maradjon a kastélyban. Lesz neki orvosa, kihívja Szepessyt, az ellátja, mintha az Isten kezébe tenné egyenesen. Hát nem nagyon engedték neki.
A férjem hazaparancsolt.
A tanyán szült meg, egyedül, vagyis Lackóval.
Vízkereszt volt, a háromkirályok ünnepe, Jézus keresztelkedése a Jordán vizében. Éj ereszkedett a tanyára, recsegtek a hidegtől a merev fák. Mintha a sötétség összes némasága gyűlt volna hozzájuk. A hold világított, rossz cintányér. Elfolyik a magzatvíz. Jaj de nagyon fáj, dögöljetek meg. Elnyögi Erna Lackónak, hogyan csinálja. Nem jó, így se jó, úgy se jó, Lackó mindent félreért.
Te marha!
Te gonosz!
Te állat!
Sikoltozva közli a teendőket, közben azt sziszegi, és nem egyszer, te átkozott. Még van szeme arra, hogy lássa ezt a benne lakó idegent, aki így gyűlölködik. Mivé lettem, atyaúristen?!
Lackó remegő dühvel megcsinálja, amit kell, vonyít a kutya, egy idő után nem remeg a keze. Nem akar orvost hívni, messze van. Ha közel lenne, akkor se hívná. Mintha a férfi azt akarná, dögöljön bele.
Meg akar ölni?! Megragadta a karját, köpött, ahogy mondta.
– Nem halok meg, Lackó, ebbe nem!
– Jól van, nyugodj meg.
– A kurva anyádat, Lackó.
– Semmi baj, Erna, semmi baj.
A férfi föláll, nézi, aztán kimegy. Becsukja az ajtót. Jól van, gondolja Erna, legalább nem esetlenkedik. Nem szürkül rá a gőgös ábrázata. Lebeg maga fölött, látja a vergődését. Harapja a levegőt, az olcsó, petróleumos tanyalevegőt. Ez vagyok én, csipetnyi ostobaság, egy fájdalmas szabálytalanság. Gyáva, haszontalan nő, aki nem engedelmeskedik, aki folyvást mást akar, mint ami van, pedig nem igaz, hogy nem kap eleget. Mit ér az életem. Ezt, ami most majd kiszakad belőlem, csak belém baszták. Ez vagyok én, mondja magának, tapogat lefelé, imbolyog a fény, sistereg a petróleumlámpa, recsegnek a fák, rádől a tanyára a világ. Kiszakad belőle valami, lát fejet, kis kart, nyüszítés. Nézni kell. Nézi, mi érkezik belőle.
Érkezik az első húscsomó, zsinórral, vörös. Kapál a két csöppnyi kis keze. Nincsen vége. Jön valami új, egy másik tolakodik most, fáj ez is, szét fog szakadni mindjárt, hasad a teste a homlokáig, belehal. Örüljetek, átkok. Lebeg még mindig maga fölött. Vége van. Nincsen vége. Lackó visszajön, hozza a bagószagot. Csak egyet kérdez.
– Kettő van?!
– Megmondtam, nem?!
– Semmit sem mondtál. Mindig néma voltál. Járt a szád, hang nem jött ki belőle. Hadd nézzem.
Lackó vizsgálja őket. Szemlél. Emeli, tartja, megforgatja.
Az isten baszná meg!
Erna bent van a két gyerekkel, félájult, úgy érzi, mindjárt meghal. Lackó dohányt sodor, az üveget a nyakánál fogva iszik, enni ad az állatoknak, elássa a méhlepényt és köldökzsinórokat, a kutya orrát a friss halomba veri. Egyetlen mondatot hajtogat, miközben az udvarra nyikorog a gyereksírás, egyetlen mondatot ismételget, az isten baszná meg.
A határban puffogtattak, kicsi, könnyű füstfelhők szálltak bele a vak magasba. Román katonák vonulnak harsonás automobilokon, három recsegő-ropogó jószág döcög dél felé, Lackó régi képeskönyvben látott ilyen állatokat az iskolában, vasrinocéroszok. Ezek vadásznak. A madarak miatt kicsit megálltak a fiúk, lekaptak egy-két példányt játékból. Egyszer csak kivált a lövöldöző csoportból, feléje tartott egy ember. Nem is egy ember volt. Ketten jöttek. Az egyik délceg és katonás, a másik járása kissé bizonytalan, aztán ő fordítja a román tiszt beszédét.
– Buna ziua.
– Jó napot.
– Magának is.
– Az úr Stefanescu őrnagy – ezt a szőke gyerek mondta, Lackó látta már a városban, a kocsmában is. Nem úgy ivott, mint a többiek.
– Én meg Lackó József.
Nevetett a másik, nézte Lackó kezében az üveget.
– Baj van?
– Szült az asszony.
– Mikor?
– Most – mondta Lackó, és az őrnagyot nézte, aki megállapította már a friss kaparást az udvar sarkában.
– Nahát. Gratulálok, uram. Kisfiú, kislány?
– Ikrek. Fiú mind a kettő.
Az őrnagy elnézett nyugat felé. Őzeket is láthatott, csapatban, nyújtott nyakkal figyeltek.
– Megnézhetem őket?
Nem mintha kérdezniük kellett volna, azt akarnak, amit akarnak. Bevonultak a házba, Lackó poharakat kerített, töltött a románoknak. Erna, aki halott volt, már fölébredt. Férfiak isznak, aztán nézik. Miért mondja, hogy lányom. Idegen nyelven is beszéltek. Miért mondja, hogy szépek. Ki ez. Szőke, alkoholszaga van. Azt mondja a tiszt úr, hogy neki is van két kisgyereke otthon. Az egyiket még nem is látta. A tiszt bólogatott, nici macar nu l-am vazut. Kifordult volna a szabadba, az egyik csizma már a küszöbön.
– Szereti a zenét? – kérdezte a szőke magyarul.
– Micsoda?
– Táncolni szeret?
– Ritkán van rá alkalmam.
Megígérte, hogy találkoznak még, a román tiszt komoran nézett, mint akinek egyáltalán nem esik kedvére a bizalmaskodás. Aztán dobtak még Lackónak két fácánt és két nyulat, főzzenek a kicsiknek fácánlevest. Tejet isznak még. Akkor maguknak, a fácánlevesnek nincs párja. Mintha Lackó nem tudná, köszönte szépen a szíves fölvilágosítást, nézett a durrogás után.
A tanyán nem illik kérdezni. Lackó nem tehetett mást, mert nem tudta, hát kérdezett.
Átfújt fölöttük a szél, kicsit megremegtette a tanyát, recsegett a nád.
– Hogy nyúzzuk a nyulat, hogy kell csinálni? Erna! A kurva életbe, mondjad már!

Vissza a tetejére