Eső - irodalmi lap impresszum

Boldog boldogtalan

regényrészlet 

Ettől a naptól, épp május huszadika volt, boldogtalan leszek. Gondolta, meghatároz egy napot, amikortól, holott már évek óta boldogtalan volt, talán soha nem is volt boldog, csak hol kevésbé, hol jobban boldogtalan, végérvényesen leszámol azzal az általános elvárással, hogy neki boldognak kell lennie, mert… és akkor következik egy felsorolás, hogy mi minden jó van az életében (itt most nem sorolom fel), meg aki boldog, az tovább él, és jobban szeretik a többiek, mert könnyebb azt szeretni, akit nem nehéz, ezért aztán még boldogabb tud lenni. De ő ezt már nem akarja, végre azt akarja, hogy olyan legyen, amilyen valójában, boldogtalan.
Ül az ágy szélén, így kezdi a napot. Most örül annak, hogy végre bevallotta magának, hogy boldogtalan, nem azért, mert elhagyta a férje, mikor volt már, tényleg, évekkel ezelőtt, az is olyan volt, hogy amikor nem hagyta el, akkor is rossz volt vele. Nem is tudja, mért élt mellette. Olyan volt, aki minden pillanatban azt mutatja ki, hogy mennyire nem szereti, micsoda kényszer neki ez a házasság, és hogy ez az egy gyerek, aki végül lett, neki az is kínszenvedés, mert a családi életet mindig is utálta, leáll az agya, ha huzamosabb időt tölt a gyerekkel, a játszótérre úgy gondol, mint egy mészárszékre, ahol vérét veszik a gondolkodásnak, s a kivéreztetett hullát gyerekhadak temetik el a homokozóban színes műanyag lapátokkal. Azoktól a hülye szövegektől meg okádni volna kedve, hogy ez a gyerekügy koronázza meg az életet, vállaljon mindjárt hármat, mert azzal kirántja a nemzetgazdaságot a szarból, lesz utánpótlás, ami majd megkeresi a nyugdíjat, például az ő korosztálya számára is, és nem kell ki tudja honnan szalasztott menekültekkel vagy Ázsiából importált jöttmentekkel pótolni a hiányzó munkaerőt, a három gyerek utáni adózási kedvezményekről már nem is beszélve, három gyerek után másfél ingyen van. Rettenetes volt ezt hallgatni reggeltől estig, hogy az, ami neki, mármint a nőnek, aktuális funkciója szerint anyának és feleségnek a legfontosabb, az a másiknak rossz, sőt kibírhatatlan. Biztos most is ezt gondolja, csak már nem tudja mondani, mert nincs mellette, sem mutatni.
Ül az ágy szélén. Nem azért boldogtalan, mert amikor elment a férje, akkor azért rossz volt. Furcsa, hogy úgy tud lenni az ember, hogy ragaszkodik olyanhoz is, ami nem jó, de mégis az övé, mint egy rossz ruhához, hogy ne dobjuk még ki, hátha egyszer lesz olyan, hogy pont arra lesz szükség. Persze nem volt, ahogyan a férje sem változott meg, hiába mentek nyaralni, na meg végigbarangolták az egész világot, mert volt miből, hogy legyenek közös élmények, talán akkor majd jobban összerázódnak, ha a szállodaterasz előtt ott magasodik egy teraszos művelésű rizsföld, vagy ott hever egy dél-amerikai esőerdő, tele terhek alatt görnyedező őslakosokkal. Hát nem, semmi nem tudta megváltoztatni azt az érzelmi ürességet, ami a férjével való kapcsolatot jellemezte, s persze ez rányomta a bélyegét a gyerekkel való kapcsolatra is. Ki tud őszintén szeretni egy olyan gyereket, aki ilyen házasságból lett? Néha ránézett erre a gyerekre, és látta benne a férje vonásait, s hogy a jellemében is épp olyan. Majd kinevelem belőle, gondolta régebben, amikor még azt hitte, a géneket ki lehet az emberből nevelni. De nem, az a gyerek épp olyan lett, mint a férje volt, amikor még a férje volt. Utána is olyan maradt, amikor már nem volt a férje. Kutyából nem lesz szalonna, hiába kötjük be a disznóólba. Ezt a mondást találónak gondolta, amikor egyszer mondta. Nevettek, akiknek mondta, ismerték a férfit, kutyának is, disznónak is, és szalonnának is el tudták képzelni, de csak külön-külön.
Ez a férfi már nem játszott bele az életébe, bár azért amikor vele ment, mármint a férje a feltehetőleg frissen választott nővel, mert még véletlenül sem egyedül indult új utakra, egy férfi sem annyira bátor, már rég be volt tárazva az új útitárs. Azért akkor az volt ebben a most az ágy szélén ülő valahai feleségben, hogy ki viszi el azt, ami az enyém volt, ki aludt az ágyacskámban, ki ivott a csészécskémből, ki üldögélt a székecskémen? Egyébként egy hülye kis picsa volt, akinek műanyagból volt mindene, hogy úgy nézzen ki, mint egy termék, amit meg lehet vásárolni az üzleti karrierhez, és meg is vásárolták, hogy végül, mikor kiszolgálja a szavatolt időt, ki legyen dobva lomtalanításkor, és még véletlenül sem kerül majd a leleményes lomisok teherautójára, csak a kukáskocsiba másnap reggel. Ezt az elhagyott feleség gondolta.
De ez már régen volt, akkor, amikor még nem merte volna kimondani, hogy ő nem akar boldog lenni, mert olyan nem is lehet, az csak egy idegesítő elvárás, mint az, hogy legyen sovány, miért legyen sovány, amikor az ő testalkata teljesen másmilyen, és nem azért, mert halálra zabálja magát, hanem azért, mert neki ezt osztotta a természet. Nem fogom követni azokat a kényszereket, amiket az életmód-tanácsadók, ezek a gátlástalan kuruzslók ajánlanak, s közben persze megszedik magukat a szerencsétlen nőkön, akik el akarják érni azt az állapotot, amit ajánlanak (hamarosan itt is szóba kerül egy ilyen férfi, és akkor alaposabban beleláthatunk az ilyesfajta mesterkedésekbe). Megveszik a hülye könyveiket, hogy szeresd önmagadat, úgy tudsz szeretni másokat, a fogyasztótablettákat, azokat az ételeket, amelyeknek előállításában ezek az emberek mint tulajdonosok érintettek. Nem akarok boldog lenni, épp elég bajom van, gondolta, hogy még azzal is foglalkozzak.
Felállt az ágyról, elindította a napot, azt a napot, amely naptól kezdve nem fog kényszeresen rámosolyogni a munkatársaira, az eladókra, a szomszédokra a házban, csak úgy fog működni, ahogyan egy átlagosan boldogtalan ember működik. Ahogy ezt eldöntötte, érdekes, hogy könnyebbnek érezte magát, mintha ettől a gondolattól egy szempillantás alatt bikiniszezonra fogyott volna, és valahol belül sem érezte azt a terhet, amit alig bírt magával cipelni, thai masszázs nélkül is kioldódtak a görcsök a hátizmaiból. Ha nem döntötte volna el magában, hogy mától nem lesz boldog, akár még boldognak is látszódhatott volna, feltűnhetett volna bármely férfi szereplőnek akár ebben a könyvben is, például a történelemtanárnak.
Milyen történelemtanárnak?
Hát annak, akit most szóba hozunk, hogy felvessük a lehetőségét annak, hogy ez a boldogtalanságra felesküdött szereplő akár gyökeresen is megváltoztathatná az életét, ha akarná, ha nem felejtenénk el végigmondani a történetét a regény során. De nem lehet egy történetet végigmondani, mert nincs vége, és nincs hiteles elbeszélése egyetlen sorsnak sem. Mért pont ezt a boldogtalanságra felesküdött szereplőt szemelnénk ki, hogy a regény végéig kitartson a története, amely történet minden regényben a szerző részéről mélységesen manipulatív, s mivel a könyv határt szab annak a futamnak, amit ő, mármint a kiválasztott egészregényes szereplő leélt, sőt hitelesíteni szándékozik azt a változatot, ami a könyvbe került, teljességgel igaztalan ahhoz képest, ami valójában történt, vagy épp nem történt, s emiatt a megnemtörténtségével befolyásolja mindazt, ami történt, miként az a történelemtanár esetében is volt.
A történelemtanár utálta a munkáját. Kinek van kedve egy életen át gyerekeket tanítani, és most már mondhatni, egy élet el is telt ebben a munkában. A gyerekei felnőttek, a felesége nem hagyta el, hogy is tudta volna elhagyni, tanári fizetésből nem lehet új életet kezdeni. Ebből látszik, hogy nem a korábban szereplő nőről van szó, vagyis tényleg elfelejtettük folytatni a sorsát, hanem egy korban hozzá közel álló nőről és férfiról, de csak korban állnak  közel hozzá, mert egyébként nem ismerik egymást. A férfi megy be az iskolába, egy ismert, de nem nevezzük meg, ezért valójában egy ismeretlen budapesti gimnáziumba, a villamoson végigpörgeti az agyán, hogy milyen órái lesznek. Megint nézni azoknak a hülye diákoknak a képét, nem bírta ezt a korosztályt, a kamaszok volt a gyengéje. Utálta, ahogyan különlegesek akarnak lenni, hogy hülyén hordják a hajukat, vagy idióta göncökben járnak, lerí róluk, hogy azt hiszik, tényleg olyanok, amilyennek mutatni szeretnék magukat, hogy felismerik őket a hozzájuk hasonlók, és így zökkenőmentesen kialakulhat az az akol, ahol ugyanazt a zenét hallgatják, ugyanazt a tudatmódosítót használják, és megegyezik a nemi identitásról vallott véleményük is. Nem, ez a korosztály a pokol, gondolta, s végigszaladt a szeme előtt a mai kínálat. Töritanár volt, mint említettük, a géprombolókat kell ma tanítania. Eszébe jutott, hogy neki a gyerekeket kéne lerombolnia, ha meg akarna felelni e mozgalom célkitűzéseinek és a mai óra anyagának. Aztán a felesége jutott eszébe, az az idő, amikor megsejtette, hogy ki akar ugrani a házasságból, mert miért is alszik külön, és alszik el nyolckor, és miért is találkozik olyan sokszor a barátnőivel, meg miért is lóg a fülén a telefon, amikor hazajön, és miért teszi le rögtön, ha a férje belép a szobába? Nem szeretem, ha valaki hallgatja, amikor beszélgetek, ezt mondta. Ugyan már! Valamit tervez, mert a töritanár, hiába mondják, hogy a férfiak akarnak kiugrani, ő például nem akart. A legtöbb férfi nem azért csúszik bele egy külső kapcsolatba, mert ilyen szándékok mozognának bennük, nekik így teljesen jó, semmit nem zavar, hogy hol egyik nővel kell dugni, hol a másikkal, az simán kivitelezhető, sőt, tulajdonképpen ezzel teremtik meg a házassági egyensúlyt, s ez végképp értelmetlenné teszi az esetleges változtatást, ami anyagilag mégiscsak egy pokol, különösen egy történelemtanár számára. Ráadásul ő nem tudott olyan lenni, mint más tanárok, többek között egy olyan, aki közel állt hozzá, hogy a végzős osztályból levadászta azokat a lányokat, akiket egy tanár tekintélye el tudott varázsolni. Amíg persze iskolások voltak, addig csak körbeduruzsolta őket, egy-egy nem egyértelmű érintés, lecsapni csak érettségi után csapott le. Kétévente cserélődtek nála a lányok, mert körülbelül ennyi idő alatt derült ki, hogy a varázs az iskolai szerepen túl megszűnik létezni, mert nincs. Aztán a végén persze mi lett?
Nem, a vége előtt még volt, hogy maradtak olyan lányok, akik épp a sérülésük miatt, amit otthonról hoztak, és az apjuktól szenvedtek el, legalábbis az anyjuk ezt sulykolta beléjük, hogy az apjuktól, amiatt csapódtak ehhez a tantárgyához lassan korban is hasonuló férfihoz, mert ő is töritanár volt. A töritanárok gyakran barátkoznak egymással, mert tudnak viccelődni a töritanítás során tapasztalt ostobaságokon, ami adott esetben egy biológiásnak semmit nem mondott volna, mert összekeveri a muhi csatát a mohácsival, mindkettő m betűvel kezdődik, nem, és vesztettünk (ez a viccesnek szánt mondat később megismétlődik, mert elfelejtem, hogy már itt megírtam). Vagy hogy Spárta és Athén harcából a görögök kerültek ki győztesen, erre mit mond egy tesis kolléga, hogy tényleg? Vagy hogy a felvilágosodásból nekünk a világosi fegyverletétel jutott, mondjuk, ezen néha még egy töritanár sem nevet. Vagy hogy nekem Hercegovináról is Bosznia jut az eszembe. Mi van? Aztán ezek a hosszú betoldás előtt hivatkozott lányok is elmaradtak, s nem maradt más, csak az alkohol meg a társkeresőn összevadászott alkalmi nők. Egyiknél sem akart lecövekelni, hogy ilyen kemping-hasonlattal éljünk, mert mindig felmerült, mért pont ezzel, amikor a következő lehetőség könnyen lehet, hogy ennél jobb, vagy ha nem jobb, mert egyik se jobb, akkor legalább van az, hogy akkor legyen valaki más. És az ilyen életnek még véletlen sem a máj- és hasnyálmirigy-problémák vetnek véget, mint hiszik olyan sokan. Ha ezek a problémák megjelennek, csak azért van, hogy képviseljék ennek az életnek a kiúttalanságát, helyesebben, hogy csak egy kiútja van. A belső szervek valójában ezért az életútért vállalják a felelősséget, de nem ők az okozói a végzetes eseménynek.
A temetésén nem voltak tömegek. Nem minden tanár temetésén vannak sokan, pedig egy tisztes pedagóguspálya koronája a temetésen megjelenő különböző korosztályokhoz tartozó tanítványok serege, közöttük, épp abban a szakmában, amely szakmához a tanár által tanított tantárgy volt a bevezető, híressé vagy épp gazdaggá vált tanítványok. Ha egy magyartanár temetésén például megjelenik egy ismert író, összesúgnak a gyászolók, hogy látod, ő is eljött, mert tudja, hogy e nélkül a tanárnő nélkül nem ment volna semmire, ott kapta meg az alapokat, épp úgy, mint mindenki, aki itt van, csak nem mindenkiből lett országosan ismert, vagy legalább gimnáziumi körökben országosan ismertnek vélt író, mert egy mérnök, egy ügyvéd vagy egy közgazdász honnét tudhatja, hogy egy író valójában mennyire ismert. Azért említem őket, mert feltehetőleg ők súgtak össze a temetésen, s ha ott lett volna az író, őket tudta volna kihallgatni. Mert az írók köztudottan mindig hallgatóznak, akkor is, ha süketek, akkor közelebb furakodnak a beszélőkhöz, vagy szájról olvasnak, esetleg bekapcsolják a szuperérzékeny hallókészüléküket. Életük végéig nem tudják felszámolni azt a hitet, hogy egyszer majd valami érdekeset hallanak, holott legtöbbször teljesen érdektelen mondatokat szimatolnak ki, olyanokat, amiket leírva még gimnáziumi körben sem válhatna ismertté egy író. A legtöbb mondat silány és unalmas, és egyáltalán nem lehet feltételezni, hogy olyan emberek mondják, akiknek az élettörténete megérne egy, hát, ha nem is misét, de legalább egy karcolatot vagy egy kis jelenetet egy regényben. Valójában senkinek a sorsát nem érdemes megírni, csak olyat érdemes, amit az író kitalál, mert ha ügyetlen is itt-ott, még mindig különb, mint a valódi életek, amely életeket a leélők egyáltalán nem tudják mélyen átélni, gőzük sincs, hogy amikor meghalnak, mit vesztenek el, csak annyit tudnak, mint az állatok, hogy az életüket.
Annak a töritanárnak, a könyvben szereplő férfi barátjának a temetésén kevesen voltak, mert nem is abban a városban volt, ahol tanított, közben vidékre költözött, meg már régen abbahagyta a tanítást, hiszen amikor az a pluszjuttatás, hogy végzős lányok, megszűnt, értelmetlennek látta ennyi pénzért dolgozni. Befektetési tanácsadó lett, és ehhez kiegészítésként erdélyi és felvidéki utakat szervezett a Trianon előtti Magyarországot, a valahai rokonok lakhelyét megismerni vágyó utazóknak. Az erdélyi út minden tekintetben megfelelt az adott élethelyzetének, hiszen egyáltalán nem tűnt föl senkinek, hogy szilvapálinkával indul és zárul a nap, és hogy közben néhány Ursus, a legtöbbek által kedvelt sör is lecsorgott. Ahol persze ez problémát okozott, mármint az Ursus, nemzeti szempontból, ott zökkenőmentesen átváltott a Csíki sörre, s vissza Ursusra vagy Ciucra, ami a Csíki sör elrománosodott testvére.
Néha még egy-egy magányos nőutashoz vagy egy-egy megözvegyült székely menyecskéhez közel is tudott kerülni, mert voltak olyan utazók, akik azt gondolták, az internetes párkeresésnél sokkal eredményesebb, ha valamilyen tematikus utazáson vesznek részt, és az erdélyi út vagy általában a Trianon-csillagtúra néven nevezett utak ilyenek. Nem kell Ádámtól és Évától kezdeni, magyarázni azt a nemzeti érzést, ami benne van, mert a másik is épp úgy érez, annak a pártnak a szavazója, azt a rádiót hallgatja, és nem lepődik meg, amikor a busz hangszórójából felcsendül egy ismert színész hangján Wass Albert néhány verse Erdély visszavételéről, vagy amikor Székelyföldön népviseletbe öltözött lányok énekelnek Gábor Áronról, aki ágyút öntött a rengetegben.
Egy-egy könnycsepp átgurult az újdonsült pár arcán, amikor fene se tudja hányadszor ismétlődött meg a refrén, hogy a víz szalad, a kő marad, a kő marad. Ezt szépen el tudná énekelni különben Demjén Ferenc, ezt a nő mondta, de a férfi is pont ezt gondolta, csak elkésett kimondani, de azért annyit hozzátett, hogy a Ha elindul a vonat dallamára. Estére már, az esti pálinkák hatására, szóba kerül a visszafoglalás lehetősége. A diplomáciai megoldásról le lehet tenni, az egész világ ellenünk van, a románok amúgy is csak átbasznának, szóval csak a gyors hadi sikerekben lehet bízni, egy egyéjszakás hadjárat, hogy mire a többségi társadalom (románok) kinyitja reggel a szemét, már székely zászló lobog minden ház homlokzatán, s akkor aztán mondhatjuk, hogy végre itt van már a Kánaán.
Az amúgy általában csak reggel derült ki, hogy végül is az elhunyt házigazda (a székely férfiak korán halnak) feleségével töltötte az éjszakát vagy egy utazóval, mert ha utazóval, akkor az még reggel is ott volt mellette, az elhunyt házigazda felesége viszont, mire felébredt, addigra már a gyerekeket irányította az iskolába vagy valamely erdélyi írókolléga regényébe szereplőnek, az utóbbi esetben szép kis csizma meg székely harisnya volt rajtuk, szalmakalap, nagyon jól néztek ki.
Persze az üres ágy felvetette annak az esélyét is, hogy egyedül aludt, mert egyáltalán semmire nem emlékezett abból az időből, amikor feltehetőleg az özvegy nő, akiről úgy gondolta, rettenetesen ki van éhezve rá, vele töltötte az éjszakát. Egész reggeli alatt azon gondolkodott, főleg mikor már a második életmentő pálinkát is felhajtotta, hogy benyúljon-e a népviselet alá. Végül benyúlt, és volt is egy mondat, hogy mennyen má (az annya picsájába), de rájött, ez már a buszon volt, amikor rájött, hogy ez sem bizonyítja, hogy nem voltak együtt, mert mit mondhatott volna az a szegény özvegyasszony, háta mögött a tisztaszobával, hát pont ezt.
Na majd este letesztelem, gondolta, de az aznapi este épp olyan volt, mint az előző. Egyszerű dolgokat sem tud az ember a világról, még azt sem, hogy együtt volt-e azzal az özvegy székely asszonnyal vagy az utazóval, aki ezt a túrát látta a legalkalmasabbnak párkeresésre, és persze mindenki az idegenvezetőt akarja, mint az íróiskolákban tanulók a tanfolyamot tartó írót. Senki nem akar olyannal együtt lenni, aki pont annyira tud csak írni, mint ők, vagy aki semmi extrát nem tud a szovátai Medve-tóról, csak hogy sós.
Közben visszapillantok, hogy mit csinál a nő, akit egy termékért jó ideje elhagyott a férje, mert nem vagyok gondatlan, azért csak bánt, hogy otthagytuk, csak úgy, még a könyv elején, mint egy hülye borítót. Felhasználtuk az életét a kezdésre, és kész, azért csak tudni kell, hogy az ember kitől kapta a kezdőtőkét a vállalkozásához, ami aztán később a megélhetést biztosítja, sőt némi extrához is hozzájuttat.
Egyelőre annyit tudunk róla, hogy boldogtalan akar lenni, sőt meg is hozta az erről szóló határozatot, és ettől az elhatározástól majdnem ellentmondásba került az elhatározásával, mert egészen közel került a boldogsághoz. Meg még azt, hogy otthagyta a férje, az a férj, aki teljesen megváltozott az évek során, tehát ez már nem az a férj volt, aki korábban a férje volt, hanem egy másik ember, aki valójában már korábban, a megváltozásával hagyta el a feleségét. Mert nem csak azt nem lehet tudni, hogy milyen betegséget hordozunk, azt se, hogy milyen irányba változik a jellemed. Persze ebben a változásban nagy szerepe volt a pénznek, hogy hirtelen rengeteg lett. Olyan befektetésekben volt érdekelt, amely befektetések révén nem egyszerűen megtelt, hanem túlcsordult a kassza, és ennek következtében olyan emberek voltak körülötte, egészen közel, mondjuk úgy, velük barátkozott, akik hozzá hasonlóan olyanok voltak, mintha a lelküket kitörölték volna egy marék euróval. Legalábbis így látszott messziről, mert akiknek nem volt ennyi pénzük, azok már csak messziről látták őt (őket) egy lesötétített autóablakon át, amikor az ember csak a rendszámról ismeri fel a valahai barátját.
Jó volt, hogy elhagyott, gondolta, egy remek budai lakás és egy biztonsági kislakás maradt neki, állandó havi bevétel, megbízható albérlőktől, persze a vagyon java még így is a volt férjé lett, de ennek eredményeként nem kellett elviselnie azokat az embereket, akik az utolsó együtt töltött évek alatt már családközelbe kerültek, sem a férjét. Közben elindult, mert a könyv elején még csak felült az ágyon. Nem emlékszel? Nem baj, hogy elfelejtetted, az egész csak ki van találva, egyáltalán nem igaz, és mi értelme van annak, ami nem igaz? Minek olyat megjegyezni? Ki emlékezik arra, hogy Gibbs ügynök az NCIS harmadik évadának ötödik epizódjában mit csinált? Senki, mert nem igaz. Semmi funkciója nincs annak, amit csinált (különben hajót faragott, nyugodtan cáfolj meg, ha képes voltál utánanézni), csak az, hogy megtörténjen a sorozatnak az a perce, amikor azt csinálta, amire nem emlékszünk.
Már elindult. Egy jogvédő szervezetnél dolgozott, szar pénzért, de neki ez már nem volt fontos. A kislakásból meg a megtakarításokból, amelyet még a férje mellékesen nála hagyott, kárpótlásul, nehogy a cégre is igényt tartson, volt annyi, hogy egy életre kitart, és tudja fedezni azt a két-három utazást évente, amire igénye volt, mert azért csak megérdemli húsz év házasság után, hogy megnézze a Niagarát például, ha azt még nem látta volna (de látta). Már az utcán ment, könnyű nyári ruhában, ha ez épp nyáron volt, amikor ment, nem látszott rajta, hogy ez a nap neki más, mert ezen a napon, ahogy a gimnáziumi tanár is, eldöntötte, hogy nem akar megszabadulni attól a sok-sok gyötrődéstől, ami az életét jelentette, nem akar olyannak látszani, hogy boldog, csak olyannak, amilyen, átlagosan boldogtalannak. Ez a mondat, amiben összemosódik két szereplő gondolata, azt jelenti, hogy a két szereplő hasonlót gondolt, csak nem pont ugyanazokkal a szavakkal, ha egyáltalán szavakkal gondolkodtak, nem érzelmi attitűdökkel például. Mert ki lát bele egy szereplő agyába? A regényíró biztosan nem, ha belelátna, nem írna hosszadalmas mondatokat a jellemükről, a jellemük változásáról, nem építené a könyvét egy olyan dologra, ami meg sem történik, csak ki van gondolva, vagy épp csak látszat, hogy hatásos legyen a könyv, és sokan megvegyék. Mert egy hatásos sorsba mindenki bele tudja képzelni magát, és ezért ajánlja egyik olvasó a másiknak, hogy ez olyan, mintha rólunk szólna, persze azt gondolja, hogy róla, mert a barátnőről nem feltételez olyan sorsot, ami belekerülhetne egy regénybe.
Nem, az először szóba hozott töritanár nem akart elköltözni otthonról, amikor észlelte a feleség kikacsintását, egyszerűen rákérdezett, és a feleség azt mondta, hogy nem, nem így van. Ebbe belenyugodott, mert ez a mondat nem egy hazugság volt csupán, bár természetesen alapvetően az volt, hanem döntés is.
A nő, nem az, akiről korábban szó volt, és regényírói gondosságból újra szóba lett hozva, hanem ez a feleség, a töritanáré, másnap felhívta azt a férfit, akivel viszonya volt, akiről el tudta képzelni, hogy vele újra tudja írni az életét. Ez a megfogalmazás (újraírni) egyébként az irodalom hatása az életre, mert nemcsak az élet befolyásolja az irodalmat, mint korábban hitték oly sokan, hanem az irodalom is hatással van az életre, néha ugyan halál formájában, mint a Werther megjelenését követő öngyilkossági hullám kapcsán megtapasztalhattuk, vagy amikor Mark Chapman egy Salinger-kötettel (The Catcher in the Rye) a zsebében lőtte le John Lennont, egy valaha híres popzenészt, a Dakota-ház előtt New Yorkban, ahol persze pont dakoták nem laktak, mert egy rendkívül drága környéken volt, a Central Park mellett, ha dakoták laktak volna ott, akkor ez a bűnöző talán egy dakotát lő le, amit korábban az amerikai törvények, valamint az amerikai közvélemény sem tekintett bűncselekménynek.
Ezzel a férfival újra tudja, gondolta a nő a kis kitérő után, helyesebben tudná írni az életét, mert annyira más volt, mint a férje, legalábbis hetente kétszer két órában teljesen más volt, tényleg olyan, hogy vele lehetne boldognak lenni, mert az egyértelmű, hogy a férjével nem lehet. Egy férjjel soha nem lehet, a férjjel élni tulajdonképpen a boldogtalanság szinonimája. Ezzel a férfival viszont még azt is el tudta képzelni, hogy egy közös gyerek, egy újabb, mert kettő már van, mondhatni, a szerelmük gyümölcse lehetne. De a férje kérdésére adott válasz ráébresztette, hogy ez a titkos férfi soha nem akar kilépni a fényre. Neki épp ez az árnyék kell, mert esze ágában sincs új családot alapítani, épp ezzel a helyzettel érte el azt a viszonylagos érzelmi biztonságot, amiben képes létezni, és nem utolsósorban testileg is helyrerázódott, mert szüksége volt arra az öntudatra, amit két nőtől kapott, a feleségtől és a szeretőtől. Olyan foglalkozása volt, amit öntudat nélkül, hát, egyáltalán nem lehet folytani. Ő volt… Vajon ki találja ki? Ez egy kvízkérdés, aki kitalálja, benne van az emberiség felső három százalékában.
Ő volt az az országosan ismert író, aki nem ment el a volt magyartanár temetésére, így aztán nem tudtak összesúgni körülötte a gyászolók, hogy itt van. Helyesebben összesúgtak, de nem körülötte, mert nem volt ott, és épp azt súgták össze, hogy nincs itt, pedig hálás lehetne ennek a tanárnak, nélküle mi lett volna belőle, egy senki, s némiképp ennek a volt diáknak a későbbi sikereit a magyartanár sikereiként értelmezték. De nem jött el, valószínűleg az írók ilyenek, alapvetően hálátlanok.
  A történelemtanár felesége megvonta ettől a férfitól ezt az öntudatot, mert be kellett látnia, hogy nincs alternatívája annak az életnek, amit már ilyen hosszú időn át folytatott a férjével, ami kellőképpen unalmas és érzelemhiányos, de ez az ő élete. Tulajdonképpen jó volt belátni, hogy annak a felfénylő életívnek az íróval nincs realitása, s hogy nincs mese, neki maradnia kell a realitásban. Különösen egy realista regényben, mint ez is, nagyon jól jön egy ilyen felismerés. Tovább erősíti a valóság és a mű kapcsolatát, igaz, megvonja a szövegtől a romantikus fordulatokat, s így nem teszi lehetővé, hogy legalább egy regényben megélhessük azt, ami a valóságban soha nem tud megtörténni.

Vissza a tetejére