Elmerült világ
Minden városnak vannak legendás történetei. A több mint tízmillió fatörzsre épített Velence pláne bővelkedik ilyenekben.
Ki ne hallott volna a mészárosról, aki – gyanútlan kuncsaftjait a kannibalizmus csapdájába csalva – gyermekek húsával ízesítette termékeit. S bár csúnyán megjárta, mert lóhoz kötve vonszolták végig a kaleidoszkópgazdag városban, és kezei után fejétől is megfosztotta az ítélet-végrehajtó, nevét vaporettómegálló őrzi. Nem kell mindent megérteni.
Ki ne olvasott volna az ártatlanul kivégzett pék emlékére pislákoló vörös gyertyákról, akit tisztessége sodort végzetes bajba, amikor ugyanis egy holttestre bukkant, és jelentette a hatóságnak, a karhatalom buzgó csinovnyikjai kínvallatás során bizonyították rá a gyilkosságot. Velence bűnbánó város, benne egyik templomból a másikba sétálhat az ember. Mi azon tűnődünk, hogyan töltik meg ezeket a helyiek, van-e egyáltalán errefelé annyi pap, amennyi az itt lebonyolítandó misékhez szükséges.
Vagy kinek ne tűnt volna fel vízibuszozás közben az elátkozott Dario-palota, amelynek megvásárlását Woody Allen is fontolgatta, feltehetően 1996-os zenés filmje, az Everyone Says I Love You forgatásakor, végül azonban inába szállt a bátorsága, és elállt az üzlettől. Vajon miféle megsejtett ármány bírta meghátrálásra az olasz finomságokra máskülönben fogékony művészt?
S ki ne tudná, hogy a fő szigetegyüttestől pár horgászhelynyi távolságra fekvő Murano szigetére járt apácáknak udvarolni a felvilágosodás korának leghírhedtebb kalandora, Casanova. Meglátogattuk Muranót mi is, alkonyattájt, turistafogyatkozás idején. Nőhajszoló Jakabnak igaza volt, csakugyan szép, andalgásra alkalmas hely, és égbe nyúló, vaskos fárosza is emlékezetes látvány.
Velencéről szólva tehát tele a padlás színesebbnél színesebb, ámde sokak számára alighanem unalomig ismert sztorikkal. Oroszlánbajszú Jürgen húsvéti kálváriájáról azonban csak kevesen tudnak. Mi, a párommal e kevesek közé tartozunk.
Nagypéntek volt, és tömött vaporettó szelte a Canal Grande vizét. Jürgen és a felesége erre a tömegközlekedési eszközre váltott jegyet. Hátrahagyva a vasútállomás környékének forgatagát, a Ferroviánál léptek a fedélzetre. Ülőhely nem lévén, állni kényszerültek. Közvetlenül mellettünk fogódzkodtak a jármű korlátjába, és mint általában mindenki, előre néztek. Vízzel teli sikátorok maradtak el mellettünk, hidak alatt csusszantunk át, jöttünkre gondolák siklottak odébb: vaporettónk egyenletesen haladt a város hullámzó sztrádáján. Amikor megállóhelyhez ért, az ügyeletes matrózfiú megragadta a hajókötelet, és horogkötő pecásokra jellemző ügyességgel rácsomózta a kikötő bakjára. Az utasok mozgolódni kezdtek, a kesztyűs matrózlegény udvarias nógatására egyesek elhagyták a hajót, mások beszálltak, aztán folytattuk utunkat. Jürgen napszemüveges arcát diadalmasan a döglötthal-szagú velencei levegőbe tartotta – frizurájának focistás ékét: kacsafarkát ide-oda táncoltatta a csintalan tavaszi szellő –, és mint általában mindenki, felvételeket készített a telefonkészülékével. Nem emlékszem, melyik megállóhely közelgett, a népszerű Rialtót már bizonyosan elhagytuk, de Jürgen lelkesedése nem csappant, vaskos ujjai szorgalmasan masszírozták a telefon testét. Videót készített és fotókat lőtt, rögzítette a kétoldalt pompázó palotákat, a mindenütt vitorlázó sirályokat, a vaporettó fölverte koszos, de gyönyörű adriai habot.
Számos turista gyakorlottan menedzseli a benne szunnyadó Tarr Bélát, és telefonját változatos pózokban tartva is képes használható mozgó- és állóképek előállítására. A történtek ismeretében Jürgen nem tartozik közéjük. Víz fölé tartott masinája a balra ívelő nagy kanyarban, épp egy felvételkészítő rábökés katartikus pillanatában váratlanul ficánkolni kezdett, s rövid magakellető tánc után kicsusszant Jürgen markából, aki utánakapott ugyan, de nagy meglepetésünkre azonnal megálljt parancsolt a mozdulatnak, és – mintegy ösztönösen – visszahúzta a kezét. A telefont elnyelte az örvény.
Ahogy korosodom, emlékezőtehetségem kopik, de úgy emlékszem, hogy Jürgenen a következő percekben semmilyen formában nem mutatkoztak az összeomlás jelei. Ellenkezőleg, inkább megkönnyebbültnek tűnt, ahogy odafordult Dortmund-szőke feleségéhez, aki a táskájában kotorászott, és semmit sem észlelt az esetből.
Vajon mi késztette ezt a germán félistent, hogy ily könnyen lemondjon arról, amiért mások embert ölnének? Milyen súlyos tehertől szabadult meg a felvétel készítésének fatális pillanatában? Mily titok nyomhatta szívét és lelkét? Szeretője volt, akinek képei és csiklandós videói örökre a hullámsír mélyére kerültek? Üzelmeket folytatott, rosszban sántikált évek óta, és mostantól tiszta lelkiismerettel vághat neki élete új szakaszának? Csak találgatni tudunk, mint mindig, ha embertársainkról gondolkodunk.
De ne igyál előre a medve bőrére, Jürgen, mert nincs titok, amelyre ne derülne fény. Velence apránként elmerül a tengerben. Talán van esély rá, hogy egyszer majd a te készülékednek is a nyomára bukkan valaki.
Jürgen és felesége nem sokkal ezután, a San Samuelénél elhagyta a fedélzetet. Mi mentünk tovább, Szent Márk óriás katedrálisáig. A lassan süllyedő város főterén addigra már sokan, nagyon sokan összegyűltek. A harangok meg egyre csak kongtak.
Vissza a tetejére