A próza szeme (Tóth Krisztina: A majom szeme)
Tóth Krisztina: A majom szeme. Magvető Kiadó, Bp., 2022
Egy hírhedt képnek, illetve egy híres tudományos kísérletnek a szövegszerű olvasata Tóth Krisztina második regénye: egy olyan retorikai eljárás (ekpharszisz) nagyepikai megvalósítása, amelyet a klasszikus poétikák egy kitalált vagy reális kép elbeszéléseként definiálnak. A majom szeme cím egy fényképet jelöl, amely a történetben többször előkerül, a fénykép pedig egy kísérletre utal, aminek leírása a regény szövegében is megjelenik. 1970-ben Robert Joseph White, a híres amerikai idegsebész egy majom testére egy másik majom fejét ültette, és a csimpánz kilencnapos élete során tudta mozgatni a fejét, eleven tekintet élt a szemében. A világra eszmélő majom, mint valóságos fénykép, a regény főszereplőjének tekinthető pszichiáter identitásképző elemeként – rendelőjének a falán látható a fotó – jelenik meg. Az etikai dilemmát felvető állatkísérlet képi megjelenítésének regénybeli megfelelője pedig egy nukleáris katasztrófa elhárítására verbuvált, a hatalom által kísérleti módon a halálba küldött önkéntesek filmre vett tekintete. A majom szeme, maga a tekintet, vagyis általánosságban a nézés modalitása a regény finomszerkezetének építőkockája. Mindenki néz és figyel, illetve mindenkit néznek és figyelnek. Nem pusztán arról van szó, hogy egy diktatúrában besúgóhálózat működik, és mindenkit lehallgatnak, megfigyelnek, hanem arról, hogy a magánéletbe ágyazódott a megfigyelt állapot és a gyanakvó nézés. Olyannyira, hogy mind a makrovilág (a politikai rendszer és az uralt társadalom), mind a mikrokörnyezet (a mindennapok személyes kapcsolati hálója) betegesen (ön)manipulatív állapotba jutott. Jó példa erre az, hogy a pszichiáter kifejezetten élvezi, ha a térfigyelő kamera optikája követi a szexuális aktusait (voyeurizmus), és miközben százával listázza naplójában a nőket, hisztérikusan retteg a lebukástól.A regényben tehát egy fénykép történetekben – végső soron egy nagy történetben – való kimondása zajlik, úgy, hogy a lineáris olvasás mellett a negyvenhárom fejezet felkínál egy mozaikszerű olvasatot, egy olyan befogadói stratégiát, amely szerint az olvasónak egy rejtélyesnek tűnő mikrostruktúrát kell előre- és hátralapozással megfejteni. Az olvasás ide-oda mozgása közben érzékeljük, ahogy a mondatok, mondattöredékek és szavak strukturálisan összefüggő motívumhálózatot alkotnak, nincs semmi felesleges, de hiány sem: a mozaikok szép lassan állnak össze egésszé. A fejezetek címei félkövérrel szedve máshol – vagy előbb, vagy később – is megjelennek, megmutatva a metaforikus jelölő konkrét, szituatív jelentését. Például a második fejezet címe (surrogó, élő, lélegző) egy intim kapcsolat kialakulását sejteti a pszichiáter és páciense között, addig a szövegben egy fenyőerdő jelzőiként szerepel. Vagy egy másik példa. A két főszereplő közötti szerelmi viszony alakulását a páciens első személyű elbeszéléséből láttató fejezet címe (törékeny és elegáns a keze) az előző fejezet harmadik személyű elbeszélésében a terapeuta nézőpontjából olvasható: a pszichiáterre utaló szószerkezet az országot diktátorként irányító kormányzóval való viszonyban egyértelmű tapasztalat, míg a páciens nézőpontjából sejtető és manipulatív.
A majom szemében mintha minden egy Boldogtalanok című film forgatókönyve szerint zajlana: ide-oda mozgó optika, időbeli és térbeli ugrások, túlélésre játszott, kiüresedett kapcsolatok és hatalmas kis hazugságok. Már az indítás is filmes jelenetszerkesztést idéz: egy nő beszámolójáról – egy fiatal fiú üldözi őt, mert azt hiszi, hogy ő az anyja – már a második fejezetben kiderül, hogy egy pszichiáterrel folytatott terápiás beszélgetésnek a részlete. A pipázgató és teázgató terapeuta által teremtett helyzet otthonos és megnyugtató a nő számára: „Szeretem ezt az illatot, mondtam ki hangosan, a magam számára is váratlanul. Az apámra emlékeztet.” A harmadik fejezetben az első személyű beszélőt egy külső, harmadik személyű váltja, a pszichiáter neve dr. Kreutzer, akinek meghal az édesanyja. Később kiderül, hogy dr. Kreutzer Mihály öccse gyerekkorában, egy karácsony előtti napon meghalt. Édesanyja további életét halott testvére emlékének szenteli, míg édesapja összeomlik. A páciens Giselle szülei elváltak, ő az anyjával maradt, míg Hermina, a nővére az apjával külföldre menekült, majd öngyilkos lett. Nővérének gyereke is született, akiről lemondott, és aki valószínűleg az az intézetben felnőtt fiú, Albert, aki Giselle-ben az anyját keresi. Albert és a kedvese, Bianka később részt vesznek egy önkéntesekből álló csoportban, aminek az lesz a feladata, hogy az emberekre leselkedő radioaktív sugárveszélyt elhárítsa. Az állami propaganda – dr. Kreutzer szakmai irányításával – elkészít egy kisfilmet, amiben minden önkéntes elmondja, hogy miért vállalkozott a feladatra. Búcsúznak. És egy váratlan, igazán filmes fordulat a regény végén: dr. Kreutzer is búcsúzik.
Anyátlanság és gyermektelenség, bántalmazott anyák/feleségek és narcisztikus apák/férjek, hazug házasságok és elhallgatott múltak: megannyi traumatizált élet filmkockái. Pszichológiailag csak annyira motivált egy-egy szereplő sorsa, amennyire az szükséges a történetpuzzle összerakásához. Nincs felesleges mélyre ásás, a snittek élesek, a szereplők történeteinek eltérő aspektusai a beszélgetésekből és elhallgatásokból válnak érzékelhetővé. Beszédesek a nevek, a pszichiáteré a Mihály jelentésén (isten) túl megidézheti az olvasóban Beethoven muzsikáját, amely a férj-feleség-szerető háromszög kapcsolati gubancait elbeszélő Tolsztoj-remekmű (Kreutzer-szonáta) belső ritmusát is szabályozza. Miközben Kreutzer és Giselle szeretői viszonyán keresztül felfeslik két család- és eszméléstörténet, az egyre hangsúlyosabbá váló mellékszereplők (a takarítónő, a kémiatanárnő és drogfüggő fia, a villámcsapásos férfi, a szegénynegyedben élő, intézetből kikerült Albert és ápolónő kedvese, Bianka) boldogtalanság- és szenvedéstörténetei villannak fel. A magánéleti viszonyokon keresztül kapunk képet arról a társadalomról (közöny, részvétlenség, üresség, empátiahiány) és a rendszerről (oligarchák, high-tech diktatúra, állandó háborús fenyegetettség, totális manipuláció), amelyben mindenki a túlélésre és a minimális kockázatvállalásra játszik. A szereplők közötti viszonyok térképszerűen modellezik a rendszer működését, az alá- és fölérendeltségi viszonyokat, a kiszolgáltatottságot, a másikon való uralkodást, a mindennapos abúzust. Dr. Kreutzer ugyanúgy félemlíti meg, zsarolja és manipulálja feleségét, Petrát és a szeretőit, ahogyan a kormányzó kiskorúsítja az alattvaló állampolgárokat. Giselle ugyanúgy hazudik önmagának és a környezetének, ahogyan az Új Egyetem docenseként hazudik a diákoknak, akik persze többnyire tudják, hogy hazudik. Mivel a múltat eltörölték, annak feldolgozása rendszerszinten lehetetlen, ami lehetséges lehetne – hiszen ezt kínálná a terápiás narratíva –, az az egyéni kockázatvállalás és szembenézés. Egy beteg és narcisztikus rendszerben azonban az egyéni terápia is hasonlóan torz, sőt a hatalom eszköze.
Az Egység diktatúrájában a gazdagok lezárt, védett negyedekben, a szegények pedig külvárosi szegregátumokban élnek. Nincs átjárás közöttük, de a gazdagok is kiszolgáltatottak: folyamatos az áramkimaradás, az áruhiány, és nincs mindig meleg víz. A fő- és mellékszereplők korlátozott nézőpontjából, illetve a róluk szóló részleges elbeszélésekből ismerjük meg a hatalom működését, az Egységes Össznemzeti Kormányzóság (EÖK) által kontrollált társadalom mindennapjait. Mivel a legtöbb információt a hatalmi gépezet részeként működő főalakok szemszögéből láttatja az író, elsősorban a védett negyedekben élőkről vannak pontosabb ismereteink, hiszen a szegregátumokban lakókról csak hallunk, illetve egy-egy mellékszereplő történetéből kapunk rövidfilmszerű villanásokat. A regény látszólag a közeli jövőben játszódik, de a disztópia zsánerjellemzői inkább csak megtévesztő kulisszák, az ábrázolt világ minden pillanata kegyetlenül realisztikus. Erre az olvasói tapasztaltra erősít rá az egyik fejezetben olvasható újságcikkrészlet a különös fényt kibocsátó boszniai és mexikói piramisokról (az a két fényoszlop). A részlet szó szerinti idézése egy internetes hírportál által közölt 2012-es tudósításnak. És ha következtetünk dr. Kreutzer két gyermekének születési éveire, akkor döbbenten tapasztalhatjuk, hogy a regény tavasztól őszig tartó eseményeit a mű megjelenésének évére, 2022-re datálhatjuk. Itt járunk tehát a virtuális jelenben, egy polgárháborút megélt, zárt határok mögé kényszerített kelet-közép-európai országban. A 2020-as Covid-járvány félelmetesen közeli tapasztalata jelenik meg abban, ahogy az EÖK a szmogriadónak álcázott radioaktív sugárveszélyt kezeli. A lezárt utcákat ellepik a katonai konvojok, fegyveres és szkafanderes katonák ellenőrzik a kijárási tilalmat. Két szereplő neve, Hermina és Giselle (Gizella) – a kis utcalányok, ahogy apjuk „viccesen” nevezi őket – pedig pesti utcákat idéz. Az meg egyenesen ijesztő, ahogy Tóth Krisztina megjósolja az MI idei robbanását, amikor a kormányzó és a pszichiáter egyik szokásos, titkos játszótéri találkozása alkalmával a dr. Kreutzer azzal a megjegyzéssel enyhíti a lebukástól való paranoid félelmeit, hogy a fotókat már úgyis mesterséges intelligencia állítja elő. A városon áthajtó szegénységügyi szakértő Kreutzer autójából egy pusztulásra ítélt világ képei (bedeszkázott üzletek, égő olajoshordók, leszakadt portálok, éhező hajléktalanok, kéregető gyerekek) peregnek, miközben Pachelbel csodálatos D-dúr kánonja vagy Magnificatja szól a pszichiáter keménynek látszani akaró feleségének (Petra = kőszikla) telefonos csengőhangjaként.
A regénynek van egy kulcsfejezete (körvonalukat vesztett arcok) – a legrövidebb és legsűrűbb –, és azon belül egy apró kis jelenet, amely egyfajta belső tükörként (mise en abyme) az egész szövegtestet jellemzi. Dr. Kreutzer Mihály a szülei lakásában lomtalanít, rendezget, előkerülnek a családi fotók, amik emlékeket hívnak elő. Még kisfiúként egy szekrényben megtalálta azokat a vécépapír-gurigákat, amiket édesanyja gyűjtött nagynénjének, támasztékul a hajtupírozáshoz, és amikből korábban lejtős csőpályát épített öccsével a kisautóknak. Amikor már egyedül volt (testvére halála miatt a szülők mély depresszióba estek, anyja, Pálma néni a nevéhez híven szinte szobanövényszerűen tengette életét), a papírgurigákból távcsövet készített: „A papírgurigákon keresztül átnézett az időbe. Látta az öccsét, de csak részleteiben, kis mozaikdarabkákon. Egy tincset a hajából, egy mintát a pulóveréből. Látta az ágyon ülni, kilépni a vécéből. Aztán hirtelen megfordította a gurigákat, és előrenézett az időben.” És amikor Misi leveszi a távcsövet a szeméről, érzi, hogy elindult valami visszafordíthatatlan. A felnőtt Kreutzer tudja azt, amit az árva kisfiú még nem tudhatott: minden végérvényesen elromlott. A pszichiáter azonban úgy gondolja, hogy képes kontrollálni az érzéseit, uralkodni az életén, sőt másokén is. Ahogy kényszeresen nem bírja elviselni a vízfoltot a parkettán vagy a bútorokon, ahogy hisztérikusan figyel az íméljeire és a bőrfedelű naplójára – amibe többek között a pácienseivel kapcsolatos szexuális vágyait, aktusait rögzíti –, annyira paranoiásan fél a hazugság gépezetében bekövetkezhető legkisebb hibától. Talán önmagunkra is ismerhetünk abban a komikus hangoltságú jelenetben, amikor Kreutzer egy IKEA-s ágyat próbál összerakni, de tragikomikusan elbukik, mert képtelen a rugókat a helyükre illeszteni. Hasonlóan belső tükör az a jelenet, amikor a már válófélben lévő Kreutzer a felesége megerőszakolása után, a vécén üldögélve – miközben a kormányzóval telefonon beszélget – a csempemintákat nézegeti: „A kád felett, majdnem középen, a negyedik sorban a mester a szabályosan ismétlődő lapok közül az egyiket, nyilván véletlenül, megfordította. Dr. Kreutzert mindig is idegesítette ez az egy, fordítva felragasztott csempe. Olyan volt, mint egy elsőre nem látható, később végzetesnek mutatkozó hiba.” Vagy amikor Giselle meséli el első ülésüket, miközben a pszichiáter rendelőjének szőnyegét nézegeti: „A nap hirtelen újra megjelent, egyenesen a szőnyegre világított, kiemelve a sárkányszerű mintázatot. Sokat bámultam ezt a szőnyeget, és minden szögből más alakzat bontakozott ki. Innen a díványból sárkánynak láttam azt, ami a túloldali székből hol kecskeszakállas félprofil, hol kanyargós növényi inda volt.” A szereplőket sokféle viszonylatban és többféle nézőpontból láttató poétikai eljárásból következik Tóth jellemábrázoló zsenialitása. Vagyis az, hogy egy totálisan manipulatív, túlszabályozó és narcisztikus személyiséget a regény első lapjain szimpatikus, határozottságot és bizalmat sugárzó szaktekintélyként láttat. A felesége, Petra jelleme azonban pont ellentétes utat jár be az olvasói tapasztalatban: rideg és kimért a férjével és túl szigorú a gyerekeivel, miközben a rendszert feltétel nélkül szolgálja (tréningeket tart az állami alkalmazottak részére a szegényekkel kapcsolatos manipulatív kommunikációról). Amikor azonban információkhoz jutunk, hogy bántalmazott feleségként milyen megaláztásokat kellett eltűrnie már első gyermekük megszületésétől kezdve, enyhülnek előítéleteink. Amikor pedig kivonszolja és elülteti az erdőben férje gyűlöletes műfenyőjét, egy kicsit együtt örülünk a groteszk sikernek. A szeretői státuszba menekülő Giselle jelleme az első pillanattól kezdve ellentmondásos: gyermektelen, a házassága hazug, nincs szexuális élete, történészként a kormány akaratának feltétlen kiszolgálója – de mindezeket soha nem hagyja reflektálatlanul és kritikátlanul. Majd amikor szembenéz önmagával és a pszichiáterrel folytatott kényszeres kapcsolatával, ha nem is szimpatizálunk vele, de legalább sajnáljuk. Míg Giselle eszméléstörténete a pszichiáterrel folytatott szerelmi légyottokon, majd egy kétségbeesett lázadáson (Kreutzer titkos naplóját lefotózza, majd fénymásolja, és megmutatja a feleségének, aki persze már mindent tud) keresztül vezet a teljes kiüresedéshez és önfelszámoláshoz, addig Kreutzer valójában egy rendszerhiba (hiába a kormányzóval való barátság, túl sokat tud) miatt eszmél, és néz a tükörbe, ahol meglátja a majom szemét, vagyis azt a nehezen leírható érzést éli át, ami tudatosítja benne és talán bennünk is, hogy nem élünk örökké. Egyetlen szereplő van, aki némi reménnyel szolgálhat: a szegénynegyedben élő, mélyen hívő ápolónő, Bianka. Teljesen önazonosan, minden hazugság és képmutatás nélkül lesz a rendszer áldozata. „Én önmagamtól nem tehetek semmit: ahogy tőle hallom, úgy ítélek” – mondja a Kreutzer által szakértett propagandafilmben. Aki tudja, hogy mit jelent a tőle, az reménykedhet. A többi az iszonytató valóság.
Vissza a tetejére