Eső - irodalmi lap impresszum

Megtalált történetek (Darvasi László: Az év légiutas-kísérője)

Darvasi László: Az év légiutas-kísérője. Magvető Kiadó, Bp., 2022
 
Darvasi engedi, hogy a történetei természetesen mélyüljenek, érjenek, öregedjenek, miként az egyik híres amerikai vagy angol színésznő is úgy döntött, hogy nem fog plasztikáztatni, és csak úgy egyszerűen megöregszik. A régit, a sima, fiatal arcát már ismeri, s biztosan kíváncsi, milyen lesz az új, a ráncokkal hálózott, s közben a folyamatról, a változás mozzanatairól sem akar lemaradni. Valószínűleg mindennap gondosan belenéz a tükörbe. Darvasi is egyre közelebb hajol a történeteihez, és a legapróbb részletekben, félmondatokban, a cselekmény vonulatát szabdaló kis árkokban veszi és veteti észre a lényeget és olykor paradox írói ars poeticáját is. A kötet közepén írja: „Milyen furcsa dolog is ez, az ember mások történeteivel foglalkozik, azokat jegyzi le, azokat fogalmazza, miközben csak magáról akar beszélni. Sokszor az derül ki, hogy a fellelt, megtalált történetek mind másokéi. Kiderülhet, hogy az embernek magának nincs is története.” (108)
A jó író novellái tükörbe nézések. Mindig ugyanazt nézzük bennük: az embert; de nem mindig ugyanazt látjuk, mert a szerző más-más titkokkal más-más életekbe bújtatja hőseit. Darvasi ráadásul a tükörfelületet számtalan darabra töri, s egyszerre sok szögből reflektál. Legújabb novelláskötetének történeteit olvasva mégis az az érzésünk, hogy a föld minden pontján ugyanaz történik. „Egy török sorozat. Peruban is nézik (…) Saci néni kutyáját Rezsőnek hívják (…) Minden második drótszőrű tacskó Rezső”. (34) De akkor miért íródik újabb történet, újabb élet? Talán azért, mert lesz egyszer egy Saci néni, akinek a kutyáját nem a helyi suhancok ölik meg, hanem ő maga fojtja meg, miközben beszél hozzá, s aztán rátereli a gyanút a kölykökre. Így válik egyedivé, ami távolról, csak futó pillantást vetve rá, hétköznapinak látszik. És a jó író megérzi, hogy az egyformának tűnő tulipánok közötti csend (39) mit jósol – egy ember soha többé nem jön vissza.
Az írónak az a szerencséje, hogy csöndben beszélheti el történeteit, írhat meg emberi kapcsolatokat, rábízva az olvasóra, hogy az milyen mértékben elégíti ki a kíváncsiságát. Nekikezd-e az olvasásnak, végigolvassa-e a novellákat? Kinyitja-e lelki füleit mindarra, amit az író közölni akar? Mert a kötet történeteiben tragikus véggel járhat, ha valaki kéretlenül önti magából a szót embertársaira.
A csönd és a beszéd különös ellentétpár, hívószavak a kötetben. A két állapot között feszül sok novella cselekménye. A fontos változások csöndben történnek: „halkan építkezni csak az erdők és a folyók tudnak” (19), „csönd van, az apja csöndes típus, az anyja is halkan akarta az apja nyakát elvágni. Az igazán borzalmas dolgok csöndben történnek”. (35) Akár az öngyilkosság az Egy postamester balladájában. Ezzel szemben ott vannak a folyton beszélő és éppen ezért problémás karakterek, mint a kötet nyitó novellájában a híresen szótlan gombaszakértő, aki egyszer csak az őt hallgató feleség számára fájdalmas módon beszélni kezd. Vagy a tanítónőjét és annak férjét a történeteivel kínzó kamasz, aki „csak mondta, mondta, nem tudta abbahagyni”. (35)
A csönd a halál, a beszéd az élet? A csönd halála a beszéd. „A halottak mindent tudnak. A halottak azért tudnak többet, mert arról is tudomásuk van, amit az élők eltitkolnak maguk elől.” (42) Az az érzése az olvasónak, hogy ezekért a meditatív mondatokért íródnak az egyes történetek. Mintha csak az alkotó felöltöztetné a gyakran fájó igazságot, hogy ne pőrén dobja elénk.
Az írás mirevalósága, az olvasás mirevalósága, a beszéd mirevalósága egyénfüggő. Több karakter más-más szempontból világít rá a kommunikáció szükségszerűségére és különféleségére. Az Egy postamester balladájának Irénkéje még manapság, a mobiltelefonok és videocsetek világában is folyamatosan levélben írja meg az aktualitásokat külföldön élő egyetlen lányának, mert ahogy fogalmaz: „ha írok, az olyan, mintha néznék, olyan, mintha hallgatnék, olyan, mintha elképzelném, pedig özvegy vagyok, és aki özvegy, annak állítólag letelt.” (48) Vagyis, az írás gesztusa maga a látásra, a hallásra, a képzeletrevaló képesség, ami egyet jelent az életrevalósággal. Aki lát, hall, elképzel dolgokat, az él. A magányos Irénke esetében az írás bizonyíték saját maga és mások számára is, hogy még nem telt le. Szemben a belé reménytelenül szerelmes özvegy postamesterrel, aki maga tesz pontot élete végére. Darvasi mestere a sűrítésnek és az elhallgatásnak, s egy kérdésre a válasz nem mindig szóval érkezik, mert az is karakterfüggő. A postamester Rácz Bertalan és Irénke hétfőnként lezajló hosszabb-rövidebb szóváltásai közötti novellaidőben kinyílik a karaktereket magyarázó háttér is, miközben a történet halad a végkifejlet felé. Az egyik alkalommal Irénke felteszi a kérdést: „Aztán készülsz-e a nyugdíjra, Bertalan?” (50) A válasz egy héttel később érkezik, amikor megpillantja a postán Bertalan polcok felett lebegő lábait.
Más karaktereket a beszéd tart életben. A mai menü nyugdíjasa a lányával perel a drága kártyás mobiltelefonozás miatt, amit a lány fizet. Könnyen lemegy az ötezer forint, amikor a kilencvenéves Jucival beszél, mert az a szemén lévő hályog miatt már nem járhat el otthonról, és csak ömlik belőle a szó. A világból lassan kikopó nyugdíjasok szürke hétköznapjait rajzolja a novella. A távolról csip-csupnak látszó, ugyanakkor az öregedéstől szenvedők számára nagyon is húsbavágó ügyeket: a fél tizenegykor ételhordóban kihozott, macskának sem kellő ebéd délre kihűl. Vagy ott van a mindig rosszkor betoppanó Terike, aki akkor jön, amikor a kedvenc főzőverseny megy a tévében. És az ónos eső, ami csúszik, „mint a halál”! De ebben a novellában épp egy életerős, ugyanakkor felelőtlen fiatalember hal meg, miközben az óvatosan mozgó nyugdíjas nénike, teljesítve a küldetést, megszerzi a napi betevőt.
A kötet jelentős részében a történetek olyan inerciarendszerben közlekednek, amelynek origója a halál. Hol közelednek felé, például a nyugdíjas sorsokat megörökítőkben, vagy egyenesen a nullponton állva halálmódokat mutatnak be, temetésre készülődőkről, temetésekről szólnak, de vannak post mortem történések is.
Minden ember sorsa közös az elmúlásban, de a kötet szereplői nem ugyanazon az úton-módon jutnak a végső pillanathoz, akár saját, akár szerettük halálához; máshogyan viszonyulnak a bizonyoshoz. Van, aki nem akar tudomást venni róla, nem számol vele, mert még dolga van, mert még szól a tévé, a rádió, még érdekli valami, valaki. Van, akinek az érdeklődése leszűkül a múlt helyszíneire, ahol egykor, az elmúlt negyven év alatt az elhunyt férjjel járt, és ezt a korlátot még egy új kapcsolat sem képes szétfeszíteni. Nincs hely az új számára. Ahogyan egy másik történet hősének csupán egyetlen impulzus befogadására marad kapacitása: a vég nélkül és egyre hangosabban lejátszott dalra: „Strangers In The Night”. „[O]lyan lett a zene, mint amikor szél jár a lombok közt, mint amikor eső kopogtat levélhátat, homokos partot, moha benőtte palatetőt, mint amikor dallama lesz a földnek (...) mint a világegyetem hangja, ami természetesen zenél.” (60) Akad főhős, aki nem a haláltól szorong, hanem a majdani temetésére viendő koszorúk száma és mérete izgatja. Egy szűkölködésben leélt élet végén az válik a legfontosabbá, hogy mit gondolnak majd róla, hogyan ítélik meg az életét az itt maradtak, köztük a falu szája, Veresné. Mit fog majd ez a temetések és koszorúk szakértőjeként számontartott asszony mesélni a végtisztességéről.
A beszűkülés, az érzékszervek eltompulása másmilyenné teszi a viszonyt a külvilághoz, átértékelődnek a dolgok. Más lesz fontos az évek múltával. A szereplők talán már egykori önmagukkal sem tudnának egyetérteni, ha találkoznának vele, hát még a fiatalabb családtagokkal.
Meglepő fordulatokkal csavart történetek sorjáznak ebben a kötetben. Olyanok, amelyek családon belüli viszonyokat boncolgatnak a második ciklus írásaiban: zátonyra futott házastársi kapcsolatokat. Az egyik novellában (Jakabné haza akar menni) az agyvérzés miatt magatehetetlenné vált asszony kegyeiért két férje is verseng. A nő el nem hangzó szavait csak a volt férje hallja, az új nem, pedig ő történetekkel foglalkozik, és úgy gondolja, hogy az asszonyt ezekkel kell szórakoztatni. A régi hallgat és megért. Az új fecseg, de nem ért semmit.
Évtizedekkel korábbi döntésekkel, ballépésekkel magyarázható helyzetek és viszonyok villannak fel, amelyek során a szereplők újragondolják, sőt átértékelik egész életüket. Vagy épp ellenkezőleg. Az Árnyékos oldal című novella apafigurája így morfondírozik élete egyetlen félrelépésének következményén: „Hogy valami úgy romlik el, hogy már az első pillanatban, és jóvátehetetlenül. (...) Nem tudja azt ő, mi kell az ártatlansághoz. (...) Mi kell ahhoz, hogy kimaradjon az ember? Hogy ne maradjon ki?” (97) Ez a kérdés hatja át szinte az egész ciklust. A beavatkozó fél főszereplője kénytelen egész életét átértékelni egy apasági per kapcsán készített DNS-teszt eredménye miatt, amire halott fia szeretője kényszeríti, és ami szétzilálja a már elhunyt feleségéről alkotott idealizált képet.
Az utolsó két ciklus jelenben történő eseményeken keresztül a családon belüli súrlódásokat, a meg nem értettséget, a mássággal való szembenézés lehetetlenségét feszegeti. Az egyik novellában a feszültség oka a feleség előtt elhallgatott rák. Egy másikban a lány néger szeretőjével történő hazalátogatása nyugtalanítja a szülőket, és borzolja a tágabb közösség kedélyét. Az utolsó ciklus címében is (Szép csöndben egy utolsót szúrni) előrevetíti a családon vagy kisebb közösségen belüli agresszió tematikáját. Elmeséli például, hogy a nagyanyja által nevelt, kirabolt gyerekből hogyan lesz egy bántalmazó banda tagja, ha nem akarja, hogy mindenét elvegyék. De az a gyerek sincs biztonságban, aki egy kőgazdag családba születik, ám ahol az erősebb mindig érvényt tud szerezni saját akaratának öklének erejével.
A magyar társadalom utóbbi évtizedeinek ráncos portréi ezek a novellák, amelyeket az író az emberi lélek pontos ismeretével és nagyszerű dramaturgiai érzékkel, ugyanakkor végtelen humánummal alkotott.

Vissza a tetejére