Eső - irodalmi lap impresszum

Költőien lakozni (P. Nagy István: Ágrólszakadtak)

P. Nagy István: Ágrólszakadtak. zEtna Kiadó, Zenta, 2022
 
Hogy P. Nagy István költői indulása a Vajdaságban jelentősnek bizonyult, nemcsak a fiatal szerzők irodalmi teljesítményét értékelő ottani Sinkó Ervin Irodalmi Díj jelezte, hanem első három verseskötetének kritikai recepciója is. Bár költészete nem a gyakori és folyamatos költői jelenlét példája, költői megszólalásainak súlya van. Ahhoz képest ugyanis, hogy a verseskötetei megjelenését jegyző bibliográfiai adatok nem számosak (1985 és 2022 között öt verseskötete jelent meg), lírájának mind mennyiségi, mind a recenzensek tekintetében figyelemre méltó kritikai recepciója van (lásd többek között Toldi Éva, Piszár Ágnes, Herceg János, Bori Imre, Lovas Ildikó, Bányai János, Benedek Szabolcs stb. kritikáit).
Határon túlról Magyarországra áttelepült szerző lévén, akár a verseskötetek, akár kritikai recepciójuk vonatkozásában többnyire vajdasági megjelenést kell értenünk. Ott, az újvidéki Forum Könyvkiadónál jelent meg a már említett három verseskötete (Alkalmatlan évszak, 1985; Köralagút, 1990; Holt idény, 1993), majd költészetének ezen újvidéki szakasza után az ezredfordulón Szolnokon jelenik meg a negyedik (A hely grammatikája, 2000), a legújabb, az Ágrólszakadtak (2022) címűt pedig újra vajdasági kiadó, a zentai zEtna jegyzi. E visszatérés azonban részben formális (alkalmas kiadót találni a kéziratnak), részben virtuális: a múlt emlékezetben őrzött, abból felmerülő részleteinek felidézése és versbe emelése.
Bár a legújabb kötet olvasása közben első látásra úgy tűnik, P. Nagy István költészete sem formai tekintetben, sem leggyakoribb verstémáit illetően nem esett át radikális változásokon, létélménye vonatkozásában, a verseket kitöltő életanyagához való viszonyulás tekintetében annál inkább észlelhetők finom elmozdulások. Ahogyan előbbi köteteiben, az Ágrólszakadtak költeményei között is ott sorakoznak a három-, négy-, öt-, hét-, kilencsoros rövid, esszenciális, olykor kóanszerű versek, haikuk (a Kosztolányit idéző Alkonyi részegség, a Tandori madármotívumát szövegbe vonó Erkélyen című), ezzel szemben pedig egy oldottabb és depoetizáltabb, a köznapi diskurzushoz közelebb álló versbeszédből építkező hosszúversek. Poétikailag hasonló módon, az eddigi P. Nagy-lírából ismerős metaforizált természetképek  továbbra is jelen vannak, többnyire a közérzet leképezőiként. Ahogyan például a Kiűzetés című versben is: „Egy intésre beesteledik. / Itt ülök a kioltott világban, / A megsűrűsödött, alvó levegőben…”
De van itt „zavaros”, szándékosan torzított, szétcincált versbeszéd (Amit éreztem, látva, hogy), gyermeki nézőpontot megszólaltató költemény (Csak akaraterő), „hozott” szövegként egy, az elektronikus postafiókban talált levél bemásolásán alapuló episztola (Fné vendégverse) stb.
A kötet Valami alig elviselhető című versciklusa a szerelmi tematika köré íródik, ezen belül is figyelemreméltó az Itka a zuhany alatt című költemény szenvedélyes erotikája. A korábbi P. Nagy-kötetek Anna-verseinek párjai itt a Judit-/Itka-versek (költőjük egyébként az egész kötetet Judit nevű múzsájának ajánlja). A Korai tárgyak Sziveri János (korai) költészetének absztrakt képeire alludál, az Esti szomorú cikluscím alá sorolt költemények pedig egy-egy írót, költőt (a vajdasági Brasnyó Istvánt, Tolnai Ottót, Sziveri Jánost, Danyi Magdolnát, továbbá Hrabalt, André Istvánt, a Topolya mezőváros históriájának feltételezett szerzőjét, Zápor Györgyöt, Rentz Mátyást és „a szerző főszerkesztőjét”, Gy.-t szólítják, illetve idézik meg. Ennek a versciklusnak jóformán bevezetője a Szakmai életutam című két költeménye, melyek közül a ciklus címadó versében a lírai én korai, feltehetően első irodalmi élményéről számol be: „hat-hét éves lehettem mindössze / még nem tudtam olvasni / a nálam három évvel idősebb nővérem olvasott / érdekes történeteket meséket / különböző könyvekből / az egyik mesére mindmáig emlékszem / unszolásomra kétszer is felolvasta / bambi volt a címe / (…) / szakmai életutamon egy szelíd / őz-szemű négylábú / indított el”.
P. Nagy István kötetének kezdő versciklusa, a Sohasem vagyunk egyedül, valamint a már említett Esti szomorú jelenlegi költészetének két ellenpontját jelöli ki. Holt idény című 1993-as kötetének Szülőhelyére és anyjára emlékezik című költeményében még ezt írta: „Születésem helyéül nem én / választottam – szoktam volt válaszolni, / valahányszor azt a meg nem írt, / bölcsőhely-dicsőítő verset rajtam / számon kérték. / (…) / Le nem írtam rímként a nevét, / verseimből vastagon kihúztam / Székelykevét.” Az Ágrólszakadtak első, Sohasem vagyunk egyedül című versciklusának Jó hely című költeményében azonban váratlanul szó szerint is megjelenik Szolnok, „az alföldi tisza-parti város / valahol a zagyva torkolatánál”, lakótelepével, hetedik emeleti lakásával, színházával és annak egykori igazgatójával, Spiró Györggyel, lakosainak számával, vasúti csomópontjával, folyami kikötőjével. Ha abból indulunk ki, hogy az önmegszólító verstípus egy felfokozott lelkiállapot, válságérzet kifejezőjeként valamiféle számadás megjelenítője, amiről Bányai János is említést tesz A hely grammatikája című 1993-as, „szolnoki” P. Nagy-kötet Állótükör című verse kapcsán, mondván, hogy „[a] »te« grammatikai lebegtetése a verset a számadásfélék közé sorolja”, a Jó hely önmegszólító jellege kapcsán is ugyanezt mondhatjuk. Sőt, a Bányai által említett, „az elégikus szomorúságot” felváltó iróniát sem téveszthetjük szem elől, hiszen a „jó hely” állítás nem a kényszerű szülőhely, majd a már szándékosan választott város, Újvidék után kényszerűen választott város minősítése, csupán annak konstatálása, hogy a vonat megérkezett, egy akkor még ismeretlen városban célba (jó helyre) ért, utasa leszállhat: „megnyugodtál / tehát jó helyen jársz”.
Ugyanennek a versciklusnak Még ébren vagy című költeményében újra megjelenik a belakott helyszín, ahol „a hétemeletnyi mélyben egy autó felriad”, „[l]áthatatlan fák semmi ágai ropognak”, s ahol „[s]zíved halálnyi halkan dobban”. Az ezt megelőző, Zagyva című költeményben a folyónév jelzi a helyszín egyszerre földrajzi és lélektani topográfiáját, feloldatlanul hagyva, egyben sorsszerűvé merevítve, kinagyítva a lírai én lelkiállapotát: „Szürke folyóvíz, melyben még úszni sem lehet. / Csak a part dicsőíti. Bokraival sóvárgón / fölébe hajol. Megbámulja homokszemeivel. / Ám árnyéka, árnyékom sehol. // Mintha el. Minden el. Végleg el. / Homokkal, bokrokkal, mindennel.”
A Zagyva a P. Nagy István előző kötetéből átvett El című vers módosítása, átírása, amelyet Bányai János „a szakítás versé”-nek nevez, mondván, hogy „[h]agyományos költői képek – folyóvíz, part, árnyék, homok, hírnök, bokrok, távol: csupa közismert rekvizituma a lírai közérzetnek – meg-megszakadó sorából építkezik a vers és halad a »Mintha el. Minden el. Végleg el« végérvényessége felé. (…) Ez is a hagyományos líraiság rekvizituma. A régiségekrevaló ilyen rájátszás nyilván azt jelzi P. Nagy István verseiben, hogy a súlyos órák jelene a költői beszéd múltjával szembesítve mutatja meg igazi arcát, a végleges »el« grammatikán és tradicionális poétikán is túlmutató élményét.”
A felsorolt verspéldák egyrészt arra utalnak, hogy P. Nagy István legújabb kötetének verseiben, különösen ennek első versciklusában tovább őrződik a természeti táji elemek közérzetlírába torkolló jelenléte. S mintha a már említett „elégikus szomorúságot” nem mindig oldaná fel a lesben álló irónia. Másrészt viszont azt tapasztaljuk, hogy e költészet legújabb vonulata közvetlenebb módon jelöli ki a költő földrajzi-topográfiai koordinátáit. Az Ágrólszakadtak szerzői életrajzot jelölő toponímái mintegy kiteljesítik és leírják azt a virtuális háromszöget, amelynek harmadik csúcsában futnak össze a kényszerű szülőhelyet, a közbeeső állomásként szereplő (és végleges menedéknek hitt) Újvidéket követő Szolnok helyszínrajzának részletei – egyben közel hozva egymáshoz a versekben megszólaló lírai ént és önéletrajzi ént.
A Zagyva című költemény ugyanakkor annak a szerzői eljárásnak is példaverse, miszerint P. Nagy köteteiben versrészletek vándorolnak, régebbi versek íródnak újra, versszólamok kerülnek új kontextusba. Ennek a költői eljárásnak emblematikus költeménye a Kiűzetés, amely egy korábbi kötet (Köralagút) címadó, valamint Körön kívül című versének részleteit, szólamait építi magába – miközben az előző kötetnek, A hely grammatikájának is intonáló szerepű nyitó verse volt. Új kontextusában is lényeges költemény a Kiűzetés, mintegy a mezítelen fákhoz hasonlóan védtelen, sebezhető lírai én immár konkrét helyszíntől függetlenített közérzetének, állapotrajzának sűrítményeként: „Mily védtelen vagyok. / Mily sebezhető. / Körülem érdes a levegő. / (…) / Ez az utca, ez a város / nem az enyém. / Idegen, (há)borús az ég. / Kitapintom egy fa ütőerét – / még élek; még él. / Most nyár van. / Most ősz van. / Most tél – / egymásba tűnnek az évszakok. / Megjelölöm a helyet, / ahol vagyok: évszázados hárs, / évgyűrűi számlálatlanok. /(…) / Nehéz tollruházatban / a verebek. / A fák mezítelenek.”
De vajon lehet-e, és hol otthonra lelni, hová vihetnek az otthontalanság- és idegenségérzetből kivezető utak? E kérdésekre az első versciklus ellenpontjaként az Esti szomorú cikluscím alá sorolt költeményekben lelhető válasz, bár előzetesen, jelzésszerűen az Ágrólszakadtak egész versanyagán végigvonul ez az attitűd. Orbán Ottónak van egy verseskötete, A költészet hatalma című, amelyben a posztmodern jegyében a világirodalom és a magyar irodalom szerzőinek többnyire ismert költeményeit írja újra – nem a humor jegyében, mint az Így írtok ti Karinthyja, hanem annak demonstrálásaként, hogy elmúlt évszázadok költői teljesítményei a(z akkori) jelen szerzője és olvasója számára is üzennek, akár az „utolírás” olykor jelentéstorzító vagy -módosító költői beavatkozásának eljárása által is.
Az Ágrólszakadtak lírai énje számára a meglelt otthont és hazát, az otthonosságérzetet a költészet, az irodalom jelenti. „Költőien lakozik”, mondhatnánk, miközben élő és holt költőket és írókat idéz meg és fel, szövegeiket (még Thomka Beáta Tolnai-monográfiájának szövegét is) idézi versében, írói-költői szellemi seregszemlét tart. Ebben a sorban önmagát sem kerüli meg: szót ejt életrajzi énje kritikusi és tanári mivoltáról – de másokat is versébe von: Brasnyó István regénye ürügyén utalásszerűen Adyt, Hrabal szövege kapcsán ugyanígy Gertrude Steint, Sziveri János (akinek „szíve rí”) kapcsán az Ivan Iljics halálát idézi, a főszerkesztője kapcsán József Attilát. Másutt Tandori-versformákra játszik rá, kóansorait építi saját versébe, hommage- és búcsúverseket ír, költők versalakjait, tájaikat idézi meg. Egy egész univerzum, egy intenzíven belakott szövegvilág jön így létre, amelynek „szomorú” voltát az adja, hogy a versek címzettjeinek többsége már kihullott az élők sorából.
Az Esti szomorú verseinek egy vonulata közvetlen (virtuális) beszélgetés élőkkel és holtakkal, amelyen belül a szerző szólamaira a megszólított alkotók szövegrészleteikkel, tájaikkal, közérzetükkel „válaszolnak”. Ennek a versciklusnak a költeményei P. Nagy István hosszúverseit írják tovább, azzal a spontaneitással, amely a minimállíra formáival és a költő tömör metaforáival szemben a mindennapok beszédhelyzeteire játszik rá.
De kik is a kötet címében szereplő ágrólszakadtak? A könyv élén álló Oszip Mandelstam-mottó lirizált természetképe, mintegy jelentéseltérítésként, szó szerint ágról leszakadó somszemről tudósít, amint „óvatos kicsi hang”-ként „a csend tömör dalába” dobban. E lirizált és metaforikus mandelstami képet azonban felülírja a kötet címadó verse – átírja realitásba, melynek narratívája szerint a lírai én és idegenből hazalátogató rokona a temetőben hasztalanul keresik felmenőjük, Anyó sírját: „két ágrólszakadt / gondolom (…) cipeljük szótlanságunk”.
Ahogyan ágrólszakadtak a gyökereiket nem lelők, a(z ott)hontalanok, a kiűzetettek is – tehetjük hozzá a kötet versei folyton bővülő metaforikus köreinek ismeretében. Csoda-e, hogy szerzőjük a nyelvben, az irodalomban lel otthonra, hogy jobb híján, kényszerűségből, de egyben kiváltságként is, „költőien lakozik”?

Vissza a tetejére