Arrokoth
Részlet egy készülő regényből
Ma fúrásra ébredtem. Ebben semmi meglepő nincs, egy tízemeletes panelban majdnem minden hétre jut valaki, aki éppen felújít, csempét ver le, járólapot tör föl, flexel vagy fúr. A fűtéscsöveken és az úgynevezett szellőzőrendszeren keresztül pedig kiválóan terjed a hang. Úgynevezett, mert leginkább arra jó, hogy minden készülő étel szagával minden lakó pontosan megismerkedhessen. A lényeg, hogy mi mind, akár egy nagy család vagy inkább egy kis falu, rezonálunk egymásra, ha akarjuk, ha nem. Érdekes egyébként, hogy például a hetediken az én lakásomnak megfelelő lakás szomszédja hangzik nálam legjobban. Onnan tudom, hogy egyszer, amikor ott újították fel a teljes konyhát csempeveréssel, padlótöréssel és végtelen sok falfúrással, amitől az ember csak arra tudott gondolni, hogy a ház már egészen olyan lehet, mint egy rendesen kiérlelt ementáli, akkor erősebben hallottam a fúrást és vésést, mint akkor, amikor kettővel fölöttem csinálták ugyanezt. A csövek titokzatos hálózata.
Most is a negyediken dolgoznak, ha kilépek a folyosóra, határozottan csökken a zaj, a liftben megint felerősödik, de a fölszinten már szinte semmit nem észlelek belőle. A lakásban úgy nyolcvan dB-re saccolom, odafent simán túllépheti a százat. Ilyesmiken is persze csak azóta gondolkodom, hogy meghalt a feleségem, és nyugdíjba mentem. Azelőtt ezeket a dolgokat észre sem vettem vagy legföljebb bosszankodtam miattuk néha.
Valójában nem a fúrásra ébredtem. Csak beszűrődött az álmomba. Először azt hittem, otthon vagyok, a faluban, de nem voltam már gyerek, ezt tudtam, hiába voltam rövidnadrágban, és indultam a kert végében lefelé a meredek oldalon, derékig érő gazban, cserjétől cserjéig neki-nekiszaladva a lejtőnek. Nagyon siettem, mert fontos találkozóm volt, vagyis a Béla várt rám azon a focipályának nevezett ferde kis réten. A valóságban Béla valószínűleg sosem járt ott, de én láttam őt, a teljesen ősz fejét oldalról, ahogy néz egy monitort, tudja, hogy mindjárt befutok. Mire odaértem, a KFKI-ban voltunk, és nem akartam megmondani neki, hogy már nem él. Csak annyit jegyeztem meg kicsit félénken, hogy úgy tudtam, nyugdíjba ment, erre elhúzta a száját, és hallottam azt a nyekkenésszerű hangot, ami nála nevetést jelentett. Aztán rájöttem hirtelen, hogy még nem is ment nyugdíjba, arra gondoltam, remélem, viccnek veszi, mert éppen a New Horizons eredményeit nézegetni jöttünk össze. Ez a valóságban is megtörtént, tényleg ott ültünk a szobájában a második emeleten, és néztük az adathalmazokat, amelyeket már elérhetővé tettek. A New Horizons a Plútót vizsgálta, ami akkor még bolygónak számított, képeket is készített a metánjéggel borított felszínéről. A magam részéről azóta nem voltam ilyen izgatott, hogy a Voyagerek elhagyták a Naprendszert. Az ember virtuálisan meghosszabbítja az érzékszerveit, mintha irgalmatlan távolságokra volna képes ellátni, sőt kinyújtani a karját, szinte megérinteni a bolygók felszínét. Béla a szokott kifejezéstelen arccal olvasta az adatokat álmomban is, aztán valahogy a Svábhegyre kerültünk, egy ismerős csillagásszal álltunk ott, nem tudom, ki volt az, csak arra emlékszem, hogy az arca először Varga Laciéra hasonlított, aztán egy híres öreg színészére, akinek nem tudom a nevét, de sok filmben láttam már, talán angol színész, mindig nemeseket vagy jelentőségteljes komornyikokat alakít, és azt hajtogatta, Ultima Thule, miközben körülöttünk zaj volt, olyasmi, amiről inkább csak tudtuk, hogy munkagépek zaja. Nem láttunk semmiféle gépet, még az embereket sem, akik működtethetnék őket, mintha a csillagvizsgáló és közvetlen környéke kiemelkedett volna mindenből, el a talajtól, éreztük, ha kilépnénk az épületből, lezuhannánk valahova. Minden tele volt pedig emberrel, aránytalanul nagy láncfűrészekkel álltak neki kiirtani valamit. Nem tudom, mit irthattak, mert a fák valahol mélyen alattunk megvoltak, láttam a koronájukat, ugyanakkor mintha mégis ezeket fűrészelték volna, egy homályos kép azt sugallta nekem, hogy a gyökereiket fűrészelik, amelyek már kiváltak a talajból, amikor a csillagvizsgáló felemelkedett. Mintha azon igyekeztek volna, hogy minél kevesebbet ragadhasson belőlük magával a felfelé tartó földdarab, amelyen a csillagvizsgáló áll, mi meg odabent toporogtunk, a híres öreg színész pedig egyre hangosabban kiabált, de már nem azt mondogatta, hogy Ultima Thule, hanem azt, hogy Arrokoth. Az arca idegesítően közel volt, aztán mintha megnőtt volna, betöltötte az egész kupolát. Ahogy a száját nyitotta, meg voltam győződve, hogy mindkettőnket, a Bélát és engem is el fog nyelni. Közben újra és újra azt ordította, hogy Arrokoth, kegyetlenül pörgette az r-eket, harsogtatta, mint egy láncfűrész, mire valami olyasmit mondtam, vagyis ordítottam, hátha meghallja, hogy az Arrokothot nem lehet szétfűrészelni. De hiába kiabáltam, én magam sem hallottam a hangomat, csak megint azt, hogy Arrokoth, mintha a fejemben pörögne – erre felébredtem. Az a hang volt a fúrás hangja a negyedikről.
Az álom egy pontján, valahol ott, ahol az üvöltő ember feje elkezdett nőni, és a hangja is egyre erősödött, emlékszem, eszembe jutott, hogy ez lehet, hogy egy isten, vagy éppenséggel az Isten, és innentől már azt is tudtam, hogy álmodom, de a két tudás nem függött össze egymással. Nem zárta ki egyik a másikat, hiába jöttem rá, hogy álmodom, abban is biztos voltam, hogy ez egy isten. A felismerés ténye volt közös, úgyszólván puszta időbeli egybeesés.
Amióta az eszemet tudtam, tudtam az Istenről is, de nem foglalkoztam vele. De nem vagyok pontos, nem az Istenről tudtam, csak arról, hogy vannak emberek, akik foglalkoznak vele. Hisznek. Ezt a szót sokáig nem mertem használni. Egyszerűen nem volt helye a szótáramban, sehova sem passzolt. Mert a másik ember hite afféle hipotézis, amely még nem nyert bizonyítást, és az ezzel kapcsolatos vizsgálati módszereink meglehetősen kérdésesek.
Szegélyen, ahol felnőttem, ahol ebben a láncfűrészelős, ordítós álmomban is jártam, egyetlen templom volt, egyetlen öreg pappal, aki a napja egy részét a templommal szemközti kocsmában töltötte, a többit meg a templom melletti házikóban. Azt a házat szőttem bele magamban a mesékbe, amelyeket olvastam, de erre csak később jöttem rá. Ha házikóról vagy kunyhóról volt szó egy történetben, valamiképpen annak a paplaknak egy változatát képzeltem el. Anyám nem olvasott nekem mesét, nem is tudom, honnan volt mesekönyvem, de emlékszem egy vaskos kötetre, olyan papírra nyomták, ami hajlamos volt hamar megsárgulni, azt lapozgattam, amikor unatkoztam, mert voltak benne egyszerű vonalas rajzok, amelyeket hamar kiszínezett a fantáziám. Aztán amikor olvasni megtanultam, már magamnak olvasgattam belőle.
Nemigen olvasott nekem senki semmit, anyám legföljebb a kalendáriumot lapozta fel, apám még azt sem. Milyen tisztán emlékszem most mégis arra a mozdulatra, amivel anyám levette az ajtó melletti kispolcról a kalendáriumot, és kinyitotta. Leült a lócára, az ölében tartotta a kötetet, keresgélt benne, ó, hát még a körmei barázdáira is emlékszem, a zöldségpucolástól megbarnult ujjvégeire, az erekre a kézfején. Ha tudnék rajzolni, tökéletesen lerajzolhatnám, ahogy szürkéskéken futnak a bőre alatt. Az egész kezét le tudnám rajzolni, olyan tisztán látom, mintha itt volna éppen előttem, tudom a körme formáját, mindet egyesével, gondosan vágva, a gyűrűsön mindig kissé berepedve, a kis félholdak világítanak a körömágynál. Az arcát viszont nem látom, nem ilyen élesen, az arcáról mást őrzök, megnevezhetetlen valamit, például amikor odaállok a lóca mellé, és ő felnéz a kalendáriumból, a stoppolásból, a borsófejtésből, a tökéletesen lerajzolható kezét a fejem búbjára helyezi, és megsimogatja a hajamat. Közben elmosolyodik. Én pedig erre emlékszem most minden másnál erősebben, az elmosolyodásra, ahogy rám néz, mégsem látom az arcát, mintha elfelejtettem volna a vonásait.
Apáméra bezzeg emlékszem, de csak félprofilból. Mindig kora esti fényben látom, ahogy kiült a veranda kert felőli végére, és megtömte a pipáját, pedig alighanem csak ritkán láthattam így. Még az is lehet, talán csak egyszer, és azt az egyet megjegyeztem örökre, azt variálja az emlékezetem, ki tudja. Az emlékeimben mindig nyár van vagy tavasz, legföljebb ősz, ha csepereg is az eső, a verandán még lehet ücsörögni. A nap lefelé megy a hátunk mögött, még nincs késő, csak hamar eltűnik a hegycsúcs mögött, és azt a delejes visszfényt bocsátja ránk, amit azóta is úgy szeretek. Ebben a félig árnyékos, de még látásra tökéletesen alkalmas fényben látom az apám arcát, jobbjával a szájában tartja a pipát, baljával a mellkasán támasztja a jobb könyökét. Hokedlin ül, a hátát nem dönti a házfalnak. Én az udvarról látom, ott ácsorgok, emlékeimben néha melléülök, hogy csak képzelem, vagy tényleg odaültem valaha, nem tudom. Volt ott egy fehérre mázolt sámli. Na tessék, azt a sámlit is le tudnám rajzolni, pontosan tudom, milyen alakzatban, hol pattogott le róla a festék. Kicsit mindig alulról nézem az apám arcát, látom a kristályszerű borostáját, barna száját, ahogy meggörbül a pipa miatt, az állkapcsán a laza bőrt, a száraz szemét, látom a kezét is, széles körmeit, de főleg az arcát, a lefelé futó ráncokat, gyerek vagyok, kisiskolás, ő sem lehet sokkal több negyvennél. Mégis, milyen öreg, elhasznált. Akkor persze nem gondolok erre, csak rá-ránézek a szemem sarkából, nemigen szólunk egymáshoz, mit is mondanánk. Kőfejtő munkás. Most jut csak eszembe, érdekes, hogy nem a ház előtti kispadon ült ilyenkor, ahogy a legtöbben. A veranda hátsó végében, a kert felé, a völgy felé nézett, vagyis a fák felé, amik mögött a kisrét volt, a ferde focipályával, alattuk ismét cserjés, néhány foltban nagyobb fák, mélyebben alattuk az idevezető út egy szakasza, kanyargós szerpentin, de ez innen mind nem látszik, az ember csak tudta, hogy ott van. Innen, ahol apámmal ülünk az emlékemben, épp csak a kert lejtése, a lenti fák koronája meg az ég látható, és a távoli kék domborulatok a tájban.
Úgy látszik, apámból egy pontos, szikár arcél és a nagy hallgatás maradt végül. Anyámból pedig egy elnyűtt kéz tökéletes képe és a mosolyának arcnélküli emléke. Ki gondolná, hogy így megy ez.
Vissza a tetejére