A futó
Miután hazaköltöztem a faluba, újrakezdtem a futást. Igyekeztem összeszedni magam tempóban, állóképességben, korábban a félmaratont is sikerült megközelítenem, a rekordom tizennyolc kilométer volt. Az újjászervezett téeszben kezdtem el dolgozni, amit hivatalosan csak tésznek hívtak, termelői értékesítő szervezetnek, de ott volt a telephely, ahol előtte harminc évig a régi, igazi Petőfi Téesz is, s bár szeretünk egyszerűsíteni, az az „e” nem tudott onnan, a szó közepéből kikopni sohasem.
A külterületek, az erdők, dűlők felé vettem az irányt, hiszen a futás, csakúgy, mint a kutyasétáltatás, úri huncutságnak számított még mindig. Sehol másutt nem láttam olyan kegyetlenül bánni embert kutyával, mint a faluban. Nem lehetett társ, barát, pláne nem az ember legjobb barátja, hiszen errefelé az embernek nincsen barátja: szomszédai, rokonai, munkatársai vannak. Bátyám rengeteget üvöltözött édesanyánkkal, hiszen a megszólás, a mit fognak szólni reflexeit ő oltotta belénk leginkább, mint a szégyen termőágát, s akkor hiába volt a lázadás, a fogadkozás, általában ő győzött, s akkori fogalmaink szerint szépen felöltözve, tehát egy-két számmal nagyobb ünneplőkben vagy más, alkalmatlan, de a rítusoknak megfelelő ruhadarabokban indultunk útnak mégis, s hiába gondoltuk, hogy
felnőttéletünkben más lesz, a falu szája úgy suttogott a fülünkbe végül egy életen át, mint a bekapcsolva hagyott tévé a panelházi magányba.
Bár úgy gondoltam, hogy nem érdekel, ki mit gondol, automatikusan és egyértelműen a határ felé fordultam, nem befelé futottam a faluba, a boltok, a kocsmák, a két templom irányába, hanem szántóföldek mellett, persze szigorúan a földutakon maradva, ami sok esetben nem volt különb a földdaraboknál, főleg ha valaki beszántotta azokat, a sajátját megtoldva így némileg, de már az is elég volt, ha a vérvörös, tonnás traktorok, amik szinte kizárólag emtézék voltak, vagy legalábbis mi mindet annak hívtuk, szóval ha ezek az embernél is nagyobb, bordázott kerekeikkel végigmentek ott, bokapróbáló vágányokat nyomtatva a homokba. Telepített akácerdők, nyíresek, nyárfaligetek, a csatornaér, magas és durva kérgű, az év minden szakában tobozhullajtó fenyvesek között kocogtam a süppedékeny talajon, néha az egyenletesen tartani próbált tempóból kihullva, úgy megiramodva és megtántorodva, mint azok a részegek, akik látszólag minden falu sajátjai, devalójában magányos, keserű és egyedüli jószágok, akik csak a halált várják, vagy éppúgy nincsenek a tudatában, mint bármely oktalan állat.
A táj mindig meglepett a változatosságával, az út kanyargásával, mely pusztán a birtokviszonyok szeszélye, vagy a lehető legrövidebb út pragmatikus keresésének eredménye volt, aztán a dimbes-dombos részek, ahogy édesapám nevezte, melyek nyilvánvalóan csak itt, a véges horizont lapos vidékén számítottak annak: homokbuckák kis emelkedőit és enyhe lejtőket jelentettek. Magyarországon minden hegy, ami nem gödör.
Ez a táj vonzott oda ekkoriban néhány krosszmotorost, akik számára kiváló terepnek mutatkozott a száguldásra, ugratásra, esésre és szlalomozásra: idővel egyre több brutális ösvényt és járatot fedeztem fel az erdő testében, ahol a motorosok átvágtak, irányt váltottak, felkenődtek, majd kiszabadultak. Soha nem láttam rendesen egyet sem, csak távolban suhanó árnyként. Lévén egyedül futottam, sokszor támadt az az érzésem, hogy követnek, mégpedig a motorosok, de ez általában tévesnek bizonyult, hiszen ahhoz legalábbis erősebben hallanom kellett volna a hangjukat.
Bár nem láttam őket, a tompa zajt, a zúgást, ami betöltötte az egész vidéket ilyenkor, félelemmel hallgattam. Az erdei utakon és a szántók felett úgy hangzott végig ez az intenzív berregés, dörmögés és recsegés, mintha valami óriásgépek, tudattal bíró fémszörnyek pusztítanának el mindent maguk körül, pusztán azzal, hogy tartanak valamilyen felfoghatatlan okból valamerre. Csupán azzal, hogy közlekednek. Furcsamód úgy tűnt sokszor, hogy közelednek, így meglátom végre a csordát, az óriásszörnyek seregét, s ők engem, de végül ez mindig távolodásba váltott, s csak a vékony gumik által felszakított és szétvágott őz- és vaddisznónyomok mutatták a dűlőúton, hogy erre jártak.
Nem tudtam olyan gyakran kijárni, mint ahogy terveztem, mielőtt hazaköltöztem. Pályázatokat intéztem, beadványokat az Agrárminisztériumhoz, földalapú támogatások papírjait – végtelen egyeztetések a falugazdásszal. Tetszhalott volt a téesz, két melóst tudtunk fizetni, meg volt az elnök, és én, adminisztratív munkaerő, a bölcsészdiplomámmal, pályázatíró kiegészítő papírral. A nyolcvanas években háromszázan dolgoztak itt. Nem szakadtam meg a munkában, de mindig fáradt voltam, s a látszólag végtelen határ, a terep és a falutól idegen tevékenység szinte bénítólag hatott rám a város szabályozott keménysége és közönye után.
Idővel eltűntek a krosszmotorosok, talán valaki szólt nekik, az erdész vagy a vadászok figyelmeztették őket, nem tudom. Éles volt minden, a levegő pedig nehéz és fénylő, amikor elindultam. Egy nagyon enyhe, februári csütörtök volt.
A földúton traktorgumi lenyomata, mint egy óriás gerincoszlopának vég nélküli mintázata. A kidudorodó, szilárd talajt ígérő redők csalókasága, amikor rálépsz, ugyanolyan süppedős, mint minden errefelé, csak még a bokád is fordul egyet, ha olyan szögben ugrasz a nyomba.
Futás közben megtapasztaltam valami elemi csöndet. Nincs ennek köze a meditációhoz, egyéb lelki elvonulásokhoz, semmiféle bölcsességhez. Hogy a saját lélegzetem hallottam, az természetes, hiszen futni máshogyan képtelenség, mint hogy minden objektív figyelmem a légzésemen tartom. A gondolattöredékek száguldása, az egyre izzadtabb haj homlokomra simulása, a gördülő izzadságcseppek a legkülönfélébb testtájaimon, a talpam, a testem zuhogása, minden együtt van jelen. Térdig érő rövidnadrágom szárainak combomhoz verődése válik egy szakaszon idegenné.
Nem találkoztam egy jó ideig egyetlen más mozgó élőlénnyel sem. Madarakat sejtettem bokrokban, fák lombozatában, noha soha nem láttam egyet sem. Amit láttam, az a földút mellett haladó partfal hullámzása, a cserjék sora és integetése és érintése, a süppedő homokban szórtan felbukkanó törmelék, a térdemig érő kisfenyők, ágak holttestei halomban, a vaddohány, a csalán, ahogy szökellnem kell időnként közöttük, egy-egy magasabb bucka, a földutak új csapásai, ahogyan a régit, a valamilyen okból már nem jártat visszaveszik a növények, az újon tapodó kerékgumik és lábak pedig kitapossák az eddig érintetlen, új területből a nedveket. Földgázkutak. Valami feketeség a látóköröm perifériáján, amitől hirtelen megrettenek, annyira, hogy megállok, a pulzusom az egekben. Majd amikor felfogom, hogy két kerékgumi egy fiatal akác törzsének támasztva, elfutok mellettük. A szívem még mindig őrülten ver.
Ami még eszembe jutott ezen a futáson, az a mumus volt. Nem féltem soha tőle, nem izgatott, nem érdekelt igazán, eleve ilyen hülye névvel, komolyanvehetetlen. Aztán eszembe jutott a Szellemirtók rajzfilm mumusa, a gyerekek szobáinak szekrényeit portálként használó, rusnya, óriási patás dög, amelynek szabad bejárása van a gyerekszobákba. Mikor felidéztem magam előtt a rajzolt, halottfehér arcot, kirázott a hideg futás közben. Huszonhét évesen.
Észrevétlenül fordult csendes tavaszba a tél, az esték még hidegebbek voltak, a hajnalok dérrel terítették a falu körüli mezőket, a nap heve egyre erősödött, de még könnyedén, alig melengetőn simított végig a bőrön. Kora délután futottam ki a határba.
A bakhátas földúton csak egy rövid idő elteltével vettem észre a nyomokat. Előbb csak egyet-kettőt, majd az egész utat elfoglalták, ellepték, széttaposták. Többféle állat nyomát véltem felfedezni, kisebb őznyomokat, talán kutyáét, rókáét, tehénpaták lenyomatát. Tehénlepényt. Sok olyat is, amelyről sejtelmem sem volt, milyen állattól származhat, az errefelé megszokottnál sokkalta nagyobb paták és mancsok nyomait. Egy csorda vonult az útvonalammal megegyezően, de fogalmam sem volt, milyen. Ártereken mondják, hogy a vadaknak menedéket nyújtó tőzegszigetekre olykor a legkülönfélébb állatokat tereli egybe a túlélési ösztön: szarvasokat, rókákat, nyulakat, vaddisznókat, s ezek a szükség okán a legnagyobb nyugalomban és egyetértésben várnak a talpalatnyi földön a menekülésükre, a mindent elöntő víztömeg visszahúzódására. De én a Duna és a Tisza között, messze mindennemű folyóvíztől futottam a süppedékeny homokon, holdbéli tájon, ezen a délutánon különösen szűrt napfényben.
Ahogy szokásos kanyarjaim vettem, és meg-megtántorodtam egy-egy gödör miatt, homokbuckákra hágtam fel és fenyőerdőbe futottam be, egyszer csak meghallottam a négyórai harangszót. Két kilométerre lehettem a falu határától. Elképzeltem, ahogy ez az elgondolhatatlan csorda meghallja a harangokat. Felneszelnek az őzek, a szarvasok, a vaddisznók, a rókák, a nyulak meg a többi, ismeretlen teremtmények.
Ez a kép egészen addig kísért, amíg az egyik nyírfaerdőben egy nagyobb mart tetején fel nem tűnt a három hatalmas kutya. Az ugatásra lettem figyelmes, amelyet a legnagyobb hallatott, nyilván figyelmeztetőleg, ők hamarabb láttak már engem. Először találkoztam élőlénnyel futásaim alatt. Megálltam. Furcsamód nem lettem ideges vagy ijedt, álltam, és elnéztem felettük, majd a lábaimat mustráltam zavartan. Mindhárom, ahogyan a faluban nevezték, medveölő volt, bár emberemlékezet óta nem láttak errefelé medvét, de még farkast sem, a nádi farkas lehetett errefelé a csúcsragadozó, valamikor a kilencszázas évek elején. A legnagyobb egy fejjel volt magasabb a többinél, az ugatott, fekete-fehér foltos volt, a másik kettő ébenfekete. Még egy darabig vakkantgatott rám, én nem mozdultam. Fogalmam sem volt, mitévő legyek. Ám egyszer csak sarkon fordultak, és elvágtattak észak felé a földúton. Nem éreztem semmit.
A következő alkalommal indulás előtt elővettem a kredenc töltényesfiókjából édesapám régi sokkolóját.
Látszólag egy egyszerű, fekete ledzseblámpa volt, de ha a végén átkattintott az ember egy kis pöcköt on-ra, és a bekapcsológombbal pont ellentétesen elhelyezkedő, rejtett gombot is megnyomta, működésbe lépett a sokkoló. Lenyomva tartottam pár másodpercig. Rejtélyes módon még működtek benne az elemek. Úgy pattogott, mint valami barbár csillagszóró.
Könnyű futásom volt. A légzésem hamar beállt, alig kellett törölgetnem az orromat, a kora tavaszi nap kellemesen simogatott. Feltűnt, hogy az aljnövényzet kezd elburjánzani bizonyos szakaszokon, mintha csak én járnék arra, sem csordák, sem pedig nagyobb munkagépek nem használtak már bizonyos részeket. Itt néha szökellnem kellett bokrokon és csalánosokon keresztül. Néha belefutottam egy-egy pókhálóba, a szálak kellemesen és izgatóan simogatták a szőrt a lábszáramon. Fejmagasságban az ökörnyálak úgy hasítottak az arcomba, a számba és a nyakamba, mint hosszú, illatos női hajszálak.
Amikor ahhoz a részhez értem, ahol a három kutyával találkoztam, reflexszerűen megálltam. A futás szempontjából ez hiba volt, ha valaha egy dologban igazuk volt a tesitanároknak, akkor az az volt, amit a Cooper-teszt során kiabáltak utánunk cigitől és szesztől rekedt hanggal: ne állj meg, utána újra elindulni szarabb. Mindenesetre elővettem a sokkolót apám kopott, szintén régi övtáskájából, amely mint egy idegen test, jóindulatú daganat tapadt a hasam aljára, átkattintottam a rejtett funkcióra, és megnyomtam a gombot.
Bántóan idegenül és brutálisan csattogott bele az erdőbe az elektromosság. A három kutyának persze híre-hamva nem volt. Visszatettem a zseblámpasokkolót a táskába, s amikor újra elindultam, szökellt fel hirtelen tőlem tizenöt-húsz méternyire egy szarvas a fák és bokrok közül. Megrettentem hirtelen, dobogott a torkom és a halántékom, mintha sprinteltem volna. A szarvas pillanatok alatt eltűnt a sűrűben. A marmagassága annyi lehetett, mint én tetőtől talpig.
A szokott útvonalon futottam tovább, kezemben a sokkolóval. Úgy vittem a jobb kezemben, mint egy fekete, baljós stafétabotot.
Fogalmam sincs, mennyit futhattam. A téeszben elmondtam a traktoros Márki Lajosnak nagyjából az útvonalat, ő ismerte ugyanis az erdőket, földeket, dűlőket és dűlőutakat a legjobban a környéken. Azt mondta, nem tudja. Délben aztán a Takács vendéglőben, mikor ő már végzett, és elhaladt az asztalom előtt, odavakkantotta, hogy olyan tizennyolc kilométer körül futhattál, Palika.
Március közepén szokatlan és természetellenes melegben mentem ki újra futni.
A szokott útvonalon, a hátsó kapun kilépve azonnal elindultam, végig a kisvasút sínein, amin persze soha nem jött ki úgy a lépés, hogy egyenként tudjak lépdelni a talpfákon, egymásután túl sűrű volt, kettesével hol kijött, hol nem, hármasával pedig még nekem is nagyot kellett lépni, pedig egész életemben azt mondogatták nekem, hogy jó hosszú gyerek vagy te, Pali.
Szinte nyári idő volt, azzal a különbséggel, hogy a szél még hűvösen rohangált, ha megálltam, meg lehetett főni a napon, de ha átfújt, kellemes borzongás fogott el. Kegyetlenül izzadtam, mint egy túlsúlyos és edzetlen kezdő.
Zápor volt, mielőtt elindultam, ami éppen csak egy kis felső, nedves bevonatot húzott a poros földutakra, bár egy árnyalattal sötétebb barnának, átázottnak látszott a homok, nem volt az, talán nem is tudott az lenni, ahol elmentem, mindenütt a száraz nyomaim maradtak az úton, a cipőm talpa felmarta azt a pici nedvességet is, ami ráhullott.
Sokáig nem történt semmi. A nyárfaszöszök hullottak épp, időnként úgy süvítettek keresztül a levegőn, mintha hóvihar készülődne. Itt-ott meg is csomósodtak, akárha habozna a márciusi levegő. Elfutottam a régi majálistér mellett, a szokott útvonalon, süppedtem, tántorogtam a nehéz talajon, mint általában, és a barázdák, döccenők, amiket a traktorok vájtak, csak nehezítették a helyzetemet meg a terepet.
Beküzdöttem magam a fenyőerdőig, amit aztán egy sáv után ismét nyárfa váltott. Időközben egy fekete macskát riasztottam meg, aki, miután észrevett, ahelyett, hogy egyenesen a bokrokba ugrott volna, előttem kezdett futni a földúton, akképpen, ahogyan éjszaka a reflektornál a nyulak, őzek, rókák szoktak az országúton, hiszen arrafelé látnak, s ha az ember nem kapcsolja le a távolságit, kilométereken át kísérheti a vadakat. A macska úgy szökellt előttem, ütemesen, nagyokat repülve, mint egy nyúl, amelyik teljes erőből fut a vadász elől.
Kutyaszarkupacok, építési törmelék a kátyúkban, gödrökben. S amivel mindig lehet erre találkozni, a zsákdarabok voltak, szövet vagy műanyag, mindegy, szart vagy dögöket vittek ki bennük az erdőbe. Egyszer kapnám el a férget, aki idehordja, eltördelném az összes kezét meg lábát, mondta régen édesapám.
A kiszáradt olajkút melletti buckánál láttam meg a szarvast. Azonnal megálltam, mintha a cipőm kötném, vagy eddig bírtam volna, és nem tovább. A nyárfaszöszök úgy megsűrűsödtek, akárha több centi hó hullott volna, amely nem ropog, hanem egy árva hangot sem ad ki magából, sőt elnyeli azt, mint valami tökéletesen hangszigetelő szőnyeg. Bokáig álltam benne. Beljebb, a fák között vettem észre a szokottnál sokkalta nagyobb test mozdulását. Azt már megszoktam, amikor a földút mellett mozdultak gyíkok, kisebb madarak a bokrokban, mindettől már nem vagy csak kicsit ugrott fel a pulzusom. Őzzel nemigen találkoztam, hazatérésem utáni ritka busz- vagy vonatútjaimon az ablakból, a vetéseken, távolról láttam csak őket, tanyák mellett. Kalyibáktól nem messze, művelt földeken. A vaddisznóktól féltem, de a balszerencse eggyel sem hozott össze futásaim során.
Az olajkút melletti kis ligetben állt. Hatalmas volt, ugyanaz a szarvas, akit legutóbb megriasztottam. Hát, én ezt nehezen hiszem, Palika, mondta Jancsi, a böllér-vadász később, amikor egy bálban került erről a szó, nemigen vannak ekkorák ezeken a homoki erdőkön, nem tudom, nem-e csak egy őzbak volt az. Hát nem, Janikám, esküszöm, így volt.
Lassan és kecsesen kijött az olajkút előtti kis tisztásra. Nem felém közelített, csak kilépett a fák közül, és így teljes pompájában láthattam. Soha nem értettem a vadászok trófeafetisizmusát, de az az agancs, ami ennek a bikának a fején terpeszkedett koronaként, tényleg lenyűgöző volt. Nem támadt kedvem ettől megölni, és a lecsapott fejét kitömve a falamra tenni, de egy fotót, egy kivételes és részletgazdag fotót készítettem volna róla, ha nálam van a Canon, s ha az alkalmas lett volna rá. Az a baj, Palika, hogy az csak gímszarvas lehetett, de az errefelé nemigen van, csak a Dunántúlon, meg ilyenkor még ekkora agancsa sincsen neki. Elhiszem, Janikám, de ez akkor is így volt.
Sörényszerűen esett a bunda a marjára, és az egész lény csupa izom volt, valahogy akképpen, ahogyan az úgynevezett harci kutyák szoktak kinézni, látszott rajta, hogy genetikailag ilyen szálkás. Ugyanakkor rémlik, hogy közelebbről a sűrű bundázat apró szőreinek hegye itt-ott már őszbe hajlott, tehát nem is volt már fiatal bika.
Két dolog következhetett. Az egyik, hogy elindul felém, egyre nagyobb léptekkel, majd végül szabályosan rohamozva, én összecsinálom magam, és botladozva, teljes erőmből futni kezdek, de persze azonnal és játszi könnyedséggel utolér és felnyársal. A beleim kifordulnak, a vérem pedig a homokot itatja majd. A másik pedig, ami eddig mindig történt, ha bármilyen állat az utamba került, hogy egyszer csak megfordul, és elrohan. Kevés volt a fantáziám.
A szarvasbika lecövekelt a tisztáson, és nézett felém. Pontosabban nem teljesen felém, nem a szemembe, hanem félig vagy háromnegyedrészt felém fordítva a fejét, mintegy szemmel tartva engem. Szinte vigyázzban álltam, nem tudtam másra nézni, nem tudtam, mitévő legyek. Fogalmam sincs, meddig álltunk így. A szervezetem aztán feloldotta a helyzetet, leeshetett idővel a cukrom vagy a vérnyomásom, színes kis körök kezdtek villódzni a szemem előtt, elszemcsésedett a kép, nehézzé vált a légzésem, kivert a víz, és bekövetkezett az, ami még soha előtte életemben, s amire már nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen érzés lehet: elájultam.
Másnap a félegyházi kórházban ébresztettek, mintha műtétből. Gyorsan kiderült, hogy sötétedésig fetrenghettem ott, mire aggódni kezdtek édesanyámék, majd hívták a téeszt, tudnak-e rólam valamit, és ott a Lajos tudta, mert mondtam neki, hogy megyek délután futni, és mivel ismerte az útvonalamat is, hamarosan megtaláltak. Behoztak a faluba, hívták a mentőt, az bevitt Félegyházára. Ennyi. Másnap kiengedtek. Minek fut, aki nem bírja, mondták aztán vicceskedve a faluban. Édesanyám persze letolt, hogy mi van, ha valami komolyabb bajom van, lehet, baj van a szívemmel, ki kell vizsgáltatni vagy nem tudom, Zoltán, a főnököm hümmögött, hogy bizony, ez nem tréfadolog, én meg mondtam nekik, hogy nem kell túldrámázni, ez két dolgot jelenthet, vagy ritkábban kell futni, illetve abbahagyni, vagy sűrűbben, mert el vagyok puhulva.
Nem gondoltam többet az egészről, mint amennyit anyáméknak is mondtam. Nem voltam kifejezetten hipochonder, egy kissé megijedtem, de ennyi, hajlottam rá, hogy majd inkább többet futok, és kis távokat, illetve lehetőleg nem harminc fokban, délután háromkor. Csupán megerőltettem a szervezetemet.
Egyetlen furcsaság volt az egésszel kapcsolatban. A futásmérő program bekapcsolva maradt a telefonomon, amikor elájultam. Időben össze tudtam rakni, hogy egyrészt pontosan addig mért, ameddig rám nem találtak, vagy legalábbis abban az időben merülhetett le az akkumulátor. De a GPS-szel nyomon követett útvonalat nézve láttam a szokott pályám kanyarjait, egészen az olajkútig. Majd onnan, mint amikor elveszíti a jelet a program, s csak két kilométerrel odébb tér észhez, egy terepen teljesen elképzelhetetlen, vonalzóval húzott szabályos, egyenes vonallal a jelvesztés és a jelvisszatérés helye között, feltételezett útvonalként. Több ilyen furcsa szakaszt is láttam a futóprogramban, miután elájultam, majd visszatért az ájulás helyére, az olajkúthoz. Mint valami sokszög, amiben van egy szabadkézzel rajzolt, elcseszett rész. Nyolc kilométer kilencszáz méternél ájultam el.
Összesen huszonegy kilométert és száz métert teljesítettem, öt óra alatt.
Vissza a tetejére