Tibeti szél
kisregény
Huszonkettő
– Álmomban rózsaszín tollú, hosszú nyakú, hosszú lábú madár voltam – mondja Dzsampal Gyaco. – Amilyet sosem láttam, amilyenről sosem hallottam.
– Flamingó – kotyog közbe Nala.
A láma kérdőn néz rá.
– Álmodtam róla – magyarázza a gyerek. – Ötven évet is él. Egy lábon állva alszik, és a fejét a szárnya alá dugja.
Dzsampal Gyaco mosolyog.
– Én nem aludtam egy lábon – mondja. – Se kettőn. Repültem a felhőtlen égen, és odalent megpillantottam egy óriási mandalát. Szivárványfényben fürdött, hasonlót sem láttam még. Körben égbe nyúló hegyek csúcsain hó ragyogott. Lent márványpagodákat, oszlopsorokat, függőkerteket láttam. Türkiz színű tavak partján sosem látott állatok legeltek a virágos mezőkön. Medencék tavából szökőkutak vize spriccelt a magasba, fényes patakok szaladtak a négy égtáj felé. És ami a legeslegszebb volt: emberek heverésztek, beszélgettek, sétáltak, birkóztak mindenhol. Feketék, sárgák, barnák, fehérek. Szürkék, mint a pala, vörösek, akár a réz. Nők és férfiak. Vagy inkább leányok és ifjak. Nem volt köztük öreg. Mintha mind egykorúak lettek volna. Nem láttam gyereket. Ott mindenki tizenhat vagy tizennyolc éves. Mind szép és egészséges. És mind meztelen.
A láma elnémul. Mindenki őt figyeli, Dönkar, Jampa, Nala, a férfi is, akit eddig Alexander bégnek neveztünk, várják a folytatást. Lobsang Kunga kihasználja a pillanatot, kisurran az ajtón, hogy ellenőrizze az embereit. Dzsampal Gyaco a szavakat keresi, mert szeretné, de nem tudja, hogyan beszéljen az ötödik dalai láma látomásos feljegyzéseiről, a titokzatos világról, ahová a „Nagy Ötödik” vágyott, és amiről nem tudta, hogy létezik, csak hogy megközelíthetetlen, míg ő önmaga.
A férfi szólal meg.
– Én ismerek hasonló helyet, tulku – mondja. – Olyat, amilyen az, ahol álmodban jártál.
Dzsampal Gyaco mosolyog, bátorítón int, a férfi folytatja.
– Az a hely, ahová eljutni szerettem volna, hasonlít a tiedre. Hegyek veszik körül. Olyanok, amilyenekről beszéltél. A régi források úgy írják, hogy a járhatatlan hegyek közt rejtőző ország kör alakú, és a nyolcszirmú lótuszhoz hasonló. Lakói nem ismerik a bűnt, a betegségeket, az éhséget, a háborút, az öregséget. Az itt született emberek egyetlen életükben elérik a megvilágosodást. Az ország neve nem fontos. Az idők során több néven is említik.
A férfi elhallgat.
– Bocsáss meg, tulku, ha olyannal untatnálak, amit talán nálamnál jobban ismersz…
– Ne szabódj – int a láma türelmetlenül, de most is mosolyog –, beszélj, kérlek, beszélj.
– Létezik egy szöveg – folytatja a férfi. – Kurtácska, alig tizennyolc fóliós. Én magam bukkantam rá egy kolostor könyvtárában. Birodalmad egyik hajdani krónikásának a munkája. Ez a szöveg a titokzatos, eldugott föld fővárosába kalauzol. Leírja, hogy három úton juthatunk el oda. Újjászületéssel. Álomutazásban, ahogyan te is. És élő testben is. Ami majdnem lehetetlen. Leírja, hogy Shambala a tökéletesség földje. Felsorolja, hogy az ország és a város milyen folyókon és sivatagokon, milyen hegyeken túl terül el. Valahol arra, ahol a jugarok népe él. Sokáig azt hittem, tulku, hogy ezt a földet keresem.
– Ma már nem hiszed?
– A krónikák azt írják, hogy a népem ősei valahonnan keletről, a legendás Szkítiából vándoroltak el a messzi Európa közepébe, abba a hegyek koszorúzta medencébe, ahol most is élnek. Azt gondoltam, hogy az ujgurok földje az, amit keresek.
– Ma már nem gondolod?
– Nem tudom. Mondd meg nekem, tulku, hogy mi a valóság? Amit megfoghatok? Amit látok? Aminek érzem a szagát? Ami fájdalmat vagy örömet okoz? Tudom a válaszodat, tulku. Nem ez a valóság. Mondd meg nekem, hogy mi a csoda? Amiről nem hittem volna, hogy megtörténhet? Amiről nem gondoltam volna, hogy létezik? A válaszod az lesz, hogy nem. Azt a világot keresem, amelyben nincsenek csodák, nincs lehetetlen, nincs váratlan. Itt az érzékek világában annyi csoda van, annyi megmagyarázhatatlan, hogy hiába tanulunk egész életünkön át, nem jutunk közelebb ahhoz a másik világhoz, ahol nincsenek csodák. Minél többet tanulunk, annál kövérebbre hizlaljuk azt, amit nem ismerünk. A tudás nem felszabadít, hanem lebilincsel. Az érzékekkel megszerezhető tudás nem megnyugtat, hanem egyre kíváncsibbá tesz. Eltávolít attól, ami nem tudom, hogy mi. Amit keresek. A lét teljessége. Így mondjátok, ugye? De mi az? Hogy képzeljem el? Hogy közelítsek hozzá? Elérhetem-e valaha? Elérheti-e bárki ember fia? Olyan, mint a zene, mondta egyszer egy dervis. A muzsika segít megérezni, milyen az, amit paradicsomnak hívunk. A zene ringat és sodor, felröpít és maga alá temet, puha bársony és éles damaszk, tüzes és fagyos, perzsel és vacogtat. Azt válaszoltam neki, hogy amit mond, az igaz, de mind az érzéki világ része. Hol van ebben a teljesség? Olyan, mint a költészet, mondta egy herceg, aki költőkkel vette magát körül. Verssel ébredt és verssel feküdt. Költők szavaltak neki, amikor evett. Az igazi költészet megváltoztatja a világot, mondta. A királyok alázatos koldussá lesznek tőle, a nyomorultak megvigasztalódnak. Komor bikák kezesbáránnyá válnak, bősz oroszlánok megszelídülnek. A madarak leszállnak a magasból a földre, a halak kidugják fejüket a tó vizéből. Úgy hallgatják a költő szavát. Elhiszem, válaszoltam neki, hogy az igazi költészet nem ügyes rím, találó hasonlat, harangzúgás és csilingelés, dallam, ritmus és cicoma. Elhiszem, hogy segít megérezni valamit abból, ami a lét teljessége. De amivel érvel, az mind az érzéki világ része. A lét teljessége, ha létezik, ennél egyszerűbb kell legyen, és megmagyarázhatatlanabb.
– Mint a szeretkezés.
A férfiak meglepetten néznek rá. Dönkar nem jön zavarba.
– A lét teljessége olyan, mint a szerelmesek szeretkezése.
Csönd van. A leves illata elkeveredik a pislogó jakvajas mécsesekével. Mivel senki nem szól, Dönkar halkan mesélni kezd.
Huszonhárom
Dönkar második meséje
Réges-régen, a Sebek és a Gyász kora, az Adók és a Megrendülés korszaka előtt történt, messze fent északon, ahol a négy szent folyó ered, és ahol a havas csúcsok lándzsahegyekként merednek az égre. Uralkodott egy nagy király. Országa a nyolcszirmú lótusz mása volt, fővárosa az Örökkévalóság Hegyének lábánál feküdt. A város úgy terült el a völgyben, akár a nyolcküllőjű kerék, és Keselyűfészeknek hívták. Nem félelemből vagy megvetésből, hanem tiszteletből, mert lakói hálával gondoltak a nagy madarakra. Tudták, hogy nélkülük járványok és halálos betegségek tizedelnék őket.
Nagyapám azt mondta, hogy Keselyűfészek a legszebb város volt, amit ember valaha épített. Épületei tiszták voltak. Utcáiban és parkjaiban a szivárvány színeiben ragyogtak a fák levelei. Ligeteinek pázsitján büszke pávák sétáltak. Kertjeiben lótusz és mályvarózsa nyílt, kék csillagokként virított az ólomvirág.
A király vára az Illatozó Gyanták Lugasában állt, és Jáspisvárnak hívták. A város és az ország népe békében és boldogan élt. Mindenki elégedett volt, mert senki sem vágyott többre, mint amennyije volt. Mindenki tudta a helyét és értette, tette is a dolgát. A király és udvarnokai álló nap tanácskoztak, törték a fejüket, miként tehetik még szebbé az országot, még kényelmesebbé a nép életét. A nemesek bátrak voltak, szerények és nagylelkűek. Sok időt fordítottak rá, hogy gyakorolják a fegyverforgatást és elsajátítsák a diplomácia fortélyait, hogy ha eljön az ideje, meg tudják védeni az országot és népét. A papok tiszta szívűek voltak, és segítőkészek. Nemes gondolkodásra, az önző vágy kioltására és együttérzésre tanították a gyermekeket. A nép dolgos volt, és elégedett.
A város uralkodóját Démonkirálynak vagy Rémkirálynak nevezték. Nem azért, mert rettegtek tőle, és nem is gúnyból, hanem hogy távol tartsák tőle a rossz változás démonait. Jámbor volt a király, minden élő teremtményt egyformán szeretett. A zümmögő legyet, a földet túró vakondokot és a hosszú farkú majmot is. Volt neki egy szép fia, és volt egy nagy bánata is. A hercegi ifjúnak nem volt felesége. Pedig a király mindent megtett, hogy megtalálja a megfelelő asszonyt. A herceg még hároméves sem volt, amikor kihirdettette, hogy feleséget keres neki. Hét sem volt, amikor futárokat szalasztott a környező országokba. Mindennap tűzáldozatot mutatott be, vízzel hintette meg magát. Hetente kikérte a csillagászok és szerencsemondók véleményét. Szerzeteseket hívatott, akik démonpántlikákat kötöztek és oldottak. Papokat, akik megkötötték az ártó szellemeket. Sárkány és darumadár alakját, fénylő nap és ragyogó hold képét hímeztette a herceg ingére. De bármit tett, nem találta meg azt a halk szavú, szép, csendes és okos asszonyt, akit a fiához valónak gondolt.
A herceg már tizenöt éves volt, és egy délelőtt éppen a gonosz démonoktól óvó varázsigéket gyakorolta a tanítómesterével, amikor két embert vezettek elébe. Öreg volt az egyik, fél lábára béna, ruhája foltozott, üstöke boglyas, szakálla borzas. Ráadásul vak is volt, hozzá olyan szaga, mint a döglött halnak. A másik sem volt különb, pedig még gyermekecskének látszott. Derekáig sem ért a toprongyos öregnek. Baljában szorongatta az öreg kezét. Nem szorongathatta mással, mert a jobb keze vállból hiányzott. Ez látott, viszont süket volt és néma.
Kik vagytok és mit akartok, kérdezte tőlük a herceg.
Ikertestvérek vagyunk mi ketten, válaszolta az öreg. A Döngöre hegy lábánál, a Kalatár tó partján áll a házunk. A hátát egymásnak vető két oroszlán sziklája alatt. Azért jöttünk, mert hírét vettük, hogy apád, a király asszonyt keres neked, és ezer ország földjén sem lelitek az igazit. Azért jöttünk, mert mi tudjuk, hogy ki az a leány, a hozzád való, a bimbózó mályvarózsához hasonló, aki után epedezel. Hiába keresed őt messzi vidéken, amikor itt lakik a közeledben.
A herceg hitt is, meg nem is hitt a két nyomorék szavának, de mert ő is olyan jó ember volt, mint apja, a Démonkirály, és mert nagyon akart hinni, nem zavarta el a két nyomorultat. Megkérdezte, hol lakik az a minden szempontból tökéletes leány.
Nálunk, a házunkban, felelte az öreg. A Kalatár hegy lábánál, a Döngöre tó partján, a hátát egymásnak vető két oroszlán sziklája alatt. Mi vagyunk az apja.
A herceg megmérgelte magát. Azt gondolta, a rút tréfáért rút tréfával felel: megkínoztatja őket. Csíkot hasíttat a hátukból a muzulmán hóhérral. A vaknak forró ólmot öntet a fülébe, a süketnek kitolatja a szemét. De mert jó ember volt, hamar megjuhászodott. Eszébe jutottak a mestere szavai. Ha legyőzöd a beste démont, az arcodba köp, hogy felingereljen, és elveszítsd a fejed. Tudja, hogy a dühös ember hibásan cselekszik. Ezért ha a legyőzött démon az arcodba köp, ereszd le a borotvaéles kardot, ne bántsd, engedd szabadon. Akkor hatalmát veszítve, megverten elkullog.
Érezte a herceg a döntéséről, hogy jó, és ettől megkönnyebbült. Felkacagott, és elzavarta a két kótyagos izgágát. Visszatért a mesteréhez, és még serényebben tanulta a démonűző varázslatok bonyolult szövegeit. Szorgalmas volt, már majdnem férfi, és lelkiismeretesen készült a nehéz szolgálatra, amikor majd apja örökébe kell lépnie, és neki kell óvnia népe és országa jólétét. Ebéd után nyeregbe szállt a solymászok vezetőjével, aztán az íjászok mesterével gyakorolta, hogyan kell a szem helyett a szívvel célozni, hogy soha ne tévesszen célt a villanó fecskénél gyorsabban suhanó vessző. Úgy tűnt, hogy sikeresen kizárta elméjéből a délelőtt történteket. Este az asztalnál mégis eszébe jutott a két nyugtalanító alak, a rút öreg és a csúnyácska gyerek.
Királyi apám, te vagy a jó és gonosz szellemek nyolc birodalmának uralkodója. Te mit szólsz ahhoz, ami délelőtt történt velem? Mondd csak, ki volt az a csúf és büdös öreg, aki úgy nézett ki, mint a gyermekriogató démon, és olyan volt a szaga, mint a döglött halnak? És ki volt az a gyerek, aki olyan volt, amilyennek a születésétől rettegnek az anyák? Azzal elbeszélte a királynak az esetet.
Az öt áldozati szertartásra mondom, kiáltotta a király, meg a régi időkre, amik előttünk vannak, és a jövőre, amin túl vagyunk! Azt mondom, hogy semmi sem lehetetlen! Megtörtént, hogy istenek fiait kitaszították, és hogy démonfajzatok istenné lettek. Király szolgasorba süllyedt, és szolga királyi trónra ült. A világmindenségben soha nincs megnyugvás. Semmi sem változatlan, csak a szüntelen változás. Ez a két ember valójában nem volt nyomorék. A vak szem azt jelenti, hogy olyan ember, akinél a rontás, a kísértés egyik kapuja le van lakatolva. A süketség a kakas kukorékolását, vagyis a vágyakozást zárja ki. Meg a kígyó susogását, a haragot. A disznó röfögését, a tudatlanságot. A béna láb azt jelenti, hogy a helyes út nem a két lábbal taposható ösvény. Nem a minket körülvevő tünékeny világ ezer és ezer útja vezet az egyetlen helyes irányba.
Királyi apám, akit a nép szeretetből és óvatosságból hív Rémkirálynak, és aki képes vagy minden élő teremtmény javára cselekedni, mondd, miért mondta az a két csúf és felettébb büdös ember, hogy ők ketten volnának annak a leánynak az apja? Mondd, hogyan is lehetne ez?
A tudásra mondom, ami néma, a beszédre, amiből a nemtudás fakad, hogy az életünk kettősségét jelenti ez. Hogy nincs biztos tudás. Bizonytalan a múlt és a jövő is. Semmi sem bizonyos, csak a most. Gyakran megtörténik, hogy igaznak bizonyul a hihetetlen, és hamisnak az, ami nyilvánvalónak látszik.
Királyi apám, aki a hat paramita, a hat tökéletesség fáradhatatlan gyakorlója vagy, már csak egy kérdésemre válaszolj. Miért mondták hegynek a tavat, s tónak a hegyet?
Ez már igazán egyszerű, nevetett a szent király. Ezzel akarták tudtodra adni, hogy a most sincs. Sem a hegy, sem a tó valójában nem létezik. Lehet ezerszer ezer út, lehet annyi, ahány élőlény a világmindenségben létezik. De végül minden út egy irányba vezet.
A herceg elszégyellte magát, és megtörten kérdezte. Buta voltam, apám? Azt hittem, okosan és megfontoltam cselekszem, amikor nem hasíttatok bőrt a hátukból, nem süketíttetem és vakíttatom meg őket, nem vetetem fejüket a hóhérral. Azt hittem, átlátok a szitán, azt gondoltam, túljártam az eszükön, nem hagytam, hogy becsapjanak. Milyen igazad van apám, már látom, hogy ostoba voltam. Azt hittem, jó döntést hozok, amikor a rossz döntés démonának susogására süketté tettem a fülem. Lehet, hogy mindenben a rossz szellemek irányítottak? Kedves apám, az a sejtésem, hogy a jelenben hozott döntésemnek súlyos következménye lesz. Lehet, hogy mindörökre elveszítettem az egyetlent, aki az enyém lehetett volna?
Egyetlen fiam, tette a herceg vállára a kezét a király. Az ember leggyakoribb és legrútabb bűnei a tudatlanság, a gyűlölet, az irigység és a mohóság. Te nem gyűlölsz, nem irigykedel, és nincs benned mohó vágy.
Egyetlen atyám, most már látom, hogy a tudatlanság egymagában is elég ahhoz, hogy forgásban tartsa a Szamszárát.
Buddha is tudatlan volt, fiam. Tudatlanok voltak a koldusok és az őzek, akik együtt hallgatták a Benáresz melletti vadaskertben a megvilágosodott első tanítását. Igazad van. Mindannyian tudatlanok vagyunk. A tudatlanságunkra emlékeztet minket a tan kereke a két őzzel. Hogy a földi létünk állandó körforgás. Születés, halál, születés, halál, születés, halál.
Dönkar elhallgat, és a többiek sem szólnak. Nala az asztalra borulva alszik. A tűzhely felől, mint távoli kőomlás, halk robaj hallatszik: összeroskadt néhány hamvadó fahasáb. A parázs fénye elhalványult, a homály kiterebélyesedik, előmerészkedik a sarkokból. Az asszony feláll, csőrös kis kancsóból jakvajat önt a mécsesek alá. Dzsampal Gyaco az, aki megkérdezi.
– Vége is van a történetnek? Megtalálta a herceg a neki szánt leányt?
Dönkar visszaül az asztalhoz,
– Engedj utamra, atyám, kérlelte a herceg a királyt. A magasság és a mélység sárkányaira kérlek, engedj. Hadd szálljak nyeregbe, hadd keressem meg a lányt. Féltette az apja, de tudta, hogy vissza nem tarthatja. Saját kardjával övezte fel a derekát, saját királyi lándzsáját adta a markába, megáldotta, és herceghez méltó kísérettel, fegyveresekkel, vadászokkal, zenészekkel, futó szerzetesekkel bocsájtotta el az útjára. Amikor megtalálták a hegyet és a tavat meg az egymásnak hátát vető két oroszlán szikláját, a herceg bizakodni kezdett. A négy világtáj és a négy mellékvilágtáj felé szerteszalasztotta a futókat, hogy megtalálják a két öreg és a leány házát. Imazászlókat feszítettek ki, virágáldozatot mutattak be, a hegyikristályként szikrázó tó partján gyantaillatú ágakat, tömjént és kék füstű borókát égettek. A lovászok kicsapták a gyér, szikkadt fűre a lovakat, a málhások lemálháztak, a szakácsok tüzeket raktak, a vadászok vízbe gázolva, nyílvesszővel vadásztak a halra, a muzsikusok, tamburások, dobosok, kürtösök rázendítettek. A herceg összeszereltette az apja, a Démonkirály nyolcküllőjű kerekeken gördülő, díszes kocsiját. Az aranyozott hintót, a Hét Drágakő Szekerét az apja is az apjától, az meg az ő apjától örökölte. Három alkalomkor használták. Amikor a király hadba vonult. Amikor feleségért indult leánykérőbe. Végül amikor utolsó útjára, a Holtak Mezejére kísérték a korommal feketített fehér lovaik hátán könnyező testőrök. A futók hamarosan visszatértek, és sorban jelentették, hogy hegy alatt és víz mellett sehol nem találtak házat. Már csak egy futó volt távol, a legjobb és leggyorsabb, kitartóbb a vadszamárnál. Aztán ő is feltűnt messze-messze, sötét pont a sárga és rőt színű homokos parton. Mikor megérkezett, a muzsikusok egy intésre elhallgattak. A futó lihegett, aztán jelentette, hogy talált egy házat, de nem az lesz, amit keresnek, mert ez a ház inkább rom, egy hajdanán talán tágas és kényelmes lakóhely kidőlt-bedőlt maradéka.
Embert találtál-e benne, kérdezte a herceg nyugtalanul. Egy néma gyermeket meg egy rongyos öltözetű, döglötthal-szagú öreget. És a lányt? A bimbózó mályvarózsához hasonlót.
Felség, válaszolta a szolga, egyetlen asszonyt láttam ott, hervadt rózsához hasonlót, senki mást. Az elvásott kemence mellett gubbasztott, arca mély ráncokkal barázdált, haja fehér pókfonál.
A herceg nem habozott. Vezess nyomban, mondta, azzal lóra kapott, s kapott lovat a segge alá a futó is, és már ügettek is a romos hajlék felé. Nyomukban, lomhán, nehézkesen cihelődve, megindult az egész tábor: a málhát cipelők, a vadászok és muzsikusok, a nyolcküllőjű kerekeken guruló, aranyozott szekér.
Amikor a házhoz értek, a herceg látta, hogy az omlatag lépcső tetején egy öregasszony üldögél a küszöbön. Közelebb rúgtatott, megállította lovát a lépcső aljában, így nézett fürkészőn az öregasszony arcába. Nézte-nézte, és az asszony homályos tekintete megéledt. Felismerte a herceget. Régóta várlak, mondta, és ahogy elmosolyodott, ráncai elsimultak, bőre világos lett, és selymes, mint a mályvarózsa szirma, sűrű, sötét haján úgy csúszkált a napfény, akár a holló kékesfekete tollán. Mire felállt, egész teste megfiatalodott, nem lehetett több tizennégy évesnél. A herceg megszédült, majd lezuhant a nyeregből. Olyan szép lány állt előtte ott az elhagyatott, romos házba vezető lépcső tetején, amilyet elképzelni sem tudott. Arca mint a hangarózsa, bőre hűvös, illatos sáfrány, mosolya derengő holdsugár, húsa ízes, illatos barack, minden hajfonatában ragyogó türkizfüzér.
Ki vagy te hasonlíthatatlanul szép, kérdezte tőle a herceg. Emberi lény vagy? Vagy sárkányok leánya?
Szálának hívnak, felelte a lány, és szerelmes párod lehettem volna, ha hallgatsz apáimra, a múltra és a jövendőre, akiket elküldtem hozzád. De szemed elé fátyolt engedett a tévútra vezető démon, és apáimat megsértetted.
A herceg szívében úgy gyulladt fel a szenvedély, ahogy mohó láng a száraz rőzsébe kap.
Hasonlíthatatlanul Szép Szála. Valóban megbántottam apáidat, kérem érte a bocsánatodat.
Késő, mondta a lány szomorúan. A kínálkozó lehetőséget most elszalasztottad. Menj, szerelmes herceg, fordíts hátat ennek a romos háznak, amit már a tűzhely szelleme is rég elhagyott. Ne keseregj, vigasztalódj, a végtelen körforgásban valamelyik életünkben még egymásra találunk, és szerelmünk beteljesedik.
Megzendült az ég, és a Kalatár hegy égbe nyúló, havas csúcsa mögött gyülekező szürke felhőben láthatatlan fantomló vágtatott el a lovasával. A herceg paripája megérezte a láthatatlan táltos és a démonlovas jelenlétét, orrlyukai kitágultak, ijedten horkantott, patájával a homokot kapálta. A sudár lány, a bimbózó mályvarózsa, a Hasonlíthatatlanul Szép zsugorodni kezdett, egyik pillanatról a másikra összeaszott, válla előreesett, háta meggörbedt, haja ritkult, foga hullott, bőre sötét lett, és ráncos, mint az aszalt szilva.
A herceg leugrott a lováról, rohant volna, de megroggyant a lába, és a lépcső aljában térdre esett. A vénséges vén asszony már vakon és süketen állt a korhadt lépcső tetején, aztán hátat fordított, és tétován tapogatózva becsoszogott a roskatag házba.
Huszonnégy
Lha-mo, a haragos lovas
Iszonyatot keltő lovas. Vértenger fölött nyargal lángfüggönyön és felgomolygó füstön át. Nala nyöszörög álmában. A nyolc szörnyű egyike tart felé. Ismeri a háromszemű, borzalmat ébresztő démonistent, aki nő. A festményeken kék a bőre, homlokát koponyák koronázzák, nyakában emberfejből füzér. Két karja kitárva, egyik markában igazságosztó kard, másikban vérfertőző kapcsolatban fogant gyermek koponyájából készült, vérrel teli csésze. Oldalán a betegségek tarisznyája, tarsolyában dobókockák, ha kérdi, a fekete kövek megmutatják neki a jövendőt. Paripája barna kiang, táltos félszamár. Nyeregtakarója nyúzott emberi bőr, amin rajta fityegnek, a nyúzó meghagyta bennük a finom csontocskákat is, a kezek és a lábfejek. Nala nyöszörög, hánykolódik, tudja, hogy a szörnyű takaró az istennő saját gyermekének bőre. A lovas lassú ügetésre vált, majd megáll. A táltos szeme izzik, pofáján fröccsenő tajték, vicsorgó fogai közt nyelve vöröslő parázs. Kantárja zöld mérges kígyó, kapáló patája alól fröccsen a vér és szisszen a láng. Nyomában oroszlánsörényű mélytengeri szörnyek ködalakjai gomolyognak a vér fekete tavából. A félszamár felágaskodik, hányja a patáit, visszazuhan, aztán vágtába lódul.
Nala rémülten felül az ágyában.
Vissza a tetejére