A reményhez
Csokonai Vitéz-variáció
Mindenféle földi – épp csak játszik velem.
Aztán meg égi tünemények.
Nem is tudom.
Kicsit lefáradtam.
Teremtek magamnak valami távlatot.
Utána bókolok neki.
Merthogy istenségnek látszik.
Persze nem az, egyáltalán.
Mindezek csepegtetnek belém
kétes kedveket, a sima szájuk
is kecsegtet, bevallom mostan,
de tudom, nincsen esély.
Azt magyarázom,
maradj magadnak!,
ő egyre biztat, mintha lenne
még valami perspekt.
Nem maradt semmi,
nem is hagyott semmit az,
aki játszik. Maradtam
egyedül – én.
A test földbe vágy, mondja
valaki, beszél hozzám, és
tudom, igaza van. Mindig aludnék.
Megpihenni végleg!
Nem akarom a deszka-földest!
Levegő után kapkodás, sehol sincs
oxigén. Ameddig kecsegtetsz,
suttogom, addig vagyok.
Játszanak velem földi meg
égi tünemények. Olykor el-
csodálkozom, mennyire jó, hogy
ma még játék – ezen a tájon.
Vissza a tetejére