Borbás Rozália

Rokokó játékok

regényrészlet
 
Drága egyetlen Lillim! Ajtónálló lakáj lettem, de nem számít, mert érted, értünk teszem. Naponta uraságok előszobájában várakozom. Sokan elismernek, hosszasan méltatnak, majd rövid leveleket adnak a kezembe, egy másik faluba ajánlólevelet. Talán itt Keszthelyen sikerül. Édes ez a kalács, benne a korinthusi mazsola, s róla a kebled kis szeplőcskéje jutott eszembe. Ugye titkunkat te is őrzöd mindhalálig? Bár én Vénusszal majd az egekig repültem veled, most mégsem lehetek ott újólag, mert még nem sikerült állást találnom. Megírom napjaim, hogy lásd, amikor nem vagy velem, akkor is rád gondolok. Most reggeliztem a kastélyban, látod, a hószín kalácsról is te jutsz eszembe. Gaszton, a gazdatiszt hívott magával vadászni, holnap bizonyára elmegyek, szeretnék egy kis nyulacskát lőni. Édes ajkaidról mihamarabb nepentét nyalhatok. Remélem, hív vagy! Vitézed csókol.
[…]
Jöjj ide el, kis méhecském, szállj a virágom kelyhére, gyere az én kis kasomba, s töltsd meg nekem színültig nektárral, hogy éhségünk csillapuljon, s étvágyunk ne konkuráljon a mohósággal. Így beszélgetett magában. Másnap ugyanúgy kiment a kertjükbe foglalatoskodni, a virágágyásokat gondozni, de most még nehezebben ment neki a munka. Úgy érezte, hogy karcsú ciprusokkal övezett kanyargós ösvényen halad előre abba az erdőbe, ahol elérkeznek a város fölötti magaslatra, s ott mélyen egy tisztásra, tusculanum szépséges vidéke ez, akár a távoli mesebeli Val d’Orcia. Lilli örömmel gyönyörködött hódoló poétája szavaiban, szóról szóra emlékezett rá. Ő még arcát, szomorú képét is szépnek látta, pedig a vénasszonyok szerint csak egy fokkal szebb az ördögnél. A kisasszonynak mi tetszik rajta? Folyton csak ezt hajtogatták. Hogy úgy elbolondítja azokkal a búgó verseivel? Mit ér az? Abbul nem lehet megélni! És az a temérdek írás… Sápolódtak a konyhában, kertkapuban, s amint várható volt, eljutott Vajda szenátor úrhoz is a sok sutyorgás tartalma.
Már ez a Tera, a cseléd is ezt meri mondani! Itt valami komoly dolog van készülőben, amit megakadályozni nem tudok, nem áll módomban, kapta el Vajda Pál úr a hitvese szavát, amikor a kert végiben szunyókált, s nagyon gyorsan kiment a szeméből az álom. Egyből tudta, hogy kire, mire vonatkozik. Azon melegében felállt kerti székéből, és elindult a ház felé. Aggodalmaskodó tekintettel nézett maga elé. Mit tegyen? Hiszen fogadta a fiatalembert a házában. Miért ne tette volna? Jó ajánlói voltak, tudománya is meglehetős, de sok órát vannak kettesben. Valóban igaz. Lehet, hogy beszélnem kell a feleségem lányával? De ezt most komolyan mondta, nem csak játékos morgósan, s csak úgy bekiáltott a nappali szalonba.
Te, küldess azonnal a kisasszonyért, beszédem van vele! A lány, amilyen gyorsan csak tudott, futott. Futott, futott. A kisasszony egyedül volt, nem úgy, mint máskor. És az apa és lánya közötti beszélgetés sem tartott sokáig.
Julianna gondolatai bizonytalannak tetszettek. Hiába, én Őt féltem, nem magamat. Behódoljak? Hiszen egyáltalán nem szokás nekünk, nőknek, ellentállni atyánk és jó anyánk akaratának. Úgy látom, apám jól szíveli, ha nem is örömmel, ám nem kedvetlenül fogadja Őt. Szavát azonban nem adta. Sem hideget, sem meleget. Ismerte jól, hiszen az apja lánya volt, tudta is, hogy hajlítható a vén ág, ha bő termés ígérkezik rajta. Csak kicsikarhatná magának végre Vitéz Mihály a hivatalt, s avval a kényes hétköznapok gondjait is elűzné. Óh, vajha atyám is meggyőzettetne! Tovább fürdőzött a múzsa szerepében. Elképzelte olvasmányai alapján meg a sok szép római történetből, amit Vitézétől hallott, amint kis párnácskára támaszkodva a vad Adria partjainak hullámait nézi, s kis lócája átváltozik vánkosos kerevetté, előtte azálea nyílik, és nem tücsök, hanem kabóca ciripel a kertjében. Igent fogok mondani, a híve leszek egészen. A nap az ábrándozás képeinek festésével telt, ahogyan az utóbbi két hétben mindegyik. Szobáról szobára járt. A szigorú morál tilalmát apja a természet rendje szerint feloldhatná. Közben előkészítette a szolgáló a fürdőt. Ott állt a rézkád, amit nemrégiben vásároltatott atyjával, a hófehér csipkemintázatú szekrény és a rózsaszín fürdőasztalka, rajta a tál, a kancsó. Előtérben a kis öblös alkalmatosság, felfüggesztve a törölközőkendő, szalvéta, ing. Megmártózott benne, s szédelegve érezte a fodrozódó vízben, hogy ajkára egy másik ajk nyomult, ha lehunyta a szemét, a csókot valóságosan is érezte. Várta az éjszaka múlását. Talán még álmodott is?
[…]
Édes kincsem, kinél nagyobb ajándékot nem is remélhettem, hadd bújjak el itt, hogy ne vegyen észre. Jaj, mit tegyek, hová nézzek? De mit csinál ez a lányka? Jaj, nem bírom ki, hogy ne lessek oda! Ki takarja el a szemem? Ifjú hajadon lányok fürdenek itt, vagy maga Artemisz a társnőivel? Látom, csakis maga Diána lehet az, a szűz! Óh, eltakarja előlem hófehér ölét a víz! El nem unnám ezt a látományt! Jó éjszakát nektek, kik hasonló tüzet oltotok és gyújtotok! Lillimnek holnap levelet írok.

Vissza a tetejére