Huszonöt éves az Eső,
én pedig harminc évvel ezelőtt találkoztam Jenei Gyulával. Akkor még nem tudtam, hogy. Úgy értem, személyesen harminc éve találkoztam először vele, a nevével korábban is. Tudtam, hogy – miközben ezt olvassa, lehet, hogy tiltakozik – az akkoriban inkább lokálisan létező szolnoki irodalom és a művészkompánia egyik központi figurája, a helyi bohémvilágé („Gyula és a bohémság?”, kérdezhetik egyesek), ahová egy ideig én is tartozni vágytam, noha (önmagam számára is észrevétlenül) már elkezdtem fölcibálni a belgák megalkuvóan kényelmes, bár időnként bosszantóan szűk mezét. Abba a szolnoki művésztársaságba (ejtsd: a Nádas presszó törzsközönsége) az egyik csajom is el-eljárogatott (még azt megelőzően, hogy a csajom lett volna), őt is hallottam emlegetni Jenei Gyula nevét, én meg átlapoztam a könyvét a könyvesboltban (fekete volt, füzetre emlékeztetett, mint minden, ami abban a sorozatban a kilencvenes évek elején megjelent), továbbá olvastam a verseit és más írásait a megyei napilap hasábjain. Emlékszem, pár hétig nyílt levelekben vitatkoztak Körmendi Lajossal, és bár diskurzusuk olykor pengeváltássá erősödött, a hangnem (különösen a mából visszanézve) irigylésre méltón higgadt, tárgyilagos és tiszteletteljes maradt. Körmendi Lajos a Jászkunság főszerkesztője volt, a folyóiraté, amelyben én is szerettem volna megjelenni, sőt úgy terveztem, első folyóiratközlésem szolnoki szerzőként a Jászkunságban fog megtörténni, ennek jegyében el is küldtem pár írásomat az impresszumban feltüntetett címre, ám választ nem kaptam soha. Később P. Nagy István költő barátom – aki folyton nyakára járó, húszévesen mindent egyszerre akaró süvöltvény létemre mentoráltjának fogadott – bevitt a szerkesztőségbe, ahol megismerkedtem Körmendivel. Ott hagytam egy novellát (egyet a postán már elküldöttek közül), azzal az ígérettel, hogy hamarosan megjelenik. Ebből semmi nem lett, igaz, rá egy évre a Jászkunság megszűnt irodalmi orgánum lenni, átalakult tudományos folyóirattá. Körmendivel pár évvel később, az Eső egyik bemutatóján találkoztam megint, nem emlékezhetett a fenti esetre, mert odajött bemutatkozni. De ugorjunk vissza az elejére: harminc évvel ezelőtt találkoztam először Jenei Gyulával. P. Nagy Pista javasolta egy este, hogy menjünk fel hozzá. Akkor még nem volt mobiltelefon, nekünk legalábbis nem, vezetékes se mindenkinek, bejelentés nélkül érkeztünk, nem igazán alkalmas időben, ugyanis Gyula felesége, Marianna mindenórás volt, ezért hát szabadkozva és megilletődve, némi könyvespolcmustrát követően sietve távoztunk. Pár évvel később találkoztunk megint, Gyula fölvonatozott Budapestre interjút készíteni a megyei napilapba az első könyvemről. Beültünk egy kocsmába a Nyugati pályaudvar környékén, nagyképűen könyököltem a ragacsos asztalon, fellengzős válaszokat adtam, életem első interjúja volt. De az általam készített első interjú is Jenei Gyulához kapcsolódik, az Eső egyik korai számában jelent meg, arról beszélgettünk Karafiáth Orsolyával és Ménes Attilával (ha jól emlékszem, szintén egy kocsmában a Nyugati mellett), hogy miként lehet a szexet irodalmi eszközökkel ábrázolni. Akkorra már lett Eső, most pedig én emlegetem sokat Jenei Gyula nevét, nem véletlenül, nélküle talán ma sem lenne irodalmi lapja Szolnok térségének. Hogy a folyóirat-alapítás miként zajlott, nem akarom újból fölmondani, elolvasható az Eső internetes oldalán, a névadás sztorija is elhangzott nemegyszer. Az is többé-kevésbé tudott, hogy eleinte a Parnasszusba volt beillesztve az Eső, nagylelkű és fontos gesztus volt Turczi Pistáék részéről, páran viszont nem értették, hogy akkor most van-e ez a folyóirat, vagy nincs, sárga lapok, kivehető füzet, mi lesz ebből. Az lett, hogy az ötödik számtól (Várszegi Tibinek hála) önállósodott a lap. Az volt a színházszám, egyben az első alkalom, amikor Szolnokon került sor a lapbemutatóra, és nem Pesten, a Parnasszuséval együtt. Maros Andrással autóztunk (talán) egy péntek délután Szolnokra, és amikor ő kézbe vette a szerzői példányát, első reakciója az volt, hogy „Na, ez most már úgy néz ki, akár egy folyóirat!” Nekem is ez volt az első gondolatom. A bemutató a megyei könyvtár emeletén volt, ültünk a kerek asztal körül, akár Artúr király és a lovagjai, ekkor történt meg az is, hogy Körmendi Lajos újból bemutatkozott nekem. A jelenetbe szimbolikát is lehet gyömöszölni: a Jászkunság-éra után beköszöntött az „esős” időszak. A színházszámba is készítettem egy interjút, Pepével és Kapával, azaz Scherer Péterrel és Mucsi Zoltánnal, akik akkor lettek országos sztárok az ezredfordulós Jancsó-filmek főszereplőiként, ám a beszélgetés nem jelent meg, Gyula szerint nem sikerült jól. A fájl már nincs meg, anélkül is elhiszem. A két lap között a földrajzon túl is létezik kapocs, például az a rovat, amelybe ez a szöveg készül, A for kalára címet viseli, az ezzel a megjelöléssel született Zalán-szövegeket olvastam el először a Jászkunságban, nem csak azért, mert ez volt a cím- és a hátoldalon. Az Eső idővel jócskán túlnőtte az egykorvolt Jászkunságot. Regionális lapoknál előfordul, hogy akaratlanul is bezárják magukat a provincializmus sértett dacszövetségébe, az Eső viszont némi tapogatódzás után kikerülte a csapdát, a tekintetes vármegyén kívül is jegyzett, mérvadó irodalmi lap lett belőle. Oké, ez szubjektív vélemény, de huszonöt év mégiscsak negyedszázad, megkockáztatom, van benne objektivitás. Ennyi idő önmagában ok az ünneplésre, és ha hozzávesszük a megjelent lapszámokat, a szövegeket és a szélrózsa minden irányából érkező szerzők kackiás névsorát, különösképpen büszkélkedhetünk. Egyébként könyvesboltban voltam, amikor Jenei főszerkesztő fölhívott, hogy most jutott eszébe, van ez a huszonöt év, azonban nem volna elegáns, ha ő írná meg. Szabadkoztam, szűk a határidő, akad néhány szintén sürgető felkérés, és amúgy is, azt hiszem, én kevésbé vettem részt ebben a negyedszázadban, mint amennyire részt vehettem volna. Kétszer voltam tagja az Eső szerkesztőségének. Az elsőnél önszántamból távoztam, ifjonti hévvel, mondván, nem értek egyet a tematikus megjelenéssel, közben meg volt olyan téma, amit én találtam ki; az ember önmagának szokott a leggyakrabban ellentmondani. Másodjára a főszerkesztő tessékelt ki azzal, hogy megfáradt a kapcsolatunk – hogy a kettőnké, avagy a lap és köztem lévő, nem részleteztük, nem is kell; ha az ember maga is próbálkozik írással, elnézőbb lehet mások ügyeivel szemben, ami valóban nem szerkesztői erény. Mindez eszembe jutott Gyula hívásakor is, miközben fojtott hangon makogtam, hogy az utóbbi években nem nagyon volt az Esővel közös élményem. Lapbemutatókra például inkább az első „szerkesztői korszakomban” voltam hivatalos (kéne ide egy szmájli), ellenben az elmúlt években tán kétszer is meghívattam magam – jeleztem Gyulának, hogy pont Szolnokon leszek, megnézném, mire ő (mi mást mondhatott volna): „De akkor ne csak nézd, ülj ki te is!” Letettük a telefont, változatlanul a könyvesboltban voltam (Csillag Peti és Dénes Tamás Budapest-futballtörténeti könyvének bemutatóján), amikor a főszerk. még rám írt, hogy „fociztál is egy Eső-bemutatón”. Tényleg, és rémlik, hogy utána bográcsozás volt egy közeli tóparton. Gyula csinált velem még egy interjút, tizenhárom évvel az első után, akkor már az Esőbe, amit újabb tizenegy esztendővel később egy másik beszélgetés követett: Haász Janival skype-oltunk a pandémia alatt, azon viszont berágtam, hogy a nyomtatásban megjelent változatba belekerült egy félreértésre okot adó szerkesztői baki. Gyula természetesen elnézést kért, én csak azért is pufogtam egy darabig. Milyen sértődékeny és hiú az ember, a rosszra emlékezik, pedig a jó dolgok fontosabbak, nem csupán az évforduló kapcsán. Emlékszem, boldogult úrfikoromban, még az Eső előtt, egy jó nevű szerkesztő megkérdezte, hová valósi vagyok, majd megjegyezte, mennyire sajnálatos, hogy Szolnok és környéke fehér folt a magyar irodalom térképén. Hál᾿ istennek, na és az Esőnek, mostanára ez a folt kiszínesedett, erőteljes tónusokkal és világos kontúrvonalakkal rendelkezik. Az is tök jó, hogy a negyedszázad alatt a lap többször is képes volt megújulni. Tematikus számból tematikus blokk lett, rovatok születtek, szerzők nőttek ki az oldalairól. Időnként veszélybe kerül a megjelenés, sajnos – ismerve más irodalmi orgánumok helyzetét és sorsát – nincs új a nap alatt. Az Eső (dilettáns képzavarral szólva) zuhog rendületlenül. Miközben ezt írom, a főszerkesztői kérés inspirációja nyomán villanásokként törnek elő az emlékképeim, kockák egy régen látott, de maradandó filmből. Rentz Matyi bilikék oldtimer autója, amely állítása szerint egykor az egri püspök szolgálati járműve volt, lapszámbemutatóra mentünk vele. Dienes Eszter anekdotázása Ladányiról és másokról a Zagyva-parti kocsmában. Szenti Ernő színes-kockás inge, saját maga által illusztrált versei és megverselt rajzai. Művészeti fesztivál, telt ház a Művésztelepen. Szerkesztőségi megbeszélés a szüleim étkezőjében Gyulával és Pistával, utóbbi nem tudta, milyen állat a szíriai aranyhörcsög, első kézből mutathattam meg neki. Kávézás Gyulával, a megyei könyvtár mellett, fotó is készült, odakint szakadt az eső, adta magát a Facebook-poszt szövege. Lapbemutató Kispesten, a nézők között Ferdinandy György és Serfőző Simon. Lapbemutató Falcsik Marinál és Tricepsznél Józsefvárosban, képtelenség volt megint csak nem ellőni a szóviccet: „Eső-nap”. Másik kávézás, Gyula a kapucsínó fölött súgta meg, hogy Dérczy Péter írt a regényemről az Esőbe, „nem csak dicsérte” – jó, hát ez a kritika dolga; sajnos, nem sokkal utána Péter meghalt, az írás posztumusz jelent meg, az utolsó Dérczy-kritika. Egyszóval, ilyeneket mesélnék, ha össze kéne szednem az Esővel kapcsolatos emlékeimet. „Mindezt majd megírom még pontosabban is.” Esetleg megírja más. Mindannyiunknak boldog születésnapot és további negyedszázadokat kívánok.Vissza a tetejére