A hiány poétikája (Markó Béla: Már nem közös)
Markó Béla: Már nem közös. Kalligram Kiadó, Bp., 2023
Lehet-e érvényesen írni egy olyan könyvről, amelyben nyolcvankét vers szerepel, és szerzője az utóbbi évtizedben évente jelentkezik líratörténeti jelentőségű verseskötetekkel? Lehet-e úgy kritikát írni, hogy pusztán az ismertetendő kötetre koncentrálunk, és nem érintjük mélységében az életmű több évtizedes poézisba rejtett nyilvános és személyes történeteit? És lehet-e egyáltalán mindenfajta veszteség nélkül írni olyan versekről, amelyeknek az egész élet felvállalása és reflektált nyelvi tapasztalata minden versmondatban hitelesíti a megszólalást. Ahol a költeményeken és ciklusokon átívelő tematikus-formai-motivikus háló egy időben és térben folyton mozgásban lévő világot épít és bont, majd épít újra. Ahol az intimitás köznapi metaforái („rózsaszín ujjbegyen billegő hópehely”, „a parányi málnaszemet felcsippentő ujjbegyek”, „[c]sak az ujjaid, amelyek / soha nem tépik el a pillangó szárnyát”) pontosan érzékeltetik az egész kötetre jellemző emlékező retorikát és az értékeket megőrizni kívánó hiány poétikáját. Van-e ott a kritikusi hangnak tere, ahol a versbeszélő maga vallja be: „Elavultak a hasonlataim. Divatjamúltak / a metaforáim is.” (Nem a kés) Talán van, ha a kritikus beismeri, hogy a művekkel való beszélgetésben a verstörténetté alakuló költői életmű nem egyirányú idejének néhány kötetbeli epizódját képes megközelíteni.
Markó Béla legújabb kötete magánbeszéd-arculatú vallomás az élet mindazon tapasztalatáról, ami már nem közös, vagyis ami már csak a versben megszólaló beszélőé, végső soron tehát mindenkié. Mert nem kell ahhoz a romániai magyar kisebbség tagjának lenni, hogy olvasóként részévé váljunk annak a folytonosan mozgásban lévő hazakeresésnek, amely a veszteségekkel való számvetés és az illúziókkal való leszámolás versben rögzített jeleneteiben az örök sorskérdéseket személyes történetként képes elmesélni. Méghozzá egy olyan személyes történetként, amelyben az emberi létezés és általában a nagy létproblémák az európai költészeti hagyomány tematikus rendjébe illeszkednek. A Kívülről nézem című versben Goethétől, a romantikusoktól kezdve Rilkén, Babitson keresztül József Attiláig vagy akár Tandoriig érzékeljük a megőrző-megújító poétikai mozgást. A kertben – ami a bibliai édenre is utal – sűrűsödő múltban madarak szárnycsapásai, illatok, ízek idézik az érzékszervi észlelés által felsejlő emlékeket, amik az isteni teremtésből magát kivonni vágyó, de annak képtelenségét belátó versbeszélő identitását képzik meg. Az önmeghatározás jelenetei stációnként egészülnek ki: „Attól vagyok / régóta, hogy te nem vagy (…) Azt is mondhatnám, / a hiány én vagyok (…) De már nem az vagyok, akinek / teremtettél.” Az emlékezés Proustra rímelő előhívása újabb és újabb gondolatokat, témákat inspirál: a múlékony élet szeretetét, a kételyt a túlvilágban, a teremtő létének tagadva állítását, vagyis a költészetet megtermékenyítő hiányt. „Mert mindig a hiányról van szó.” (Sötétedés)
Nagy lélegzetű epikus mozgás van a hiányt körbejáró kötetciklusok és versek között: az öregedéssel, magával a halállal való szembenézés megfontolásai a jelen és a múlt apró rezdüléseiből („Anyám Beethovent játszik” – Szimfónia, „Ötvenes évek. Nyár végi esték” – Aki teremtett, „Johanna néni zöldséget árult a piacon, / hagymát, petrezselymet, sárgarépát” – Véletlen) bontják ki a lírai én bölcseleti tónusú beszélgetéseit. Ezután kerül sor a megfigyelt kép vagy történelmi filmkocka narratív kifejtésére, aprólékosan, reflektálva, majd érzéki gondolatként mozgásba lendülve, és sokszor analógiás képekben: (szonett, ruha, tenger –Csupán a test) érzékelhetővé téve a transzcendens természetű sejthetőt. Az élőbeszédszerű megszólalás természetességéből – ahogy otthon, az utcán vagy akár a kocsmában beszélünk –, alulstilizáltságából, sokszor a profanitásból mozdulunk a lélek, az angyalok és Isten metaforikus vagy nagyon is konkrét szcénájáig, majd a szükségszerű befejezésig: „ördögi praktika” és „mennyei poétika” ez. A már kezdetben jelen lévő halállal való találkozásokba (Ahogy a varjak) bevonódnak az élet apró mozzanatai, a teremtő léte vagy nemléte (Aki teremtett) és a dolgok értelme vagy értelmetlensége (Véletlen) fölötti rákérdezések, a szabadságba és a történelembe vetett ember küzdelmén (Túlsó part), a szerelem és a szeretet érvényességi körén (Távlat) és a versírás hatalmán és korlátozottságán való töprengések (Tiszta ablak). A versek alapvető sajátossága a kül- és belvilág egymásba játszatása, a folyamatos önreflexív tekintet, ami egyszerre figyel a kifejezendőre és a megformáltságra, ami a legkülönbözőbb jelenségekből, emlékekből láttat valami nagyon biztosat, és ismeri el önnön korlátait, tematizálja a csak sejthetőt, a soha el nem beszélhetőt („Isten? Halál? Egyéb? Teljesen mindegy” – Ördögi praktika). A költemények nagy teret, egy képileg és motivikusan hibátlannak tűnő utalásrendszert építenek, amiből érvényes gondolatok szabadulnak fel – a versbeszélő öntükröző és perspektívaváltó szemlélete minden kimondást hitelessé tesz. A költemények gondolati íve soha nem csorbul: a grammatika szolgálja a gondolatok ritmusát, ahogy a gondoltritmus a grammatikát.
A vallomásosság hitelessége egy pillanatra sem megkérdőjelezhető. A versbeszélő személyes szólammal pozicionálja önmagát a Földrajz című vers indításában: „A Kárpátok délkeleti sarkában, / Kézdivásárhelyen nőttem fel”, majd az elképzelt hazát a zsákutca metaforájával írja le. A verseskötet mintha válasz lenne Markó Béla előző könyvének (Milyen a haza) címadó versére. A haza olyan, ami már nem közös, amit már nem elég kitalálni vagy újra megfogalmazni, hanem az emlékezés személyes idejében és terében végig kell járni a születéstől, a gyerekkortól (Földrajz) és a szerelmektől (Mi a hűség?) a diktatúra mindennapi tapasztalatán (Újabb vers a szeretetről)), a forradalom szabadságot kivívó élményén (Túlsó part) és a politikusi szerepvállalás praxisán (A rendszerváltás hasznáról) keresztül a jelen kínzó impulzusaiig (A közhely grammatikája), egészen a személyesen soha el nem gondolható halálig (Fűcsomók). Ez a haza már szükségszerűen nem közös, hanem egyéni, saját, a versbeszélő által bejárható, elmesélhető, elgondolható idő, tér és nyelv: a kézdivásárhelyi Barompiactól (Konzerv), az otthoni háztól (Méhek a magasban) az Isonzó folyón (Bevásárlóközpont) keresztül egészen az Ojtozi-szorosig (Földrajz); az 50-es évektől (Még egyszer kihajolni) a 89-es decemberi forradalmon (Újabb vers a szeretetről) át a Covid-járványig (Kihangosítás) és egészen napjaink borzalmáig, az ukrajnai háborúig (Honvágy). Ez a haza elmesélhető születéstől a halálig és gyerekkortól az öregkorig (Ahogy a varjak); elgondolható a lélektől a testig („Nem a léleknek szűk a test, / hanem a testnek a lélek” – Hófoltok); formába önthető a szonettől a szabadversig (Írtál egy hazát). És ha a haza ennyire mélyen személyes, akkor már mindenkié, akkor már bárhol lehet a világon. Ha a haza nem kívül, hanem belül van, akkor ott van, ahol mindazok az értékek vannak, amiket a versbeszélő őriz magában a múltat hordozó emlékeivel együtt: „Csak azok őrzik meg érintetlenül / a múltat, akik elmentek innen. / Már rég tudom én is, hogy az a ház, / az a város, azok a folyók és hegyek / nincsenek sehol. Vagyis bennem még / ott élnek talán.” (Messziről a múlt) És szükségszerű a távlat: „csakis így, csakis messziről / látható egészen tisztán a múlt. Akik itt / élnek, nem veszik észre, hogy ez már / nem az a ház. Legalábbis nem az a haza.” Mert már semmi sem az, ami. Ezért fel kell repülni az égbe, akár a sirályok, vagy mint a repülőgép Radnóti versében, és verset kell kormányozni a térkép fölé, mert „annak ismét táj lesz a réges-régi térkép”. (Írtál egy hazát) Bejárni minden tájékot – fel és le, oda és vissza, ki és be –, hogy az elhasználódott szavak, az emlékek – mint talált tárgyak – a múltbéli, eredeti létezésükből kiragadva hozzák létre saját mondataikat. A szintaktikai-grammatikai döntéseknek etikai következményei vannak: „Kis népek / menedéke a jelző. Nincsen hazájuk / Csak elveszített haza. Vagy visszanyert / haza. (…) A különbségtétel elgyengíti a hazát, a szerelmet, de még / a verset is. (….) Tőmondatokra vágyom”. (Mondattan)
Markónál minden téma kibontásának eredője a forma keresésének és megtalálásának poétizálása. A bevezető versben (Könyörgés a versért) az egyértelműen önironikus gesztus mellett („Tudom, nem való már / ebben a korban”) a költészet értelmének, magának a versben való hitnek az őszinte vágya sűrűsödik. Az emberi létezés végessége (nyelvi) tapasztalatának rögzítése költői feladat: „Hogyan lehet felejteni? Szabad-e / emlékezni? Példamondatokat kell írni. / Vagy akinek van tehetsége, verset is.” (Különbség) Abban a hazában, amiben a költő érvényesen, önazonosan képes megszólalni, saját nyelven íródnak az emlékek (Szókincs), így a forma megtalálása a hazára találás morális igényű metaforája. A madarak repülésében és a tenger hullámzásában rejlő emlékezésmetaforák, ha képesek is valamit megfogni a múló időből, mozgástermészetük miatt a felejtés alakzatai: „A hullámzást nem lehet leírni, / hiszen a mozgás valójában felejtés.” (Hullámzás) „De lezuhantak már a régi / mondatok.” (Az első sor) Mert „nem választhatunk az emlékezés és felejtés / között.” (Átkelés) A felejtésre ítélt történetekből megformált emlékek pedig úgy kötik össze a versbeszélő ént a múlttal, mint a mennyet és a földet Jákob lajtorjája. A profán és a szakrális szimbiózisának plasztikus narratív képe a planétás papagája, aki megjósolja a jövőt, de lényegében a múlt hordozója az örökkévaló időben (Planéta).
Markó zseniálisan komponálta kötetének ciklusait: a címek a többrétegű emlékezés trópusai. A gyerekkor a Bejárat a múltba, ami Tiszta ablakon át, Világosságban és Kihangosítva jut el az olvasóhoz, hogy átvigye a Túlsó partra, a politikusi lét illúziókkal teli világába, hogy eljussunk a kényszerű belátásokig, Mind közelebb a halálhoz, de soha el nem érve a befejezést, mert a holtak szakálla úgy nő, mint a Fűcsomók a temetőben. Nem statikus számvetés ez, hanem polifon és mozgásban lévő: vannak bejáratok és átjárások. Kijárat nincs: „Keresed / újra a csattanót, ám előbb-utóbb / rá kell jönnöd, hogy a végén van a kezdet.” (Bevásárlóközpont) A befejezés is kétséges: „Az a kérdés, vajon be tudtam-e fejezni.” (Az utolsó szó) Már otthonra sem lehet lelni, mert a szülői intelem ellenére („Ne mozdulj innen, / mondta anyám”) mindannyian elmegyünk, s mikor már hazamennénk, ők nincsenek: „Ugyanott / kellett volna megvárnom őket, / ahol valamikor magamra hagytak.” (Bejárat) Nem pusztán visszatekintés ez, hanem létfeltáró emlékezés: hitek, bizonyosságok és kétségek, mulasztások és félreértések (ön)reflektív gondolatszövetei. A gyerekkori emlékekből kibomló Csalánleves kegyetlennek tűnő retorikával a szeretet viszonylagosságában is ezt a polifon időiséget érzékelteti: „Én basztam, én szartam. / Aztán végigélünk egy életet, és rá kell jönnünk, / hogy ennél szebb mondatot nem hallottunk soha.”
A versbeszélő tekintete legtöbbször a legkisebb láthatóból emel verskatedrálist. A szemlélődő én a legegyszerűbb dolgokat pillantja meg: a madarakat, a kertet, a virágot, az utazást, az elmenést vagy érkezést. A szemlélődésből következő gondolatritmusokat mondatkezdések, rákérdezések, meglepő és hirtelen váltások, bizonytalanságok, aforizmatikus megállapítások, elhallgatások, félbehagyások és újrakezdések jellemzik. És közben egy pillanatra sem fél a közhelyektől, sőt a tanítástól sem, mert képes a nem-befejezésre, a megállásra, a nyelvi-etikai fogantatású önreflexióra, az önironikus figyelemre és a bizonytalanság transzparens vállalására. A gyerekkort, a decemberi forradalmat, a szabadságot és a szerelmet idéző hópehely (Könyörgés a versért, Nem a kés) az öregedés, sőt, a már idős költő metaforájaként, márciusi hózáporként (Tavaszi hó) tér vissza. És sorjáznak a goethei maradandóság a változásban ethoszának a szabadság képzetéhez és a humánum értékeihez kapcsolódó motívumai. A kert sokoldalú (Téli cipők, Kívülről nézem, Kié vagyok, Hajnali riasztás, Hófoltok) szereplő: a belső haza, az elhagyott éden, az otthonos világ és a belakható költészet képsorozata. A hullámzás, a tenger (Hullámzás, Csupán a test, Azt hittem, mindenható, Hideg szeretet, Hófoltok) az emlékezés és felejtés személyessé transzformált toposzai. Miközben a múltfeldolgozás során az is felvetődik kérdésként, hogy lehet-e az emlékekről verset írni, s ott van az a humanisztikus világérzékelés, amely a ciklusokat bevezető versben fogalmazódik meg. A Könyörgés a versért látszólag szemben áll a ciklusok verseinek bizonytalanságot és kételyt erősítő csattanóival („Fogalmam sincs, hogy ezt akartam-e utolsó / mondatnak. Egy ilyen történetben egyáltalán / van-e utolsó mondat?” – Konzerv), másrészt motivikusan (lelkesedés, révület, szerelem, ámulat, ellágyulás) kapcsolódik az értékőrzés, életigenlés és a költészetbe vetett hit lózungmentes megfogalmazásához: „élni nem szükséges, de repülni igen.” (Az első sor) Mintha mindig szólna egy hang, ami az elbizonytalanodó lírai ént arra biztatja, hogy bármiről lehet verset írni. Csak meg kell tisztítani az ablakot (Tiszta ablak), vagy felidézni egy utazás emlékét (Valami más, Mégis tökéletes, Duna-híd), azaz meg kell találni az érvényesnek tűnő szavakat és mondatokat. Meghívni a szabadság képzetkörébe mindazokat, amik a szárnyaló költői képzeletet erősítik: az angyalokat (Az utolsó szó, Mégis tökéletes, De senectute)), galambokat (A boldogságról), a verebeket (Világosság, De senectute, Déjá vu), a sirályokat (Túlsó part, A rendszerváltás hasznáról), a tücsköket (Csak ami érthetetlen, Kívülről nézem, Sötétedés) és a rigókat (Álomittas világ, Jákob lajtorjája, Kié vagyok, Ahonnan hiányzunk, Hajnali riasztás).
Markó Béla a meglepetések költője: a metafora néhol meghökkentő („felröppenő a vers is” – Az utolsó szó, „Magok / a tovarepülő angyal gyomrában” – De senectute), a bibliai és irodalmi párhuzamok és utalások elegánsan provokatívak („a marosvásárhelyi Kisállomás és Nagyállomás / között született egykor Jézus, újra meg újra” – Együgyű történetek). A versekben beálló fordulatok üdítően váratlanok. A szabadvers és a szabadság analógiáját felépítő Fél pár cipő a szabadversről és a szabadvers írásának nehézségeiről értekezik, majd egy éles fordulattal a szabadság hiányát manifesztálja, hogy végül a címet a hiány metaforájaként értelmező képben záruljon: „Mint fél pár cipő a baleset után az út közepén”. Ebben a versben a legélesebb az a látszólag formai kérdéshez kötődő etikai magatartás, ami a versek beszélőjének nyelvbe oltott belső vívódása: mi a szabadság és mi a rend? József Attila-i poézis: a hiány, amiből a költészet táplálkozik – és ami nincs, az van. A költő mestere a hétköznapi regiszter csattanószerű poétizálásának. A zárlatok bravúrosak, bátrak és a bizonytalant vállalók: „Anyám Bartókot játszik. / Csak egy mondat. Anyám rongyszőnyeget sző. / Ez meg egy másik mondat. Teljesen mindegy. / Nagyon rég volt. Ma már egyik sem igaz.” Mert „[A] versírás valójában / a csattanó keresése. Ahogy óvatosan / lépegetve, meg-megállva, majd hirtelen / nekiszaladva, de közben az út mindkét / szélét figyelve rálelünk a befejezésre, / amire mi sem számítottunk. Céltudatos / utazás a vers, de mindig csak a végén / derül ki a cél.” (Bevásárlóközpont).
Markó Béla Már nem közös című kötete nagy líra.
Vissza a tetejére