Haverunk, Sanyi (Pál Sándor Attila: Daloskönyv)
Pál Sándor Attila: Daloskönyv. Magvető Kiadó, Bp., 2023
Ha van a kortárs költészetnek svédasztala, amelyről a nem feltétlenül szakmai szemmel csemegéző olvasó is kedvére fogyaszthat, az Pál Sándor Attila Daloskönyv című kötete. A mű igazi felüdülés lehet azoknak, akik inkább sok fontos, mégis könnyed verset szeretnek olvasni, nem pedig egy súlyos könyvet.
A kilencvenes és kétezres évek megidézésével felszínre kerülő generációs problémák, a klímaválság, a néprajzi alapossággal bemutatott és sokakat érintő vidéki élethelyzetek, a popkultúra, az alkotói problémák élveboncolása, a digitális világ okozta identitásválság és számos más kérdés felszabadító könnyedséggel sorjáznak egymás után a szerző negyedik verseskötetében. Az ezekben megszólaló hang haverkodik velünk, cseveg, akár egy mikszáthi elbeszélő vagy egy saját korából kilógó múlt század eleji tárcaíró. Egy idő után olyan a Daloskönyvet olvasni, mintha a barátunk beszélgetne velünk, aki átküldte nekünk válogatott verseit. Pedig az egyes szám második személy nem mi, olvasók vagyunk. Önmegszólításról van szó. De ezt néha magunkra is vehetjük, ha kialakul a generációs összekacsintás köztünk és a kötet között. Ez az intimitás nálam létrejött, mert én is a nyolcvanas évek gyermeke vagyok. Ebből adódóan tudom, milyen volt az Uborka című műsor, emlékszem még Torgyán Józsefre vagy a pályakezdő Eminemre.
Pál Sándor Attila előző köteteihez hasonlóan szemtelen önmagával, valamint az irodalom, a népi és a popkultúra hagyományával is. A Balladáskönyvben (2019) tapasztalt, a műfaji előzményeket fellazító, azt a jelen szolgálatába állító megoldásai azonban éppen azt bizonyítják, hogy a balladát még nem ette meg a fene, és nem kell a szöveggyűjtemények mélyére száműzött beszédmódnak tekintenünk. Ezt érezhetjük a Daloskönyvnél is: a szerző bátran nyúl a balladánál jóval vegyesebb hagyományhoz, és megtölti azt a főként a harmincpluszos generációt, de néhol a huszonéveseket is bevonzó témákkal. Az új Pál Sanyi-kötet ebből a szempontból többet vállal, mint a Balladáskönyv, mert rengeteg irányt céloz meg. A jó hír, hogy legtöbbször célba talál.
Pál Sándor Attila olyan motívumokat emel ki a kilencvenes és a kétezres évekből, amelyek összekötik az ekkor gyerek- és kamaszkorukat élőket, ilyen generációs összekacsintás többek között a Nyári kép, kilencvenes évek, a Kétezres évek, a Konfliktuskerülő magatartás, a Mi, a Lyrics és még számos vers egy-egy fontos utalása.
Hogyan lehet dallá sűríteni az elmúlt három évtizedet? Ez lehet az egyik kérdés, amelyre egyfajta választ adhat a Daloskönyv. Ez teszi a könyvet időkapszulává, amelyet néhány évtized múlva reveláció lesz majd fellapozni és korlenyomatként forgatni. Bár nyilván ez a legtöbb kötetről elmondható, de Pál Sándor Attila versei kiemelten foglalkoznak az aktuális közéleti kérdésekkel: többek között a mesterséges intelligenciával vagy a klímakatasztrófával.
A szerző legtöbb kötetbeli verse kinövi a megszokott dalformákat és ritmusképleteket: a versszakokat, az ütemhangsúlyt, az időmértéket, és szabadverssé válik. Néhány esetben megmarad formai és szerkezeti szempontból a dalszerűség, például a felező nyolcasok (A Föld nevű bolygó dala, Hawking dala), a bokorrímek és a versszakok (Óriás dala).
A popkultúrából leginkább a képregények és a rapdalok azok, amelyek beszüremkednek ebbe az egyébként is elég populáris versbeszédbe (Ars poetica, Lyrics, Beef). A tematikai sokszínűség műfaji és hangnemi összetettséggel társul, így a Daloskönyvbe belefér az elégia is (Szentendrei elégia), de előfordul az is, hogy egy-egy darab lírai sci-fivé válik (AI, Üzenet), vagy éppen egy szatirikus attitűd lesz meghatározó (Beef). Ezek alapján a kötetcímet leginkább úgy értelmezhetjük: vegyes versgyűjtemény.
Ez nem túl piacképes megoldás a tematikus streamingszolgáltatók és az egyprofilú rádiók, podcastek és YouTube-csatornák korában, így akár degradáló is lehetne, devalójában a kötet egyik legnagyobb erénye ez a magas színvonalú kevertség. Minden vers karakteres, önálló darab, tisztában van vele, hogy a svédasztalnak egy fontos alkotóeleme, és tudja, hogy egyeseknek a szőlő, míg másoknak a tojáskrémes szendvics fog ízleni. A Daloskönyv szexepilje éppen a változatos mindennapiság, a jó értelemben vett köznyelvhez való közeledés, amely témájában és hangjában is igyekszik populáris maradni, és bemutatja, hogy radikális nyelvi, műfaji és poétikai kísérletek nélkül is működik a költészet. A népdalokra is jellemző egyszerűség az érettségivel rendelkező, de a bölcsészkart messze elkerülő közolvasót is könnyen megszólíthatja, de az irodalom ínyenceinek is sok meglepetéssel szolgálhat.
Az utolsó disznóvágás a Daloskönyv egyik meghatározó hosszúverse, és jól példázza a Pál Sándor Attila-féle költészet rétegzettségét. Az érettségizett közolvasó nagyokat bólogathat, hogy a költő milyen kiválóan idézi meg a falusi disznóvágások hangulatát, milyen éles szemmel válogatja ki a tor meghatározó beszédfoszlányait. Az ínyenc olvasónak viszont már a sűrű leírás azt sugallja, hogy itt valami többről is szó lehet. Például Clifford Geertz fogalma juthat eszébe (vagy találhat rá egy célzott internetes kereséssel), amellyel a kutató a néprajzi terepmunkát jellemezte. A lírai én tehát tudósként rögzít, tudomány és irodalom határterületén születik meg beszámolója, amely a kordokumentum-jellegen kívül azt is felveti, hogy ezek a megfigyelések nemcsak poétikai és történelmi, hanem néprajzi szempontból is fontosak.
Ugyanez a rétegzettség jellemzi a Menyegzőt, a másik hosszúverset, amely önmagában is dokumentumértékű leírása, pontosan kidolgozott tablója egy huszonegyedik század eleji lagzinak, amelyben az olvasó megtalálja a keserűséget és az iróniát. Ha azonban egy más értelmezői szintre lépünk, akkor felfedezhetjük, hogy Nagy László azonos című versének zseniális átiratáról van szó, amely az eredeti megoldásait követve aktualizálja, frissíti az abban található kulturális elemeket, többek között az Eddával vagy Kis Grófóval. Nem beszélve arról, hogy a násznép elvárásai és a versbeszélő valósága közötti szakadék a Daloskönyv egyik legmegérintőbb darabjává teszik a Menyegzőt. Ha kellő érzelmi nyitottsággal olvasunk, a világleleplező ironizálás közben Pál Sándor Attila képes minket megríkatni.
Még azok a versek is nagy hatást gyakorolhatnak az olvasóra, amelyeket máskor akár köldöknézősnek is minősíthetnénk, mert magának a költőségnek és az irodalomnak a problémáival foglalkoznak. A Vojtina szociológiája és Az érett Vojtina dala arra keresi a választ, hogy mit várhat egy költő az írástól, mi értelme alkotnia. A válasz mégsem lesz patetikus, hanem itt is megjelenik a legtöbb darabra jellemző anekdotikusság, amely kívánja a csattanót.
A csattanós lezárás, a populáris nyelvi regiszter és a csevegő előadásmód lehet az oka annak, hogy a Daloskönyvet főleg a szerző novelláskötetéhez, a Rokonokhoz érzem közel. Ebben nyilván benne van az is, hogy amíg a Rokonok Móricz Zsigmond regényére játszik rá, addig a Daloskönyv Petrarca és Kovács András Ferenc műveire, és ez a gesztus is megerősíti Pál Sándor Attila ki nem mondott hitvallását: nem kell félnünk a hagyománytól, mert az csak akkor tud működni, ha bátran alakítjuk. Például Petőfi így válik Sanyivá (a Sanyi című versben), Segesvár pedig egy benzinkúttá, ahol egy hajléktalan kéreget. Az egyik Sanyi nem tolakodik a másik Sanyi helyére, hanem finoman jelzi a két világ közti különbségeket, szemtelensége éppen ebben a szembesítésben rejlik, hogy nem udvariaskodik a hagyománnyal, hanem a legtermészetesebb módon használja, mint pék a lisztet.
Összesen egy olyan vers van a kötetben, amely kissé elüt a többitől, és nem tudtam vele mit kezdeni, ez a Tizenöt jelentés. A többi mind kiválóan felépített egyedi világ, amely izgalmas, változatos, és olyan elevenbe vágó kérdéseket feszeget, amelyekre azt szokás mondani: tétjük van. Ez a tét pedig egy generáció emlékeinek lírai rögzítése és a Földünk jövője közötti skálán jelölhető ki.
Pál Sándor Attila Daloskönyve az egyik legolvasóbarátibb verseskötet az általam ismert kortárs irodalmi mezőnyből. És úgy éri el ezt a hatást, hogy nyoma sincs benne a gagyinak, nyoma sincs a slamnek, nyoma sincs semmiféle poétikai divatnak. Pál Sanyi sok bravúros megoldással éri azt el, hogy nemcsak kortársunknak, hanem a Daloskönyv olvasása után a haverunknak is érezhetjük őt.
Vissza a tetejére