Tejköd; Makulátlan
Tejköd
ha meglátok egyet, továbbugrik a tekintetem,
mint katona, ha aknára lép.
hónapok óta nem olvastam semmit a témában,
mégsem maradtam le a lényegről,
mert hiába tolják a képembe a hírportálok,
mint valami szenzációt,
egyetlen érvényes hír lenne csak:
hogy vége.
engem csak ez mozgatna meg,
mert hozzászoktam a háborúhoz,
elfogadtam, mint az időjárást,
és azt figyelem csak, engem mennyire érint,
mit vegyek fel holnap,
kabátot, pulóvert, puskát,
a többi ellen tehetetlen vagyok,
mert ha nem olvasom a híreket, lőnek,
de ha olvasom a híreket, akkor is,
ha nem érzek együtt az áldozatokkal, lőnek,
és ha együttérzek velük, akkor is,
talán ez nyomaszt a legjobban,
a magammal szemben támasztott elvárás,
hogy empatikus legyek,
de hogyan tudnám beleélni magam
idegen emberek életébe,
amikor egy öt másodperces videót
sincsen türelmem végignézni.
azon kapom magam, hogy azt kívánom,
foglalják el, vagy húzzanak haza,
mintha mindegy lenne, ez vagy az történik,
mert nekem mindegy, és ez a lényeg.
a buszon mellettem ülő,
velem egyidős srác mobiljára nézek,
meglátom a cirill betűket, és hiába tudom,
hogy ő én is lehetnék, inkább kibámulok az ablakon
a tejködbe, mert ott semmi se látszik,
és végre idegeskedhetek azon,
hogy már megint mekkora a dugó.
Makulátlan
vettem egy robotporszívót,
hogy ne kelljen a gyerekek után naponta feltakarítani,
vagyis hogy ne nekünk kelljen.
kétségtelenül jó döntés volt,
napi plusz félóra szabadidő, amit ha munkával töltök,
a porszívó ára fél éven belül megtérül,
a feleségem kevésbé fáradt,
én kevésbé vagyok ideges, ha kiborul
vagy kiömlik valami, a gép majd úgyis elintézi,
térképet készít a lakásunkról,
és kiszámolja a leghatékonyabb útvonalat,
munka közben a tárgyakat
és az embereket is kikerüli,
tudja, hogy mikor megyünk el otthonról,
és magától elindul,
por előtte, tisztaság utána, mégis
valahogyan frusztrál a jelenléte.
ez is csak egy háztartási gép a sok közül,
de más, mint a mosógép vagy a hűtő,
mert képes az önálló helyváltoztatásra,
és ki-be kapcsolni sem kell,
nem szorul ránk, mint egy nagybeteg,
hogy arrébb tegyük,
vagy hogy egy bizonyos ponton
rendszeresen hozzáérjünk,
dolga végeztével egyszerűen
visszamegy a töltőállomásra,
így akár évekig is elműködik nélkülünk.
épp ez volt a tervezők célja,
hogy rá se kelljen hederítenünk,
ő sem hederít ránk, s úgy tiszta a lakásunk,
hogy nem kell tennünk érte semmit,
viszont ennek a semminek ára van.
ugyan nem kell sétáltatni, etetni,
de nem is hiányzom neki, ha elmegyek otthonról,
teljesen független tőlem – és ez félelemmel tölt el,
mert ha egyszer holtan esnék össze a nappaliban,
zavartalanul folytatná a munkát,
diszkréten körbetakarítaná a testemet,
üres mező lennék egy virtuális térképen,
ember alakú fehér folt
makulátlan környezetben.
Vissza a tetejére