Egy utazás emlékképei – Pierre halála
Részlet egy készülő regényből
hogyha rezzen, zaj kél mindenütt,
most nagy pörölye magasba lendül
és az óra üt.”
Matthias Claudius: A halál (Kosztolányi Dezső fordítása)
Hádész, Hádész, Hádész! És Erósz! A győztes mindenképpen Hádész. Még akkor is, ha Erósz ott van mindenütt, még Hádész birodalmában is.
Pierre, az öregember lesétál a tengerpartra.
Daniella ott maradt a lakásban. Kora reggel van, még alszik.
Pierre séta közben elképzeli Daniellát, ahogy a párnáját magához ölelve, félig hason, a fenekét kissé felfelé tartva fekszik a kétszemélyes ágyon, a takaró valahol mellette, a földön hever.
Gyönyörű, egyszerűen tökéletes a feneke, gondolja Pierre, miközben a part felé sétál.
Reggel hét óra van.
Ilyenkor az a partrész, ahova rendszeresen lejárt korábban, harminc-egynehány éve is, amikor még Nika nem is létezett, illetve Daniella sem, hanem csak Anna volt, aki a szépségével olyannyira le tudta nyűgözni, és persze Andraž, aki olyan fontossá lett, egyszóval az a partrész teljesen üres ilyenkor, sem fürdőzők, sem horgászok nincsenek.
Lehetnének, persze. Más partszakaszokon már ilyenkor is van forgalom, de az a rejtett öböl, ami éppen a sajátos zártsága miatt olyan nagyon alkalmas a meztelen napozásra és úszásra, teljesen kihalt, valahogy ezt még nem nagyon fedezték fel az intimitásra vágyók, vagy éppen csak szerencséje van Pierre-nek, hogy amikor erre jár, nem talál itt soha senkit.
Amikor először járt itt, véletlenszerűen, akkor éppen az akkori stoppos lányba, Annába és annak barátnőjébe botlott. Pierre a mai napig élesen emlékszik azokra a pillanatokra, ahogy megpillantja Annát, illetve ahogy – zavarba ejtő természetességgel – beszélgetnek meztelenül.
Olyan pillanata volt ez is az elmúlt hetvenvalahány évnek, amire szívesen emlékszik vissza, ami valami olyasmit adott a számára, amit az élete legfőbb értelmének, pontosabban szólva szépségének tekint.
Talán az erotika mégis legyőzi a halált, vagyis a szaporodási ösztön erősebb a halálnál, a haláltól való félelemnél, gondolja Pierre.
Miért is van az, hogy az akasztott emberek a haláluk pillanatában orgazmust élnek át, miért is történik meg mindez? És vajon a halál többi nemében, a halál bekövetkeztének pillanatában hasonló orgazmus zajlik le a testben vagy éppen a lélekben, ha van lélek egyáltalán? Vagy mindez fejben történik? Valahol az agykéregben? Hol vagyunk, amikor bekövetkezik a halálunk pillanata? Mit jelent az a szó, hogy halál? Valamiféle izgalmi állapot az is? A halál erotikája jelenik meg bennünk?
Pierre levetkőzik a parton, a ruháját szépen összehajtva arra a takaróra helyezi, amit magával hozott a lakásból. Közönséges szövettakaró, kissé viseltes, tele mindenféle gyanús, pecsétes nyomokkal, amely nyomok akár szerelmi együttlétek bizonyítékai is lehetnének.
Leteszi a pólóját, a nadrágját meg az alsónadrágját is. A szandálját szépen egymás mellé helyezi a pokrócon.
Meztelenül áll a kora reggeli napsütésben.
Már a saját meztelensége is izgalommal tölti el, s az izgalom meg is látszik rajta.
Zavarja ugyan, hogy nem tud parancsolni önmagának, hogy a külső szemlélő előtt így lelepleződik, de örül is neki. Nem tudatosítja magában, hogy mire is készül, talán maga sem tudja pontosan, mi az, ami elkövetkezik, mi az az eseménysor, ami rá vár.
Kicsit köves a talaj, óvatosan lépked a hullámok felé.
Lassan megy be a vízbe. Gyorsan mélyül, így hamar úszni kezd.
Erőteljes karcsapásokkal halad. Mellúszó tempót vált gyorsúszással. A víz hűvös, hiszen kora reggel van, de nem annyira hideg, hogy kellemetlen legyen.
A meztelensége a vízben újabb izgalmi állapot. Szabadon mozoghat, és ez határozottan jó érzéssel tölti el.
A víz teljesen átlátszó, és viszonylag nyugodt, nagy hullámok nincsenek. Látja maga alatt a sziklákat a mélyben, kisebb halakat is megpillant, és látja a sziklákhoz tapadt tengeri sünöket is meg a mindenféle víz alatti növényzetet, ami a sziklák közül bújik elő.
Egyre beljebb úszik.
Addig úszom befelé, amíg tökéletesen ki nem merülök, gondolja.
Nem néz hátra.
Nem érdekli semmi, nem érdekli a hátrahagyott holmija, nem érdekli, hogy valaki látja-e, hogy úszik befelé, nem kíváncsi már senkire és semmire. Úszik, célba vette a nyílt tengert. Nem fél semmitől. Végtelen boldogság, a szabadság érzetének soha nem volt mámora, ez az, ami a hatalmába keríti.
Úszás közben szinte el is felejti, hogy mit csinál.
Az agya talán endorfint termel, az adrenalin is megnövekedhetett a vérében, nem érzékel veszélyt, akarja mindazt, ami bekövetkezhet. Vagy talán csak túl akar lenni valamin.
A tenger nyugodt, komoly hullámzás az úszót nem zavarja.
Valamekkora hullám mindig van.
A víz néha a szájába megy, kellemetlen, sós az íze, ilyenkor nyállal próbálja a száját öblíteni. Igazi édesvízi úszó, megszokta az uszodákban vagy éppen otthon, a Balatonon, hogy nem baj, ha úszás közben víz megy a szánkba. Ezt itt nem lehet. Nagyon rossz az íze a tengervíznek.
De már ezzel sem törődik.
Ahogy erőteljes tempókkal úszik befelé, különböző képek jelennek meg a tudatában. Látja az apját, amint nyitott szemekkel fekszik a koporsóban. Látja, hogy a testvére, a bátyja nem mer odanézni, inkább elmegy a koporsótól, mint aki menekül. Aztán az anyja halott arcát látja, először nem ismeri meg ezt a halott arcot, egy pillanatra nem is tudja, kit lát maga előtt. Aztán azt látja, ahogy két férfi megjelenik, és lassan a kemence felé tolják azt a halottas ágyat, amelyen az anyja fekszik. Amikor odaérnek a kemencéhez, amiben a halottakat hamvasztják, az egyik férfi még visszanéz Pierre-re. A tekintete kérdő, várja Pierre bólintását. Pierre látja Pierre-t, vagyis önmagát, ahogy bólint. Mintegy engedélyt ad arra, hogy a halott anyja, az anyja halott teste a hamvasztóba kerüljön.
Erőteljes karcsapásokkal úszik a nyílt tenger felé.
Már alig tudja, hogy mit csinál.
Csak úszik.
Az utolsó kép, ami megjelenik a tudatában, az anyja halott arca. Fehér, sovány arc. A száj kissé nyitva, a szemek zártak. Nem olyan, mint aki alszik. Hanem olyan, mint aki halott.
Ha valaki látja a nyílt tenger felé úszó Pierre-t, az öreg festőt, azt gondolhatja, minden rendben vele.
És talán igaz is mindez.
A rendőrség Daniellát is kikérdezte. Ez természetes. Az lett volna a furcsa, ha nem kérdezősködnek.
Nem találtak semmit, sehol. Persze a holmiját, Pierre, az öreg festő holmiját megtalálták. Meg az iratait. Nem bántotta azokat senki.
Ott találták meg, ott a parton.
Volt egy szemtanú is. Ezt sokáig nem tudta senki. Hogy van egy szemtanú. Hogy látta valaki Pierre-t, amint meztelenül, azon a kora reggeli órán bemegy a vízbe.
Egy fiatal nő jelentkezett a rendőrségi felhívásra.
Mert rendőrségi felhívás is volt. Miután Nika bejelentette a kerületi kapitányságon Pierre eltűnését.
Egy fiatal, húsz év körüli nő jelentkezett. Kiderült, hogy éppen abba a rejtett kis öbölbe igyekezett volna ő is, ahol Pierre volt aznap reggel. Amikor odaért, Pierre akkor ment be a vízbe. Látta a meztelen férfit, az öregembert, ahogy lépdel befelé, és ahogy úszni kezd.
Ekkor aztán a fiatal nő elment onnan. Nem akart zavarni.
A rendőrök a vizsgálat során Daniellára voltak a leginkább kíváncsiak. Kiderült, hogy Daniella szintén eltűntként van nyilvántartva, Romániában jelentette be a férje az eltűnését.
Daniella elmondta a rendőröknek, hogy a férje bántalmazta őt. Ezért határozta el, hogy új életet kezd. Véletlenül találkozott Pierre-rel. Nem tudott róla, mármint Pierre-ről semmit, de szimpatikus volt neki az öreg festő, ezért vele maradt.
A rendőrök ezek után nem kérdeztek már semmit.
Daniella szabad ember, ott kezd új életet, ahol akar.
Pierre-t aztán – évekkel később – halottnak nyilvánították.
A holttest azonban soha nem került elő.
Nika sokat gondol azóta is Pierre-re.
És néha azt reméli, hogy az öreg festő új életet kezdett valahol.
A festmény, a piranói csatáról készült festmény, a gazdag francia műgyűjtő megrendelése, soha nem készült el teljesen. Pontosabban szólva kilencvenszázalékos készültségű lett, és az is maradt.
Ezt egy műkereskedő mondta jóval később.
Sokáig bizonytalan volt a festmény sorsa. Merthogy eltűnt.
Valaki ellopta.
Aztán évek múlva bukkant fel ismét, Párizsban.
A megrendelő, Yann Lebel, aki addigra majdnem magatehetetlen öregember lett, egy bolhapiacon vásárolta meg saját magának.
Hogy hogyan is alakult a festmény sorsa korábban, Pierre eltűnése után? Hosszú ideig ott volt, abban a lakásban, amit Nika és Andraž adott kölcsön Pierre-nek és Daniellának, hogy legyen hol lakniuk.
Aztán egy napon onnan, abból a lakásból lopták el. Rejtélyesen, ahogy Pierre eltűnése is mindenki számára megmagyarázhatatlan rejtély maradt.
Annak az évnek a decemberében, néhány nappal karácsony előtt tűnt el a piranói csatát és Nikát ábrázoló festmény.
Nika, akkor, ezt sem értette. Hogy hogyan is vittek el egy ilyen nagy méretű vásznat? És hogy miért is?
Nem értette ezt senki sem. És ez is rendőrségi ügy lett.
Pierre eltűnésének az évében, december 20-án történt.
Valaki betört a lakásba, ahol a nyáron Pierre és Daniella lakott. Nika aznap este a lakás ajtaját felfeszítve találta.
Kihívta a rendőröket. Oda is a rendőröket.
Ez is természetes. A rendőröket minden ilyen esethez ki kell hívni.
A lakásban elképesztő állapotokat találtak. Minden felforgatva, minden szétdobálva.
De semmi nem hiányzott.
Csak ez a bizonyos festmény.
A piranói csata. Amin a hermafrodita Nika meztelen teste látható.
A rendőrség, persze, hiába is nyomozott. A befejezetlen festményről hosszú évekig nem tudott senki semmit.
Halottnak nyilváníttatni valakit, anélkül hogy a holttest meglenne, kockázatos.
Nika azóta, hogy kapott egy feladó nélküli levelet, hagyományos postai borítékban, erre gondol.
A borítékban csak egyetlen fotó volt.
A fotó valami tengeri fürdőhelyen készülhetett. Színes kép, éles napfény, homokos tengerpart.
Egy férfi és egy nő fekszenek összeölelkezve a parton, meztelenül. Alattuk valami ócska pokróc, felettük napernyő. A nő arca félig, profilból látható, ahogy a férfi mellkasán nyugszik.
Olyan, mintha Daniella lenne, Nika ezt gondolja, ahogy a fotóra néz.
A férfi egyértelműen idősebb. De nem lehet felismerni, csak a hófehér szakálla meg az öregedő, mégis erőteljes teste látszik.
Az arc teljes takarásban.
– Akár Pierre is lehetne – suttogja Nika, miközben nézi a fotót. – Igen, akár Pierre is lehetne, a festő. Aki így kezdett új életet.
Vissza a tetejére