Tibeti szél
kisregény
HuszonötA leves illata. Az asszony meséje a szerelemről. A kisfiú álma az iszonyú lovasról. Gondolhatjuk, hogy ez a véletlen műve? Természetesen nem, hiszen egyetlen törvény létezik, és az úgy szól: ami megtörtént, annak meg kellett történnie. Tervezhetünk, akarhatunk, megpróbálhatunk a jövőbe látni, mindez nem számít: aminek meg kell történnie, az megtörténik.
Azon az éjszakán Alexander bég élete megváltozott. Mondhatjuk ezt? Természetesen, hiszen ahogy a születésünk pillanata távolodik, és a halálunké közelít, mindannyiunk élete pillanatról pillanatra változik. De azt is mondhatjuk, hogy soha semmi nem változik, a pillanat mozdulatlan és örök, csak a napok, hetek, évek és évszázadok röpülnek, mi pedig hajszálpontosan lépünk abba a lábnyomba, amit magunk előtt soha, mindig csak magunk mögött látunk.
Azon az éjszakán, amikor először találkoztak, Alexander bég és Dzsampal Gyaco ismét ráébredt arra, hogy a szavak nem érnek semmit. Dönkar elmondta a meséjét, majd szelíd, ám ellentmondást nem tűrő határozottsággal lefektette laposakat pislogó, el-elszunnyadó fiát. Amikor visszatért a másik szobából, csönd fogadta. A két férfi szótlanul ült, neki mégis az az érzése támadt, hogy az istenkirály és a világcsavargó székely szavak nélkül beszélgetnek. A láma derűsen fürkészte az idegen borús, csüggedt arcát, az asszony később mégis így emlékezett vissza:
– A konyhába minden csillagával bejött az ég.
Húsleves illata. Mécsesek rebbenő lángja. Tűz neszezése. Teavíz sustorgása. Dönkar csészéket vesz elő, tölt az istenkirálynak, tölt a messziről érkezettnek.
– Magadnak is – szól a láma.
Az asszony egy harmadik csészét is levesz a polcról. Tejet és olvasztott vajat önt a teához, ujjai közt szürke sót morzsol. Más nem történik, csak a szótlanság gazdagodik, hízik és sokasodik, rétegek rétegei terülnek egymásra, és amikor Lobsang Kunga visszatér ellenőrző körútjáról, és besurran az ajtón, az a nyugtalanító gondolat keríti hatalmába, hogy azok hárman nem léteznek, a testük ott van, de ők maguk valahol máshol járnak.
Huszonhat
A jádefényű hold magasról tűzött le a legszentebb városra és a folyóra, amikor Dzsampal Gyaco és embere elindultak vissza a Potalába. Alexander bég és Dönkar azon az éjszakán háltak először együtt.
Huszonhét
A láma mindent tudni akar, mindent el kell mondania neki, amit tanult, amit tapasztalt azokon a távoli tájakon, ahol megfordult, a fehér és fekete bőrű emberek országaiban, ahol más állatok, más lények és más istenek élnek.
– Mindent tudni szeretnék a népedről is. A csodaszarvas népéről.
Alexander bég csodálkozva pillant a fiatal lámára. Dzsampal Gyaco mosolyog, gyerekesen diadalmas.
– Megleptelek?
– Nem tagadom, tulku. De honnan…
A láma felemeli a kezét, tettetett komolysággal mondja: – Nekünk is megvannak az eszközeink itt a világ tetején, a sárkány, a hópárduc, a gonosz róka és a borjúorrú démon földjén. Te a csodaszarvas népéhez tartozol, én meg a fehér majoméhoz, akit a legelső test, Avalokitésvara, avatott be a tanba, aztán elküldte ide, a világ tetejére, hogy a Jarlung folyó völgyében szerelembe essen egy tündérrel, és a tibeti nép ősapja legyen.
A Potala legfelső teraszán ülnek könnyű törökülésben, egymással szemben, Alexander bég egy vastag szőnyegen, Dzsampal Gyaco pedig valami alacsony dobogófélén, ami egyben karszék vagy puritán trónus is. Köztük asztalkán tea, dió, mandula, mandaringerezdek. A távolban csupasz kőhegy roppant tömbje vöröslik a laposan tűző nap fényében. A palota fölött fiatal hollók bukfencet hánynak a levegőben. Korrogásukra Dzsampal Gyaco felpillant.
– Úgy játszanak, mint a kölyökfarkasok.
Felpattan, rászól a vendégére: – Maradj ülve, kérlek. – Az égre néz, két kézzel, nyitott tenyérrel integet a feje fölött: a fekete madarak pörögve-forogva hullanak alá. A láma a dióba markol, egyiket a másik után dobja fel, és a hollók lármázva, de ügyesen kapdossák el a szemeket. Ahogy a marka kiürül, Dzsampal Gyaco tapsol, és a hirtelen kerekedő szélben a madarak felszárnyalnak a magasba. A láma nem ül vissza. A terasz túlsó oldala felé, a szél lobogtatta függönyök felé fordul, jelt ad. A bíbor és narancssárga textilek lomhán hullámzanak, először nem történik semmi, aztán egy öreg gelugpa csoszog elő mögülük. Apró, töpörödött férfi, szinte elvész céklaszínű, bő szerzetesi köntösében. Olyan vén, hogy a szél majd’ feldönti. Két szolga gyámoltalankodik körülötte, ám az öreg ügyet sem vet rájuk, tör előre gyönge lábbal, de elszánt akarással. Dzsampal Gyaco az idős ember elé lép, tisztelettel üdvözli, közben a buzgó szolgák valamelyike összecsukható asztalt nyit, két másik a függöny mögül súlyos és terebélyes karosszéket hurcol elő. Dzsampal Gyaco leülteti az idős embert, teával kínálja. Az udvari asztrológus, mert ő az, a cipa, múlt és jövendő őre, a könyvtár felügyelője, fel sem pillant, azt hihetnénk, nem hall, nem lát. Míg köntöse száz redőjét elrendezve elfészkelődik, addig az egyik szolga bőrszíjjal átkötött, gesztenyevörös fatáblák közé szorított pergameneket helyez elé az asztalra. Dzsampal Gyaco visszaül a székébe, ő és vendége türelmesen várják, míg a cipa kibontja a hosszú, keskeny lapokból álló könyvet. A szolgák eltűnnek, egy marad csak, hogy segítségére legyen a tudós szerzetesnek. Pápaszemet nyújt neki, nyeles nagyítót tart készenlétben, éberen őrködik, nehogy a szél elsodorja a sárgult lapokat. Amikor az öreg készen áll, a dalai lámára emeli a tekintetét: okuláréja mögül élénk, figyelmes szem néz a világra. Dzsampal Gyaco leül, biccent, és az öreg olvasni kezd.
– Abban az időben, amikor az ötödik test, a nagy ötödik elrendelte a Potala építését, és amikor a disznó évében született gőgös dzsungár, a Kuku-nór mindenható ura, Güsi kán az összes többi fölé emelte a gelug sárga süvegét, abban a bizalommal és erényességgel teli időben Lhászába érkezett egy férfi. Északról jött, a Kunlun jégcsipkés hegyei mögül, ahol a Takla-Makán sárga homokját forgatja a szél. Nomádok adták kézről kézre, másképp soha nem jut át élve a Csangtang végtelen fennsíkjának téli hó- és jégtengerén, amikor fenékig befagynak a folyók, források, patakok, és a fekete sátrakat úgy betakarja a hó, hogy az emberek ásott árkokban közlekednek, ahol éjjelente farkasok portyáznak. Szerzetesnek mondta magát, és három arcban egyetlen urat imádott, akit atyaúrnak, fiúúrnak és szentléleknek nevezett. Aggnak és roskatagnak látszott, midőn először lépte át a szent város határát. Képét fehér, bozontos szőrzet borította, mutogattak rá, kinevették, azzal gúnyolták, hogy olyan, mint a langur, a Himalája szakállas, mogorva majma. Nyelvet öltöttek rá, tapssal akarták elűzni, de amikor rongyos göncei helyett rendes öltözetet adtak rá, haját és szőrzetét megnyirbálták, valósággal megfiatalodott. A nagy ötödik abban a kegyben részesítette, hogy a színe elé bocsájtotta, és érdeklődéssel hallgatta beszámolóját. Ezt mesélte magáról:
„Ó, bölcsesség végtelen óceánja, csöppnyi figyelmedért könyörög hűséges alattvalód. Hallgass meg, tekints rám könyörülő szemmel, ne feledd, te vagy maga az együttérzés, te vagy, aki minden érző lényt képes felruházni a félelemnélküliség ajándékaival. Fiatalon zabolátlanul éltem, mint a medrében rohanó hegyi patak. Országom száz éve harcban áll a rettenetes ellenséggel, a hatalmas birodalommal, melyben az istent Allahnak, a császárt szultánnak hívják, és aminek határai a Szahara sivatagától a Kaukázusig és az Eufráteszig húzódnak. Katonának álltam, láncinget és vassisakot hordtam, oldalamon kard és gyilkos tőr, amit használni nem haboztam. Nem tagadom: öltem. Öltem szablyával, muskétával, lándzsával. Öltem bástyafalon, csatamezőn, folyami naszádon. Öltem szemtől szemben és öltem lesből. Hiába. A haza kicsiny, az ottomán szörnyeteg nagy: minden megölt hódító helyébe ketten álltak. Harcban, csatában ellenség nem sebzett, sikátor homályában döfte hátamba fullánkját, mérgezett tőrét az ármány. Az ember semmi, hervadt virágszirom, szélfútta madártoll. Ami életét és halálát elválasztja, az vékonyabb, mint a tojáshéj. Álnok sebemből nehezen gyógyulva megtanultam félni az urat. Magamra húztam a szerzetesek fehér csuháját, és megtanultam szolgálni őt. Évek teltek, ahogy az órában pereg a homok, és amikor megtanultam szeretni is, akkor a rendem generálisa magához rendelt Rómába, a keresztények legszentebb városába, hogy felkészítsenek a hosszú utazásra. Népem krónikái szerint Napkeleten létezik egy hatalmas, gazdag és erős ország. Ez a magas hegyek övezte, bő vizű folyók öntözte ország már ezer évvel ezelőtt is olyan népes volt, hogy királya megosztotta két fia közt a hatalmat. Az egyik herceg ott maradt az országban, a másik herceg a nép felével, hét nagy törzzsel felkerekedett, és elindult totemállatuk, a csodaszarvas nyomán, hogy máshol keressen új hazát magának. Hosszú vándorlás és száz vagy inkább ezer megvívott csata után a csodaszarvas népe, a herceg hét törzse elérkezett arra a földre, amit sok-sok emberöltővel azelőtt a rómaiak legelőjének mondtak, és amit azóta Magyarországnak hívnak. De ki tudja, meddig? Hiszen a földet és keresztény népét most halálos veszély fenyegeti. Ezért küldött engem Napkeletre a keresztények legfőbb papja, akit pápának neveznek. Hogy megtaláljam népem elveszett törzseit.”
Alexander bég feldúltan és megbűvölten hallgatja a lassan, tagoltan olvasó öreg gelugpát. Dzsampal Gyaco tapintatos, hol a terasz földjét, hol a távoli hegy vörös tömbjét nézi, ritkán pillant vendége arcára. Az idős szerzetes elhallgat, köntöse bő ujjában megtörölgeti a szemüvegét, majd folytatja a felolvasást.
– „Ó, Csenrézi testet öltött mása, immáron hetedik éve vagyok úton. Tapostam Tunhuang éneklő homokját. Háltam az ősi mongol főváros, Karakurum lidérces romjai közt. Hűvös éjszaka volt, kemény a föld és vékony a köpeny, mégis úgy aludtam, mint a bunda. Pirkadatkor álom ébresztett. Felültem, társaim álomba merülve hevertek körülöttem. Feltápászkodtam, és elindultam az orrom után. A sivatagi hajnal sárgán derengett, sarumba hideg homok csorgott. Nem tudtam, hová botorkálok a halott városban, mentem, amerre vitt a lábam. Egyszer csak valami megálljt parancsolt. A szaracénok negyedében, a hajdani mecset romjai közt letérdeltem, magányos imába kezdtem. A sivatag rőt homokbuckái fölött laposan sepert végig a kelő nap sugara, amikor egy rég elporladt fejedelem kísértő szelleme ezt az intő szózatot intézte hozzám: »Ha nyelveddel és nyelvemmel élőt akarsz találni, ott keresd, ahol nincsen, mert ahol van, ott sosem találod meg.« Nem értettem az intelmet, mentem tovább. Jártam Kambalik városában, amit Dajdunak vagy Pekingnek is neveznek, és láttam, amikor az utolsó Ming császár leszúrta kedvenc ágyasát, majd a Szép Kilátás dombján kék selyemköntösben és piros nadrágban felakasztotta magát. Többet utaztam, bölcsesség óceánja, mint a híres velencei, akit füllentései miatt Marco Milionénak csúfoltak velencei kortársai, és aki Kubiláj nagykánt, a mongolok fejedelmét szórakoztatta meséivel. Mesélt az álomvárosról, Isidoráról, amelynek kapuján csak álomban léphetsz be. Mesélt Nálandáról, a szomorú asszonyok városáról, ahol tilos a hangszereket megérinteni, és ahol a házak tetején éber darvak ácsorognak. Mesélt a perzsák halott városáról, Kasgárról, ahol vak baglyok röpködnek, és a sárga házak közt sárga porban gázolva keresik elveszett szerelmeiket a férfiak. Mesélt Dargavadról, ahonnan még senki sem jött ki élve. Ordon, ahol Livius és Strabón szerint az ökrök lassan ballagnak, mint az idő. Anand Nagar, a leprások városa, ahol az egészségesek csuklya mögé rejtik az arcukat. Korang, ahol suttognak a falak. Ninua, ahol nem ismerik a páratlan számokat. Quiquendone, ahol minden ember szíve ötvenet ver. Kapilavasztuban tűzből építik a falakat. Záva, ahol égetettcserép csövekben vezetik az időt. Mesélt a tevehajcsár Doroteájáról. Mesélt Zoráról, melyet nem tudsz kitörölni az emlékezetedből. Zongzulongról, ahol táblák figyelmeztetnek a tilalmas cselekedetekre, például a sikátorokban a falra vizelni, vagy ősszel és tavasszal énekes madarakra horgászni a vörös bástyákról.
Bölcsesség óceánja, ne sújts haragoddal és megvetéseddel, ha kimondani merészelem: Marco Polo akkor is sokat látott, ha csak minden tizedik története igaz, de én többet láttam nála. Nem nyugodtam, újra és újra felkötöttem sarumat, és kerestem, kutattam tovább. A Karakurumból nyugatnak tartva átvergődtem a Góbi vörös homokján, és azt hittem, végre megkönyörül rajtam a Mindenható, megengedi, hogy elérjem célomat. A Lop Nur sós vize végtelen holt tengerként terült el előttem, ám mögötte, úgy sejtettem, az ősi törzsek rejtett földje, a járhatatlan hegyekkel övezett őshaza vár rám. Shambala. Némely tudós lámák errefelé így hívják. Erőt gyűjtöttem, kivártam egy népes karavánt, majd reménnyel teli szívvel nekivágtam az útnak. Hiába reméltem, az úr még nem akarta, hogy véget érjen a küldetésem, nem akarta, hogy meglássam a valóságot, az ígéret földjét. A három dervis sivatagában homokviharba kerültünk, és a karaván ura, egy dzsungáriai despota, Mahomet Záhír maga elé rendelt. Azt parancsolta, hogy mint Polo a nagykánt, úgy mulattassam én őt mesével, míg a vihar el nem vonul. Ha nem tudom elterelni gondolatait a viharról, levágatja a fejem. Én pedig, a fehér barát, akit Georgius Pannoniusnak hívnak, és aki nem gazdagságra vagy hírnévre vágyva bolyongtam esztendők óta a világban, hanem hogy felkutassam elveszett népem, meséltem és meséltem és meséltem, nyolc, tíz, tizennégy órán át tartottam szóval a tatárt. Először a harcokról meséltem neki, amikben részt vettem. Lesvetésről, lovas portyákról, bajvívásról, várostromokról. Amikor ezekből kifogytam, meséltem a Bábel tornyáról, piramisokról, Trójáról és a falóról, Hektorról és Akhilleuszról, Attiláról és Árpádról. Amikor már semmi nem jutott eszembe, akkor Velencéről beszéltem neki, ahol vízből épített utakon közlekednek az emberek. Florentiáról, ahol nincs éjszaka, mert utcáin és terein örökmécsként világító lámpák hintenek nappali fényt a falakra. Meséltem Rómáról, ahol a kalmárok és az utazók folyton eltévednek, mert a város falai szüntelen mozgásban vannak, estéről reggelre új és új utcák, terek, sikátorok keletkeznek benne.
A sok beszédtől már feldagadt a nyelvem, és a vihar is csendesedett, amikor Mahomet Záhír így szólt hozzám: »Mit keresel te itt? Kinek a kémje vagy? Kiről és mit remélsz megtudni? Végezetül ezt meséld még el nekem. Ha őszintén beszélsz, lehet, hogy megtarthatod az életed.« Én pedig, bölcsesség óceánja, mindent elmondtam neki. Égig érő fáról, csodaszarvasról, két testvérről, a járhatatlan sivatagokon túl, hóborította hegyekkel körülvett csodálatos földről, az őshazáról, Shambaláról. A tatár figyelmesen hallgatott, aztán megkérdezte: »Hol akarod megtalálni a népedet?« A Lop Nur sós tengerére mutattam, és azt mondtam: »A holt vízen túl, a jeges Kunlun lábainál, a Taklamakán kietlen homokdűnéinek mélyén. Ott rejtőzik az aranykert.« Nevetett. »Nincs ott semmi, öregember. Csak a táncoló és síró homok. Sok-sok homok. Alatta pedig romok. Romok és csontok.« Akkor már nem nevetett. Intett, egy eunuch kupát tett elém, és Mahomet Záhír saját kezűleg töltötte színig borral. »Allah azt parancsolja, hogy szánjuk és tiszteljük az együgyűeket és tudatlanokat. Ha nem vagy bolond, és igazat beszélsz, még szomorúbb. Menj, és lásd a valóságot a saját szemeddel.«
Sokat láttam, bölcsesség óceánja, de a Mindenható úgy ítélt, hogy még nem eleget. Tizedmagamban, kilenc elszánt társsal keltem útra. A társak mind elhagytak: látod, mostanra egyedül maradtam. Egyiket forró láz ragadta el, másikat kígyó marta, harmadiknak nyílvessző verte át a torkát. Akadt olyan, akit lábánál fogva, kötéllel húztak fára. Volt, akit krokodil falt fel, midőn éhségtől félőrülten, négykézláb túrta teknőctojásért a bűzös homokot. Megint másikat démonok kergettek halálba. Mindezt láttam, és mégsem láttam semmit, amíg a semmit nem láttam. Mahomet Záhír nagylelkű volt, adott mellém embert és állatot, akik elvittek oda, aminek jugar vezetőm szerint a neve: »Bemész, és nem jössz ki«. Oroszlántrónus ura, én kijöttem, köszönhetően a dzsungár nagyúr és még inkább Isten kegyelmének. Most itt vagyok a világ tetején, a sárkányok, gonosz rókák és borjúorrú démonok földjén, és nem tudom többé, hogy mit tegyek.”
Huszonnyolc
– Akkor velünk maradsz? Miért kelnél útra?
Alexander bég nem válaszol Nala kérdésére. Dzsampal Gyaco szavai járnak a fejében:
„A nagy ötödik azt írja, hogy aki nem ismeri származását, erdőben eltévedt majomhoz hasonló. Aki nem ismeri nemzetségét, hamis türkizből készült sárkányhoz hasonló. Aki nem olvassa az őseiről szóló krónikákat, az a gyermekeit elvesztő apához és anyához hasonló.”
(Folytatás a következő számban)
Vissza a tetejére