Eső - irodalmi lap impresszum

Vörös

regényrészlet

Nem azért lakkozom nyitott garázsajtónál az íróasztalomat, hogy ne fulladjak meg a lakkszagban, mondta Max, hanem azért, hogy aki erre jár, lássa, mit csinálok éppen, és jobb esetben nem kérdezik meg, vagy csak egyszer, azt is csak udvariasságból, hogy mit csinálok, hiszen látják, hogy lakkozom az asztalt, és ilyenkor csak annyit kiáltok oda vidáman, hogy lakkozom az asztalt, és tudom, legközelebb már nem kérdezik meg, hiszen láthatóan ugyanazt csinálom, mint előzőleg, méghozzá olyan szenvedéllyel és aprólékossággal, hogy rákérdezni, mégis miért kell ezt az asztalt állandóan lakkozni, hiszen még meg sem száradt az előző réteg, sértésszámba menne, és tudják, egy írót megsérteni annyit jelent, hogy könnyen a papíron végezhetik. Azt bezzeg nem kérdezik meg, hogy mikor jelenik meg új könyv, esetleg bele lehet-e olvasni valami készülőbe, mert nem vesznek kezükbe könyvet, mi több, nem is akarnak az olvasás gyanújába keveredni, hiszen nekik olvasni annyi, mint kitölteni a feleslegessé vált időt, amikor nincs mit csinálni, olyan pedig nem fordulhat elő. Talán örülnek is, hogy egy lettem közülük, végre nem írok hülyeségeket, mi több, róluk sem írok semmit, ehelyett valami hasznossal töltöm az időmet, és annak, hogy ennyiszer lekenem az asztalt, nem lehet más oka, mint hogy most tanulom meg hasznosan kitölteni az időmet, én, akinek kézügyessége láthatóan addig terjedt, hogy be tud gépelni egy mondatot, gyorsan és pontosan, mint ahogyan ők verik a szögeket a fába, s így az is megbocsátható, hogy sután használom az ecsetet, mert ha szenvedéllyel csinál valamit az ember, akkor nem szabad megzavarni holmi oktató szóval, mert kizökkenhet a tevékenység lendületéből. Bezzeg amikor napközben írás közben láttak, mindig bekiáltottak az ablakon, érdeklődtek, mit írok, mert azt látták, hogy írok, de azt nem, hogy mit, amikor pedig nem voltam szem előtt, benyitottak a házba, és addig kerestek, amíg meg nem találtak, és amikor megtaláltak, nyújtották a tálcát, s mondták, hogy hoztak egy kis süteményt vagy gyümölcsöt, devalójában egy rosszalló fejrázáson kívül semmit nem akartak adni. Már megint csak az írás, mondták, és hangjukban érződött a sajnálat, hogy olyan dologra kárhoztattam, amelynek tényleg semmi értelme, mert ki olvas mostanában, nem lesz, aki kezébe vegye a könyvet, és valóban, kit érdekel, ha nem lesz új könyvem, hiszen így is több jelenik meg, mint amennyi olvasnivalóra szüksége van a világnak, tehát nemcsak a tevékenység értelmetlen, hanem maga a cél is, és porfogóba minek ennyi energiát ölni. Úgy fogok meghalni, gondolhatták, hogy egy tisztességeset nem dolgoztam, nem úgy, mint mostanában, amikor is lakkozom az asztalt. Ennek a tevékenységnek hasznosságát senki nem kérdőjelezi meg, pedig a folyamatos lakkozásnak sincs értelme, mert addig úgysem lehet használni az asztalt, amíg meg nem szárad a lakk. Persze nekik könnyű, mert amit ők idejük kitöltésének választottak, az tökéletesen elfogadható, mi több hasznos és szükséges is, hiszen a fát meg kell metszeni, a tehenet meg kell fejni, az almát le kell szedni, s mindez nem választás kérdése, hiszen ezeknek idejük van, de könyvet írni, na azt aztán tényleg csak az engedheti meg magának, akinek nincs mit csinálnia. És ha nem is kell elvégezni semmit, ők akkor is elvégeznek valamit, nehogy gyanújába keveredjenek a semmittevésnek, és a kemény munka köntösébe bújtatják azt, amit valójában örömmel csinálnak, és azzal valóban nem lehet vitatkozni, hogy kézzelfoghatóbb két kiló alma, mint három fejezet.

Vissza a tetejére