Iszap
Géza úszott az árral. Egy körül járt
az idő, fél liter bor már leszaladt.
Sosem volt sovány, akkor mégis légies,
könnyed. Tekintete, mint mindig:
remélt. Az ócska budi tetejére mászott.
Ili már nem élt. Méhnyakrák. Nem ment
orvoshoz. Akkor sem, amikor Géza
bokszzsáknak használta. Van egy lányuk,
Vera, akinek megfogtam a mellét, mert
nem akartam buzi lenni. Jó melle van,
de buzi lettem. Géza egyedül tengődött
évek óta, csak a cimborái hívták ide-
oda iszogatni. Trógernek mégsem
nevezném, ötkor kelt, s telente, ha esett
a hó, az egész közt kitakarította, mire
mások dolgozni indultak. Régóta
úszott az árral, de akkor másként. Püffedt
testét ellepte a vörös hab. Autók és
döglött libák hömpölyögtek mellette.
Ő is elmerült néha, mint az életben
annyiszor, de arca akkor nem bortól
vöröslött. Szemét marta a lúg, félszárú
szódásüveg-szemüvege örökre
elkallódott. Hunyorított, pislogott,
levegőért zihált. Házunk előtt a fenyőfa
alsó ágába akart kapaszkodni, de
magába rántotta egy örvény.
Napokkal később a kórházban találkoztunk.
A szemészetre tették, másutt nem volt
szabad hely. Onnan ki-kiosont csikkezni.
Te, nincs nálad egy kurva cigi? Nem volt.
Egy ezres volt az összes vagyonom, a többit
elvitte az iszap. A kezébe nyomtam.
Visszaadta a pénzt, és bevánszorgott
az osztályra. Köpenye a földre lógott,
összesöpörte a sok mocskot, amit
a látogatók behordtak. Vörös
lábnyomok ugráltak mindenfelé, aztán
elkenődtek a sántikáló talpak alatt. Gézát
akkor láttam utoljára.
Vissza a tetejére