Eső - irodalmi lap impresszum

Cserepad; Kórterem

Cserepad
 
Te ki is vagy, kérdezi a gyereket Karcsibá. Marci vagyok, már a múltkor… Mi az, hogy Marci, bemutatkozni se tudsz rendesen, fiam?! Karcsibá nem cicózik, szigorú, de jó edző, a srác ezt már a múltkor megállapította. A foci nem babázás meg habfürdő, az ember tegye oda magát, ezeket is megjegyezte, mert Karcsibá sokszor elmondta az előző edzésen, ami a gyereknek az első volt. Tedd oda magad, fiam, vagy lezavarlak a pályáról, rekedt, kásás, éles hangján behasított a pályára Karcsibá edzői krédója. A fiú el is büszkélkedte ezt az anyának, aki a múltkor elkísérte, és aki a pálya szélén dideregve végigvárta azt az első edzést. Nem különösebben szerette a focit, de tudta, hogy a gyerek ügyes, a múltkor a suliban a tornatanár mellett állt az udvaron, és hallotta, hogy az egyik kollégának egekbe dicsérte a fiát. Nem szólt, hogy az én fiam, de majd elolvadt. Akkor határozták el otthon, hogy klubot kéne keresni Marcinak.
Szigorú, de jó edző, ismételgette a srác az első edzés után, oda kell tenni magadat, tette hozzá a hazafelé úton, érted, anya? Most igyekvőn elhadarja teljes nevét az edzőnek, elhadarta a múltkor is, bemutatkozásként bizonytalanul nyújtaná a kezét, de Karcsibá már fordul el, nem veszi észre a felé mozduló satnya kéznyújtást. Hát igen, oda kell azt tenni, gondolja magában a fiú, oda kellett volna, nyugtázza, nem baj, majd a következő alkalommal. Hátradől, mindkét karjával a szegényes lelátó első sorát védő korlátra támaszkodik, azt markolja, és nézi a többieket, ahogy felsorakoznak a pályán.
Ma meccs van, nyilván nincs a kezdőben, ez természetes, a múltkor volt először, Karcsibá nem ismeri még. Ő azért tudja, hogy szerinte hol lesz a helye a csapatban. De türelmes, nehogy már ő mondja meg, ki kezdjen. Kemény világ ez, és ő odateszi magát, amint sanszot kap. Most vár a sorára, így van ez rendjén. A csapat nem túl jól teljesít, azaz nagyon rosszul, eddig még csak vereség, de minden sorozatnak vége szakad egyszer, ezt is Karcsibá mondja kezdés előtt, és a csapat hisz neki. Körbeállnak, összehajolnak, kiáltják a csapat nevét, a fiú szája is mozog némán, miközben a korlátot szorítja. Szurkol, kiáltani nem mer, némán áll, de belül üvöltve buzdítja a fiúkat, és közben mozdul a lába, becsúszna, passzolna, lőne, és egyfolytában Karcsibát nézi, segítséget keresve hátha hátrafordul, hisz vesztésre állnak, de nem, nem néz hátra. Így telik az első félidő.
A szünetben összegyűlnek a pálya szélén, kortyolják az otthonról hozott innivalót, és Karcsibá instrukcióit hallgatják. Ez neked becsúszás, bazmeg, hogy lemaradsz, mert lassú vagy, apám, és akkor eljátszod a nagyhalált?! Meg az a labdaátvétel, faszikám, hát kilométerekre pattan tőled a labda! Inkább ne nyúlj hozzá, az a labda hamarabb megszelídíti magát, mint te azt. Karcsibá nevet. A gyerek rég odaóvatoskodott, a körbe nem fér be, de leül a kör mögé, közvetlenül az edző lábához. Észre fogja őt venni, nem kérdés, és becseréli, aztán már nincs mese, az ő becsúszásával pattan a gólba tartó labda szögletre, az ő átvételével indul a támadás, és egy visszapassz után az ő lövésével egyenlítenek. De ha nem is, azt mindenki láthatja, Karcsibá is, hogy helye van a csapatban. Különben kezdéskor egyszer azért hátraszólt, hogy beállsz majd, Bercikém, ha úgy hozza a helyzet. A helyzet az, hogy vesztésre állnak.
Na gyerünk, hajtsátok meg, faszikáim, mondja az edző, vagy inkább üvölti, és röhög, talán eszébe jut, amikor ezt neki mondták, és ő meg is hajtotta, ha az a sérülés nem jön, ki tudja, meddig jutott volna. Lenéz, kicsit hátrafelé, ezeket inkább magának morogja, ne lássák ezek a kispöcsök, mi jár a fejében. Tekintete találkozik a gyerek kéredzkedő tekintetével, de Karcsibá most nem a gyereket látja, hanem azt a pillanatot, amikor az ellenfél szabálytalan becsúszása, és még csak le se fújta a bíró, az ő végzetes sérülését okozta. Rég volt, igaz se volt, mondja félhangosan. A gyerek meghallja, egy pillanatra azt hiszi, a megszólalás neki szól. De nem, az edző visszanéz a csapatra, a picsába, mit ültök még itt, köszörüli rekedten, a fiúk feltápászkodnak, a vizespalackokat a fűbe hajítják, indulnak a második félidőre. A srác feláll, hátrálva lépked a lelátó felé, közben el is taknyol egy fűcsomóban, körülnéz, nem látta senki. Igaz, csak néhány szülő üldögél a padokon, ők meg az okostelefont böngészik, vagy saját gyereküket keresik a pályán a pislákoló villanyfény homályában. A jövő héten el is marad majd az egyik edzés, mert a klubnak nincsen pénze a naponkénti világításra. De ezt a gyerek nem fogja megtudni, mert a jövő héten ő ide már nem fog jönni. Most még bizakodva hátrál, sőt, fogja magát, és a salakon elindul egy körre. Nagyon fázik.
A meleg holmit az öltözőben hagyta, nehogy eltakarja a Messi-mezt. Abban feszít, az első edzés után kapta az anyától. Most boldogan rávenne egy melegítőfelsőt, ebben a novemberi párás hidegben rettenetesen átfagyott. Ha itt lenne az anyja, megkérhetné, menjen be érte. Ő nem mehet, nem kockáztathatja a becserélését. Még csak az kéne: Karcsibá szólítja, Berci vagy Marci, vagy mi is a neved, gyere, mutasd meg ezeknek a falábúaknak, mitől döglik a légy. Ezt mondaná, ő meg nincs sehol. De hát otthon, indulás előtt összeveszett az anyjával, ne gyere, anya, kurvára ciki, elmúltam tizenkettő. Majd a végére odamegyek, kicsim, szól utána az anya, amikor csukja az ajtót, de ezt a gyerek nem hallja, boldogan söpör le a lépcsőn, sprintel a járdán a metró felé, ma meccs lesz, és megmutathatja magát.
Most mindenesetre fut egyet, az mindenképpen jó lesz, mert felmelegszik. Nagyon nem hajtja meg, nehogy pont a cserére fáradjon el, hanem csak úgy, komótosan. A túloldalon le is lassítok, gondolja, és akkor szemből biztos észrevesz. Fél szemmel a meccset nézi, vesztésre állnak, és alig mennek át az ellenfél térfelére. Megvan egy kör, megvan a második. Megáll, visszatámaszkodik a korlátra. Feje nem mozdul, az edzőt nézi. Rettenetesen fázik. Nincs nála óra, de érzi, nem sok lehet hátra. Elindul lassan a pálya felé, morzsolgatja a szavakat, Karcsibá, itt vagyok, idáig jut, ezt ismételgeti, mindjárt odaér. Sípszó, vége a meccsnek. Az edző dühödten rugdos egy fűcsomót, magában ezt az impotens, számítógépes generációt szidja, meg hogy nem teszik oda magukat, ez utóbbit már hangosan, nekik, a lógó orrú gyerekeknek. Legalább a kapukat vigyétek a helyükre, basszátok meg, most ér oda a gyerek, te is, fiam, hogy is hívnak, mit lazsálsz itt jó dolgodban. A gyerek becsatlakozik a többiekhez, cipelik a kaput a helyére, aztán lógó orral poroszkálnak az öltöző felé. Karcsibá áll, nézi a vert sereget, szart se értek, gondolja magában, és marad a pályán, a kezdőkörben, gurul felé egy labda, belebikázik, és keserűen hozzáböfögi, a faszomba.
A gyerek némán, dacosan baktat, kemény és elszánt, odateszi magát. A korláthoz ér. Megáll, felnéz. Anya, mondja, és kicsordul a könnye.
 
 
Kórterem

Az asszony az elhúzott függöny mögött várakozik, ez itt az intenzív, szigorúak a szabályok, és amikor az orvos és az ápolónő bejönnek a beteghez, neki kint kell várnia. Nyugodt és türelmes, tudja, a férje jó kezekben van, bár ahogyan a főorvos úr mindennap elmondja, csekély az esély a túlélésre. Meglazítja a védőruhát meg a maszkot, sétálgat óvatosan, nehézkes testének jólesik a mozgás, napok óta odabent üldögél az ágy mellett. Néha azért ki-kilép a városba meg persze haza, hogy levest főzzön, amit aztán a férfi szívószállal beszürcsöl. Míg a konyhában matat, odadob egy-két szót az öreg pulinak, na meg egy-két csontot is, bár a kutya azokkal nemigen boldogul. Az asszony megsajnálja, önt a tálkájába jó kis tyúkhúslevest, közben odadörmögi, jó, hogy szívószálat nem kérsz, te dög. Szigorú, jó asszony.
Jólesik meg-megállni az ismerősökkel az utcán. Kórházba, Margitka, kérdezik, vagy kórházból, Margitka. Ő bólogat, nem kezdeményez, úgyis kérdezik, hogy van-e változás. Erre ő zárt szájjal, fegyelmezetten mondja, nincs. Tartja magát, és az érkező sajnálatra, hogy neked is kijutott a bajból, Margitkám, meg hogy legalább a gyerekek itthon lennének, és segítenének, eltartja magától az elvárt összezuhanást, és ilyen az élettel vagy megsegít az istennel körbezárja magát. Azt is pontosan tudja, mi jár egyik-másik fejében, ahogy részvéttel öleli az asszonyt: nem kellett volna a Ferinek annyit inni meg kurválkodni. Nem meritek kimondani, de ez jár a fejetekben, gondolja az asszony, mellesleg ő is mindig ezt gondolta, mondta is, amikor a férfi napokra-hetekre eltűnt, aztán visszakéredzkedett, hogy újra elszökjön. Nem bírt a férfival, aki még így, öregen is küldözgette az esemeseket erre-arra. Tudja ezt az asszony, az öregember telefonja már az ő zsebében van, és minden bizonnyal ott is marad.
Tessék csak visszamenni, súgja neki halkan a kilépő orvos. Bemegy, az ápolónő az infúzióval bajmolódik, hagyja, drága, szól oda az asszony, majd én megcsinálom, van magának elég dolga. A nővér megkönnyebbülten kisiet, és nem hallja, ahogy az asszony odasúgja a férjének, nem engedem, hogy összevissza szurkáljon, mert kapkod, nem figyel oda, meg én ezt úgy csinálom, hogy teneked jó legyen. A férfi bólogat, motyog valamit, néha érteni, amit mond, néha nem. Az asszony érti. Az infúzióval is jól bánik, mindennel jól bánik, a férfival is. Az hálásan bámul rá, bár nehéz eldönteni, tekintete a felé hajoló személybe vagy a végtelenbe kapaszkodik. Kicseréljem a kacsádat, kérdezi, és már csinálja is a nő, félrebillenti, majd visszailleszti az összetöpörödött péniszt, ezzel a satnya semmivel vitézkedtél te annyit tegnap még, átsuhan a mondat, éppen hogy el is neveti magát, a férfi is felderül, jólesik neki, hogy az asszony rámosolyog. Felülnél talán, édesem, és már húzza fel a testet, erős az asszony. Így, most jó lesz neked. Ülnek. A lenémított telefonra sandít, három nem fogadott hívás. Sokan érdeklődnek a férje felől, nem ebből a kisvárosból, inkább fentről, Pestről, végül is ismert, kedvelt muzsikus. Volt. Nemigen veszi ő már kezébe a hegedűt. Van, akit visszahív, van, akit nem. Nőt egyet sem. Egyik-másik hívásról beszámol a férfinak, mert az kérdezi, amikor sikerül kérdeznie, keresték-e. De többnyire hallgat az asszony, minek zaklassa fel az urát. Egy feleség mégiscsak jobban el tudja dönteni, ki keresi, meg ki nem. Ennyi, a döntés joga, neki most kijár.
Csend van a kórteremben. Az asszony az életükön gondolkodik, sok rossz történt, de most jól van minden. Ezt a mondatot ki is mondja hangosan, a férfi valószínűleg nem hallja, üresen bámul előre. Kiszolgáltatott, akár egy csecsemő. Jobb kezét leejti az ágyról oldalra, a nő felé, az megfogja a finom ujjakat, ezekkel az immár erőtlen ujjakkal fogta a vonót ez a férfi, és játszott, gyönyörűen. Minden úgy szólalt meg a keze alatt, legyen az Vivaldi vagy magyar nóta, hogy azonnal felismerte az ember, ez csak ő lehet, ez a… sokszor mondták rá, őrült zseni. Az ördög lakott benne, ezt gondolta az asszony, az muzsikált, meg az szökdösött tőle egy életen át. Szorítja magához azt a jobb kezet, a jegygyűrűt forgatja, amit sok év után újra felhúzott a férfi hüvelykujjára. Arra tudta, arról nem csúszott le. Sokat fogyott azalatt, hogy belül egy ideje rágja már a rák. Fogják egymás kezét, újra együtt vagyunk, újra az enyém vagy, ez jár a nő fejében. Együtt vannak, és ez már így is marad. A férfi lecsukja a szemét, szuszog, nem szól már. A többi szoba zaja, az élet csörömpölése ebbe a kórterembe nem jut be. Itt csend van, minden a helyére került. Az asszony feje kicsit félrebillen, mosollyal az arcán lassan ő is elalszik.
 

Vissza a tetejére