Stég
Olcsón jutott az ingatlanhoz. Az apróhirdetések között volt, és nem tudta, hogy a furcsán alacsony ár vagy pusztán az építmény funkcionális mivolta riasztotta el a lehetséges vevőket, de ez nem is igazán számított. Örült neki.
A férfi elmúlt hatvan, és egész életében vágyott egy ilyen kis házra. Messzebb a várostól, de nem annyira, hogy elérhetetlen legyen. Üdülőövezet, holtág a háztól pár száz méterre. Mikor először elindult, hogy megnézze a házat, már eltervezte, ha az övé lesz, akkor szép lassan az utolsó munkaévei alatt berendezi, elhelyezkedik ott, és amikor nyugdíjba vonul, bőven lesz ideje hosszabb időszakokra kijárkálni, tud majd horgászni, bográcsban hallevet főzni, meg üldögélni a teraszon.
Még mielőtt a megbeszélt időpontra odaért volna, körülnézett a környéken. Másképpen nem is vett volna ingatlant.
Szebb napokat látott üdülőövezet volt, a szocializmus alatt kedvelt hely. Mostanra az üdülők nagy részét eladták, vagy éppen ,,Eladó” tábla csüngött rajtuk. A hobbikerteket benőtte a gaz, húsos szárú bogáncs és katángkóró, az udvarok elvadult fáin apró, férges gyümölcsök lógtak.
Látott néhány faházat, ahol anno kocsmák üzemeltek, a nap halványra szívta őket, és fájukba tekervényes vájatokat fúrt a szú. Rozsdás vaskeretekben színtelen Pepsi- és Kőbányai-cégérek lógtak a bejárati ajtók felett. Az egyik kerítésen üvegvitrinben még ki volt függesztve a régi árlista, megsárgult papírlap, amit parafára tűztek, és az alakjukat vesztett rajzszögekből vörös rozsdalé csorgott a lapra.
A férfi a Keszeg utcán lesétált a holtághoz. Minden utca valamelyik halfajról kapta a nevét. A környéket beborította a víz, a kesernyés iszap és a hal szaga.
Magasra nőtt nádas ölelte körbe a holtágat, a parton néhány öreg fa állt. Szomorúfüzek hajoltak a víztükörre, bele a félig elsüllyedt ladikokba, szilfák, vadalma- és körtefák, amiknek ágain apró, szürkésfehér, penészes gumók csüngtek. A fák leveleit már megcsípte az első fagy, mind bebarnultak, és úgy néztek ki, mint amik bármelyik pillanatban lehullhatnak.
Váratlan, gyenge fagy jött két nappal korábban, éppen csak belerondított az indián nyárba. Most megint melegen sütött a nap, és a halak mocorogtak a vízen. A nád alját amurok tépázták, apróhalak jeleztek a felszínen, néhol lecsapott valami rablóhal. Csuka vagy talán süllő.
A férfi megnézte a házat, majd azt mondta a tulajnak, egy megözvegyült asszonynak, hogy szüksége van egy kis időre, hogy átgondolja a dolgokat.
Beszállt az autójába, elhajtott a városba, és beült egy kifőzdébe ebédelni. Olcsó menüt evett; májgaluskalevest és krumplifőzeléket sertéspörkölttel. Miközben a tányér széléről kanalazta a főzeléket, ő maga sem tudta eldönteni, hogy valójában gondolkodik-e a vásárláson, vagy csak az időt húzza, hogy jobb alkupozíciót tudjon kiharcolni. Nézte a fehér habarásban terjedő vörös pörköltpacát és a benne úszó kockahúsokat. Mindegyik falaton vaskos kövérje csüngött, és a gőz szinte egyenes szálként emelkedett fel belőlük, ahogy a kanálra kerültek.
A legzsírosabb falatokat a tányérban hagyta, eltolta maga elől a tálcát, és hívta az özvegyasszony telefonszámát.
Viszonylag gyorsan lezavarták az adásvételt. Az ingatlan a földhivatali bejegyzés szerint teljesen tehermentes volt, az asszonynak gyorsan kellett a pénz, a férfinak gyorsan kellett a ház. Ha már így alakult a dolog, semmiért sem akarta kihagyni az őszi csukaszezont.
Amikor megállt a ház előtt, a kulcsok még egy borítékban voltak, ahogy az özvegyasszony átadta neki az ügyvédnél. Feltépte ujjával a papírt, markába ejtette a kulcsokat. Kis ezüstszínű nyitotta a lakatot, amivel a kaput tartó láncokat lehetett eloldani, egy rézszínű, kopott, az oldalán apró bevágással, pedig a ház ajtaját.
Minden ugyanolyan volt, mint mikor először látta: enyhén vizes falak, néhány helyen hámló vakolat, öreg fotelágy a sarokban, zörgő rugókkal, előtte dohányzóasztal, dohos és zsíros főzőfülke, falba ütött szögekre akasztott, levert zománcú vájdlingok, egy préslapból rögtönzött ajtóval elválasztott helyiségben zuhanytálca és vécé. Az özvegyasszony otthagyta azt a néhány berendezési tárgyat, amit a férje még régen odahordott.
A férfi az első napon apróbb munkákat csinált. Glettel bejavította a fal hibáit, alaposan kitakarított, szellőztetett, és a sarkokból levadászta a vaskos, legyekkel tömött pókhálókat.
Amikor ezekkel végzett, lesétált a vízhez. Szinte minden horgászhely stég volt, a part többi részét sűrűn benőtte a nádas. Kisétált a nyitott stégekre, körülnézett, alaposan szemügyre vette a vizet, az oldalról belógó nádast és a vízben fekvő kidőlt fákat. A holtág nem volt túl széles, úgy hatvan méteresre saccolta. Így járta végig az egész partszakaszt.
Mikor visszafelé sétált, elővett a kézitáskájából egy köteg papírt. Fénymásoló szalonban nyomtattatta őket, mindre az volt írva: „Eladó stéget keresek a környéken”, és hozzá a telefonszáma.
A következő napon kifestette belül a házat, az ereszből kikotorta a faleveleket, kicsit rendbe szedte az udvart, kicsapkodta az elvadult facsemetéket, és visszament a városba.
Két hét is eltelt, mire jelentkezett valaki. A telefonban egy mély hangú férfi azt mondta, hogy ő szívesen eladná a stégét. Az ár, amit bemondott, elfogadhatónak tűnt, és az elmondása alapján a stégen sem kell túl sokat javítani, akár azonnal használható.
A férfi hétvégén leautózott a holtághoz, hogy megnézze.
Öreg stég volt, a telefonbeszélgetés alapján rosszabbra számított, csupán a vízfelszín felé vezető fahídból hiányzott néhány deszka, és a stégen kellett egy-egy korhadtabbat cserélni, de amúgy nagy gond nem volt vele.
Október végén, egy hűvös hétvégén használta először a stéget.
Vékony ködsáv úszott a víz fölött, a levegő hideg volt, és szinte állt. Egy műanyag flakon néha nekikoppant az egyik tartóoszlopnak, majd kicsit odébb úszott, hogy hamarosan megint nekikoppanhasson. A fák csupasz ágairól apró, fehér jégcsapok csüngtek.
A férfi letett egy fedeles vödröt a stégre, majd a hátáról leemelte a horgásztáskát, kinyitotta a székét, és leült. A zsebéből elővett egy laposüveget, meghúzta kétszer, majd elrakta, és hagyta, hogy az erős szilvapálinka átfusson a tagjain, miközben a vizet nézte.
Először a horgászbotot rakta össze, majd megigazgatta a nagy piros úszót a damilon, ellenőrizte a drótelőkét és a rákapcsolt háromágú horgot. A fedeles vödörben ujjnyi méretű kárászok keringtek, fürgék voltak, gyorsan elsiklottak, ahogy a férfi keze feléjük nyúlt. Végül elkapott egyet. A horoggal lekapart néhány pikkelyt a hal egyik oldaláról, és a bőrén keresztül átszúrta az acélt, kicsivel a hátúszó alatt. A kishal szája kerekre nyílt, tétova rángásokba kezdett. A férfi meglendítette a szereléket, és az egy bedőlt fától nem messze becsapódott a vízbe.
Mikor az úszó beállt, a férfi leült a székébe, keresztbe fonta a lábait, fejére húzta a kabát kapucniját, majd mereven nézte a vizet. A gömbölyű, piros úszófej lassan mocorgott oldalra, amennyire a kis kárász terelgetni tudta.
Ez így ment órákon keresztül. Nem történt semmi. Egyszer öt percig szemetelt az eső, de az éppen csak arra volt jó, hogy a stég deszkái megdagadtak, fényessé és csúszóssá lettek.
Délben a férfi elővette a táskájából a szendvicseit, leszedte az egyik zsömléről a fóliát, és harapott volna bele, mikor meglátta, hogy az úszófej elindul oldalra. A hal nem sokat játszott vele, fél perc múlva már a víz alá süllyedt a piros gömb.
A botspicc és a damil ütemesen csikorgott, ahogy a férfi már a stég felé terelte a halat. Nagy csuka volt, tökéletes mintázatú, vérpiros uszonyai idegesen remegtek a víz alatt, és ahogy közeledett a parthoz, egyre többször ugrott fel a levegőbe. A férfi legalább ötkilósra saccolta, a kis kárász véres maradványa a horog szárával együtt csüngött csontos szájában. Már nagyon közel volt a stég lábához, és a férfi a vízbe merítette a szákot, hogy bármikor alá tudjon meríteni.
Egy pillanat alatt történt. A hal ugrott még egyet, a horog kiszakadt a szájából, és elakadt a mederfenéken, pár méterre a stégtől. A férfi leengedte a horgászbot spiccét, másik kezével idegesen a combjára csapott.
Beletelt vagy egy percbe, mire rászánta magát, hogy kitekerje a szereléket. Ellenállást érzett. Nem átlagos mederfenéki elakadás volt, mert a horog viszonylag könnyen hozta magával kifelé. Először halványbarna iszapos lé kavargott felfelé, majd egy nagy, ázott és összegömbölyödött kék anyag. A férfi közel húzta a stéghez, lenyúlt érte, és kiemelte. Hosszú, szakadozott, prémes gallérú kabát volt, zsebeiből és az anyag hasadásaiból csurgott az iszap, és az egész átható hal- és hínárszagot árasztott. A férfi morgott magában, majd egy nejlonszatyorba csomagolta a kabátot, hogy ki tudja dobni, amikor megy haza.
Végül bőséges szezont zárt. A februárban kezdődő tilalmi időszakig húsz csukát zsákmányolt, néhány süllőt és vagy tucatnyi balint.
Márciusban, amikor először kiment a holtághoz, a nagy hirdetőtáblán a horgászegyesület hivatalos nyomtatványa fogadta. Március közepére beütemezték a holtág lecsapolását, nyárra a mederkotrást és mindkét oldal partszakaszának felújítását, őszre a víz újbóli felengedését a halak telepítésével együtt.
A férfi bement az egyesülethez. Ott azt mondták, hogy erre az évre nem tudnak engedélyeket kiadni a holtágra, mivel munkálatok kezdődnek hamarosan, amelyek talán elhúzódnak majd a következő évig is. Így mondták. Ahogy a dolgok zajlani szoktak, akár másfél év is lehet belőle. A férfi nem is igen értette az egészet, bámulta az asztal túloldalán terpeszkedő kövér alakot, aki mindenféle támogatások elosztásáról és a vízminőség meg az életterek javításáról beszélt neki, aztán feltette a valódi nagy kérdését, amiért odament.
– És mi lesz azokkal, akiknek stégjük van? Nekem van – tette hozzá.
A kövér férfi megigazgatta a szemüvegét, majd kattintgatott a számítógépen, és utána egy nagy, műbőr kötéses füzetbe mélyedt, amiben különböző színű filctollal jelzések voltak. Lapozott párat, s az ujját nyálazgatta, hogy könnyebben szétválassza az oldalakat. Végül megtalálta, amit keresett, rábökött a mutatóujjával: – Igen, látom, egy vízjog az ön nevén. Ez rendben van – mondta, és felnézett a férfira.
– Hogyhogy rendben van? – kérdezte a férfi.
– A vízjogot nem veszíti el senki. Sajnos, mivel mederkotrást és partfelújítást is fognak végezni, a stégeket le kell bontani, de a vízjogot nem veszíti el, ne aggódjon.
– Ezt értem, de a stégemmel mi lesz utána? Magamnak kell saját költségből újraépítenem? Mert az nem igazán lenne fair.
– Egy pillanat – mondta a kövér férfi, és feltartotta a levegőbe az ujját, majd egy másik ajtóhoz gurult a székével, és bekiáltott a helyiségbe. – Marika! Mi lesz a stégekkel a holtágnál?
Közben egy kávéfőző hangosan felszisszent, amikor leengedte a forró gőzt. Friss kávéillat terjengett mindenfelé. Egy női hang pár pillanat múlva válaszolt: – Hát mi, elbontják őket, hogy tudjanak dolgozni a gépek. Hát mit gondolnak, hogy majd csak úgy magától az egész megcsinálódik?
A kövér férfi köhintett egyet, majd az asztalánál álldogáló férfi felé bökött a fejével: – Van itt egy úr, aki a vízjoga meg a stégje iránt érdeklődik.
Tejszínhabspray sziszegése hallatszott. Kisvártatva egy virágos ruhás nő lépett ki a hátsó helyiségből. Egyik kezében fehér porceláncsészét tartott, másikban kávéskanalat. Csavaros formájú, magas tejszínhabtorony ült a csészéjében, és lassan merült bele a kávéjába.
– Jó napot, tessék mondani, miben segítsek? – kérdezte az asszony, és kavart egyet az italán.
– Igen, szóval van a holtágnál egy stégem, még az ősszel vásároltam, de nem tudtam ezekről a dolgokról, amik most jönnek, és nem tudom, hogy mi lesz vele. Ezért jöttem – mondta a férfi.
– Semmi gond, ne tessék aggódni, a vízjogot nem veszíti el – hadarta el a nő, és a szájához emelte a csészét.
– Igen, ezt említette az úr is. Én pusztán a stég miatt aggódom. Mivelhogy lebontják, és utána nem tudom, hogy lesz. Ki fogja újjáépíteni? Mikor? Nekem kell?
– Az egyesület jelenleg tárgyalásban van a támogatások folyósítójával. De nincs ok aggodalomra, biztosan meg fognak egyezni. Viszont meg kell érteni, hogy ez egy
többmilliárdos beruházás, nem megy minden egyik napról a másikra. Fogunk értesítést küldeni, amint tudunk valamit.
– Értem – nyugtázta a férfi.
– Köszönjük a megértést, jelentkezni fogunk – mondta a nő mosolyogva, belekortyolt a kávéjába. A kövér férfi oldalra hintázott a székével, közben próbált ő is mosolyogni, megvillant sárgás fogsora.
A férfi kilépett az egyesületi iroda ajtaján. Ferdén sütötte végig az utcát a nap, az öreg platánok gyökereikkel felpúpozták a járdákat, megrepesztve az aszfaltot. A férfi elindult, közben lefelé nézett, nehogy felbukjon a nagyobb résekben.
Két hónappal később megnyitották a holtág zsilipjeit, és markolókkal kisebb levezető csatornákat is vágtak, hogy minél gyorsabban le tudják engedni a mederből a vizet. Előtte egy csapat halász végighúzta a hálóit, hogy a legtöbb halat át tudják vinni más vizekbe.
A meder leürülése után pár nappal csörgött a férfi telefonja. A stégével kapcsolatban hívták. Elsőre biztos volt benne, hogy amiatt keresik, hogy a szervezetnek sikerült megegyeznie a támogatások ügyében, és végre választ kap arra, hogy mikor kapja vissza a helyét. De a vonal másik végén az erős dohányosnak tűnő hang nyomozó hadnagyként mutatkozott be, és a kapitányságra hívta be a férfit.
Aznap száraz idő volt, és a holtág medre már nagyjából kiürült, és az aszályos tavasz miatt négyzetrácsosra repedezett, sok helyen feltört belőle a gaz. Csak foltokban voltak még kisebb-nagyobb pocsolyák, azokban felpüffedt haltetemek lebegtek, és a csontozatukról lassan lemálló húsból gázlómadarak lakmároztak.
A nyomozók megmutatták a férfinak a helyet, ahol a tetemet találták. A stégétől pár méterre szalaggal elkerített területen helyszínelők pepecseltek. Azt mondták, nem kell félnie, nem gyanúsítják, mivel az első vizsgálatok szerint a test már jóval korábban odakerült, mint hogy a férfi megvette volna a stéget. Az előző tulajról kérdezték, de a férfi olyan izgatott volt, hogy szinte semmi sem jutott az eszébe. Enyhén dadogva beszélt. A hadnagy végül adott neki egy névjegyet, hogyha bármi eszébe jutna, hívja bizalommal. A férfi még mindig le volt dermedve, magában mégis azt gondolta, hogy tényleg minden úgy történik, mint a filmekben. Egy ügy, egy ártatlan, aki belekeveredik, és egy nyomozó, aki névjegyet ad azzal, hogy hívja fel, ha eszébe jut még valami.
Már hazaért, amikor eszébe jutott a kabát, amit hónapokkal korábban fogott ki a vízből. Szorongatta és gyűrögette kezeiben a névjegyet, de nem tudta eldönteni, hogy mi legyen. Ha elmondja nekik, hogy megtalálta, biztosan kérdezni fogják, hova lett, és akkor be kell vallania, hogy a kukába hajította egy bűneset bizonyítékát. Ha viszont hallgat róla, egyszer úgyis kiderül. Mint a Columbóban, eljön érte az igazság.
A nyomozó hadnagy nem volt meglepve a kabáttal kapcsolatban. Annyit mondott, hogy igazából, ha az ő horgára akad, valószínűleg ugyanezt tette volna. Egyszerűen a legtöbb ember nem szereti a szemetet maga körül. Egy horgász meg főleg nem. Ezzel le is zárta a dolgot, és megnyugtatta a szabadkozó férfit, hogy semmi baja nem származik majd ebből.
– Tud esetleg valamit arról, hogy mikor kaphatom vissza a helyemet? – kérdezte a férfi kis hallgatás után.
– Nehéz lenne megmondani, a fiúk még dolgoznak a helyszínen. Valószínűleg át fogjuk nézni a környéket is, meg a meder többi részét, ha kiürül.
– Miért, mást is találtak?
Rövid csönd.
– Erről nem mondhatok semmit – szögezte le határozottan a hadnagy, és krahácsolt egyet. – Ne haragudjon, mennem kell, majd hívni fogom, ha tudok valami biztosabbat. Minden jót magának! – és letette a telefont.
A férfi lerakta a telefont az asztalra, a tévéújság tetejére.
Nyitva volt az erkélyajtó, szél lengette az átlátszó függöny szárait.
A férfi kilépett az erkélyre, rátámaszkodott a korlátra. Innen, a hatodik emeletről messzire el lehetett látni. Kora délután volt, és a forgalom lassan kavargott lefelé a körúton. A város határában a gyárak kéményei a magasba nyújtóztak, és feketés füst szivárgott belőlük. A mellette lévő erkélyen a szomszéd kislány macskája panaszosan felnyávogott. Valahol alatta az egyik lakó éppen kirázta a frissen mosott lepedőt, mielőtt kiterítette.
Vissza a tetejére