Az Augusztot játszó öreg bohóc dala
Nekem már csak a cirkusz maradt:
csillogó manézsmagány.
A soha-fel-nem-növés illúziója,
két bukfenc között is hazug mosoly.
– – – – – – – – – – – – – – – – –
Én vagyok a csetlő-botló vagány,
belül poénban-karakterben,
de kívül a jelenlét téridején,
s míg tótágast állok, hirtelen
összenő szívemben valóság és vágy.
Gúnyolnak ripacs-szerelmesnek,
mert színes rongyaim s piros orrom
miatt bugyuta Maszknak hisznek,
míg ukulelémen vallok szerelmet
vödör vizet fejemre húzó nőknek.
Szegény Auguszt! Buta Auguszt!
– így kacag rajtam az egész világ;
a Fehér Bohócot tartják Művésznek,
ki a fingáson is komolykodik,
és túltolja a melankóliát.
Röhögjetek rajtam, semmi gond!
Végül én akartam, hogy így legyen:
bolondságomban bölcsebb leszek talán,
mint a porond hősei s a nézőtéren
figyelő ezerfejű szörnyeteg!
Néhány régi viccem játszom újra,
az évek csak üres rutingyakorlatok,
jutalmam őszülő halánték, rossz gyomor,
rozsdás ízület, szétkiabált torok
és didergő, csupasz öntudat.
Hogy az utolsó fellépésem ez?
Lüktető kettőspontok után
mozdulatlanná dermedt, néma pont,
ahonnan kifordíthatom a semmit
a mindent jelentő üres színpadon.
Mikor felharsan majd utolszor a taps,
megértem – bár hittem hiún és naivan,
hogy belőlem válhat nagybetűs bohóc –,
ó, jaj, csak átvezető szám lehetek
élet és halál mutatványai közt!
Vissza a tetejére