Én elképzelem, te elképzeled, mi elképzeljük (Harag Anita: Valakire gondolni kell)
Harag Anita: Valakire gondolni kell. Magvető, Bp., 2023
„A barátnőm azt mondta, csak találkozni kell valahol valakivel, csak sétálgassak valahol, és találkozzak valakivel, csak menjek el valahová, és találkozzak valakivel, csak szálljak fel a buszra, és találkozzak valakivel a harmadik ajtónál, csak üljek be egy kávéra, és találkozzak valakivel, amíg a kávéra várok, nem olyan nehéz találkozni valakivel.” A hogyan kell találkozni (A kék szemű férfiak 7.) című novellában a barátnő szerint ahhoz, hogy az elbeszélő találkozhasson valakivel, csak az kell, hogy valahol találkozni kell valakivel. A találkozás másik feltétele pedig az, hogy el lehessen képzelni, hogy találkozik valakivel. A Magnólia lakópark házaspárja elképzeli a még üresen álló lakásokban a lakókat és azok életét. Játszanak, hülyéskednek, unaloműző időtöltésből olyan beszélgetéseket imitálnak, amelyek akár az övék is lehetnének. A képzelt játékban vágyaik, indulataik, fájdalmaik és a jövőtől való félelmeik fogalmazódnak meg. A novellában zajló esemény az elbeszélők és a szereplők belső világában történik meg, vagyis elképzelődik. Pontosabban: a nyelv olyan valóságot teremt, amelyben létrejön a gondolatok, érzések, találkozások, érintések, elhallgatások és kimondások nyelv által uralt valósága.
Egy novellában persze minden adott, hogy az elbeszélő és az olvasó elképzelje, hogy valaki találkozik valakivel. Vagy az, hogy megérintsen valakit, vagy beszéljen valakihez, esetleg elutazzon valakivel. Megtörténhet minden, amire vágyunk, de az is, amit felejtenénk, vagy amitől szorongunk és félünk. De a kérdés az: ezzel valóban megvalósulnak-e vágyaink és valóban legyőzhetők-e a félelmeink? Az agronómusnő című novellában a címszereplő egy öregasszonnyal beszélget, az idős nő folyamatosan mást állít férjéről és gyerekeiről, és csak később derül ki, hogy demenciában szenved. A harmadik személyű elbeszélő elképzeli, hogy milyen egy agronómusnő, aki, úgy sejtjük, inkább az öregasszony lánya. A képzelet, a nyelv általi teremtés csak egy másik síkra tereli az életünket, de nem teljesíti ki, és nem ment meg bennünket. Reményt ad, másik perspektívát kínál, de közben ott van bennünk a fojtogató hiány, a kényszeresség szűkölése – mert semmi nem úgy volt, van és lesz, ahogy igazából szeretnénk.
Valahogy így vannak ezzel Harag Anita novelláinak önmagukat és a másikat megszólító elbeszélői és egymással felcserélhető szereplői. A megtehettem volna, de nem tettem meg, a megérinthettem volna, de nem érintettem meg, a megszólíthattam volna, de nem szólítottam meg helyzetei után marad a hiányérzet, a fájdalom, a párkapcsolati szorongás és a szűkölő magány. A Legyél Sarah című novellában az elbeszélő egy mesterséges intelligenciával él együtt, ami nemhogy nem tudja csökkenteni magányát, hanem az illúzió megteremtésével még tovább mélyíti azt. A Látogatás idős, olasz hölgye várja, hogy meglátogassák, és miközben nem jön senki, elképzeli, hogy kik látogatnák meg. A megszólaló hangokat áthatja a magányból eredő gyötrő féltékenység és mániákus vágyakozás. Az e kérdőszócska (A kék szemű férfiak 2.) a féltékenység mondattanilag is reflektált színrevitele. A kék szemű fiú féltékennyé teszi az elbeszélőt, majd önironikusan pontosítja a féltékennyé tevő mondatot a novellák nézőpontváltó narrációinak megfelelően: „El tudom képzelni, hogy több lányba is beleszeressek egyszerre, mondja. Ez egy kijelentő mondat. Nincs benne sem talán, sem lehet, sem feltételes mód. A talán és a lehet bizonytalanságot, lehetőséget kifejező módosítószók. Talán több lányba is bele tudnék szeretni egyszerre.” A nővérek elbeszélő hangjait a szexuális túlfűtöttség mozgatja, miközben nem jön létre semmilyen kapcsolat. A harmincas évek öröme című novellában kényszeres megszállottsággal keresi a nyelv a vágy tárgyát, hogy újra visszataláljon a nyelvhez: „Már megint rá gondolok. Azért gondolok rá, mert ő is rám gondol. Akkor jut eszembe, ha az eszébe jutok. Akkor képzelem el a kezét, ha elképzeli, hogy hozzám ér (…) Én arra gondolok, hogy épp gondol rám valaki. (…) Majdnem megcsókoltam tavaly azon a születésnapon, de volt a száján egy morzsa, azt előbb le kellett volna szednem.” És fájdalmasan szép a zárlat: „Megérintem a számat ott, ahol neki a morzsa volt, most veszem csak észre, hogy mosolygok.” A pillanat örökideje ez, amelyben a hétköznapok banalitásai az emberi létezés alapvető kérdéseit rejtik a nyelv valóságot megelőző, de attól elválaszthatatlan működésében.
A szerző már az első kötetében (Évszakhoz képest hűvösebb) is hasonlóan tematizált, de akkor magukban a történetekben mutatta fel azt, ami most a lehetségesben képződik meg. A Június című novella egyértelműen utal az előző kötet első novellájára (Ásványvíz): „Mit szólnak a barátaim, hogy róluk írok, felismerik magukat?” A beszélő álságosnak tűnő kérdése nagyon is mélyre ás: a novellák rólunk szólnak. Az elbeszélések ugyanis azokról a dolgokról beszélnek, amik nem történnek meg, de akár meg is történhetnének. A Valakire gondolni kell novelláiban megszólaló hangokhoz kapcsolható szereplők nem igazán a saját életüket élik – vannak beszélők, akik ezt észre sem veszik, és vannak, akik bár ezt felismerik, de a megszokott képzelgés és ábrándozás kényelmesebb alternatívát nyújt, mint a valósággal való szembenézés. A Naptejet hozol című novellában a beszélő elmeséli, hogy mit csinálnak az anyjával, ha elutaznának. Vagyis saját valóságunk valójában csak a képzelet játéka? A novellákat olvasva feltehetjük a kínzó kérdést: a saját életünket éljük?
A könyv első novellája (Niels és Agnieszka) az egész kötetkompozíció olvasási stratégiáját is kínálja: nyelvtanulás helyzetgyakorlatai egy olyan valóságot konstruálnak, ami egy másik életet is jelent, a valóság és fikció egymásba tükröződése eldönthetetlenné teszi a szituáció realitását. A szereplők arról képesek beszélni, amiről vannak szavaik, elmondani és kérdezni is meg kell tanulniuk: „Félek, hogy meghalt a gyereke, és én rákérdezek, ő pedig nem tudja elmondani, hogy meghalt, mert még nem tanultuk, hogyan van az, meghalni, csak azt, hogy születni”. Szerepcserék, nézőpontváltások, a feltételes mód által indukált lehetséges helyzetek sora jellemzik a novellát. Azt történik meg, amit mondani tudnak. Vagy az történik meg, amiről utólag azt gondolják, hogy elképzelték. Mint ahogy a Nyolcfogásban (A kék szemű férfiak 1.) egy Janek nevű fiú szerelmes vágyának az elbeszélői hangok kihagyásokra és elhallgatásokra (talán, mintha, eljátszom) építő kibontását látjuk. A Minimum ígéretesben totálissá válik a feltételes mód, az elbeszélő arról képzeleg, mi lenne, ha… a nagyapja író lett volna, akkor milyen szövegeket hozott volna létre. A Júniusban a mulasztásokból fakadó fájdalmak szédületes sűrűségét tapasztaljuk. A novellában egy írónő és nevelőanyja kapcsolata bontakozik ki, ahol a nevelőanya arra kéri a lányát, írja meg azt, amikor ő már meghalt, a lánya pedig már hatvanas nő.
A szerző prózanyelve csak látszólag szól a nyelvről, lényegében megőrzi az irodalmi megszólalás valóságleíró természetét, csakhogy a referencialitást az „elképzelés” aktusában létrehozott valóságra érti. Az Illik hozzá az Isztria című novella első személyű elbeszélője kitalál egy névtelen szereplőt, egy nőt, és így harmadik személyben meséli el azt, hogy valakire gondolnia kell, arra a valakire, „akire nem kéne gondolnia, akire felesleges gondolnia, mert a férfi sem gondol rá”. Az elbeszélői tudat reflektált eltávolításával nem tűnik el az én-elbeszélő, hanem mintegy megkettőződik, a nézőpontok távolodnak, közelítenek, majd egymásba csúsznak. És így válik elbeszélhetővé a vágy folyamata és a kielégületlenség tapasztalata. Később a szereplőknek nevük is lesz, idegen nevek, amiknek más a hangzásuk, és így már más a megszólalás is: a képzelet újabb perspektívát kap. A fantáziához társítható belső képek mellett a megszólaló hangok másik aktusa a nézés. A vágy tárgya, a férfi sem biztos identitás, neki is két neve van, és őt más nő is nézi. A férfiról azt is elképzeli, milyen volt gyerekként, illetve amikor elképzeli gyerekként, megpróbálja elképzelni férfiként. Mert valakire mindig gondolni kell. A férfinak a nőre, a nőnek a férfira. A hangyák nem jönnek fel a másodikra elbeszélője férfi, akinek sejtelmes erotikus vonzódása alakul ki a felesége barátnőjével: „Az előbb majdnem megkérdeztem a feleségemet, mi van Marina csípőjére tetoválva, de még időben észbe kaptam.” A novella minden mondatában ott a feszültség: „Úgy jött be, mintha rajta akarna kapni minket, és sajnálja, hogy csak a sorozatokról beszélgetünk. Ha Marina itt van, alig ér hozzám.” Mindent áthat a tekintet: „Marina tényleg szép nő. Nehezen tudom nem nézni. Marina is tudja, hogy szépnek látom.” A Megkérdezi, mi van rajtam című novella kegyetlenül fájdalmasan szól a valódi intimitás hiányáról. A férfi szexuális vágyát kielégítő aktus közben egy nevetéssel fűszerezett szerelmeskedés hangjai szólnak a második emeleti lakásból. Az elbeszélő a Family Guy nézése közben, néha az alkoholhoz nyúlva képzeleg az igaz szerelemről és a vágyott együttlétről: „Elképzelem, hogy hozzám ér. Megsimítja a combomat, vagy átkarolja a vállamat. Benyúl a trikóm alá, kikapcsolja a melltartómat, lassan mindent levesz rólam. Elképzelem, hogy először a nyakamat, utána a számat csókolja, én nem csinálok semmit, csak hagyom, hogy csókoljon.”
Egy Harag-novella elsőre bonyolult struktúrának mutatja magát a nézőpontváltások sokasága és egyidejűsége miatt, valójában azonban az elbeszélői tudat sokrétű működésének lehető legegyszerűbb nyelvi-zenei megoldását nyújtja. A harmincas évek öröme című novellában a felső szomszéd Arvo Pärtot és Satie-t hallgat. Pärt zenéje olyan, mintha az átszellemített természet folytatna párbeszédet a leírt hangjegyekkel. Mert a dolgok végül is mindig egyszerűek, de ennek az egyszerűségnek a kottázása és megszólaltatása az egyik legnagyobb alkotói feladat. Erik Satie Vexations című zongoradarabja pedig alig több mint
féloldalnyi kotta, csakhogy nyolcszáznegyvenszer kell megismételni: nyomasztó, baljós hangulatú, lágy zene. Harag novellái olyanok, mintha Pärt és Satie zenéjének modalitására lennének komponálva. A Befejezett jelen című novellában az első szerelmi kapcsolat a befejezett jelen igeideje által idéződik fel, vagyis a kapcsolat a múlt egy pontján szétválik, és a lezáródása jelen idejűvé lesz, de mégsem végérvényesen, hanem bármikor újrakezdhetően. A szintaxisnak, grammatikának következménye van, nem mindegy, hogy múlt időben, főleg feltételes múltban, jövő időben beszélünk, és az sem, hogy valaki idegen nyelven beszél magyarként, vagy nem magyarként magyarul, de még az sem, hogy van-e neve vagy mi a neve, illetve hogy a nevének idegen nyelven milyen a hangzása.
A szépnek mondott nő elbeszélője azt mondja magáról, hogy „olyan nő vagyok, aki szereti a pasztellszíneket”. Ahogy a szerző is szereti a pasztellszíneket, a nézőpontok között elmosódnak a határok, mint az említett novellában: a narrátor lehet akár Katyerina Ivanovna a Karamazov testvérekből vagy a tulajdonos felesége. Az elbeszélő idegenek házára vigyázva olyannyira azonosítja magát a feleséggel, hogy még az intimitás határát is átlépi: „Talán elmondja nekik, hogy ez a nő meztelenül sétált a lakásban, de hát én voltam az, mondja majd L., a szomszéd pedig elszégyelli magát, hogy leskelődött.” A másik bőrében létezés a másik gondolatainak, érzéseinek a megfogalmazását is jelenti, az elképzelést, hogy mit jelent a másik. Az empátiának ez olyan foka, ami túlnő a megértésen, és valójában azt a radikális jelentést hordozza, hogy én vagyok a másik. A Bocsánat, de összetévesztenek vele narrátora egy minimálszövegben meséli el, hogy milyen helyzetekben keverik őt össze mással. A Selymes, sima elbeszélője miközben nem terhes, belemegy a helyzetbe, és eljátssza azt a szerepet, amit testvérével gyerekkorukban játszottak. A szerep betölti a gyötrő hiányt, kiteljesíti a vágyat. Nem az adott elbeszélő és a konkrét szereplők empátiája ez, hanem a megszólaló hangok közös eredője, valójában a szerző hangja.
A novellák párosításának lehetőségei (például: Egy szépnek mondott nő – Magnólia lakópark), és a rendkívül koherens motivikus hálózat (idegen nevek/nyelv, otthon-utazás, külföld, párkapcsolat, szép férfi és szép nő, öregek, a képzel és a néz ige ragozott alakjai, kutya, kutyasétáltatás, test, érintés, szépség, szexualitás, combok, meleg és hideg kezek, vágyakozás, televíziós sorozatok, szavak, írás, fürdés, kézmosás, film, alsóneműk, hervadás, növénylocsolás, kék) funkcionális jelenléte felveti a kérdést: novellafüzérrel vagy esetleg regénnyel van dolgunk? Egy teljes novellaciklus is elhelyezkedik a kötetben (A kék szemű férfiak 1–8.), amelynek darabjai motivikusan és bár nehezen szétszálazhatóan, de szereplőikben és történeteikben is kapcsolódnak egymáshoz. Az Ahol abbahagyták (A kék szemű férfiak 4.) beszélője elképzel egy történetet, amiben a kedvese, Janek azért találkozik a volt barátnőjével, hogy visszaadjon neki egy könyvet, majd újra elkéri, hogy találkozhassanak, mert valójában nem ért véget az a régi kapcsolat. Az Örülök, hogy nem vagy egyedül (A kék szemű férfiak 5.) című novellában pedig mintha megtörténne az, amire a negyedikben vágyakozik a beszélő: egy kölcsönadott könyv miatt találkozik a volt barátjával, aki elmeséli, hogy Németországba költözik az új nőjével. Azt hazudja, hogy neki is van új kapcsolata, de mégis várja, hogy a volt szerelme felhívja. A párkapcsolati téblábolások vagy üresjáratok témái egybekapcsolják a „kék szemű”-történeteket, egyfajta szövegszembesítésként, ritmizáló egységekként funkcionálnak. A záró novella (Én lehetnék Berlin – A kék szemű férfiak 8.) mintha a német romantika elvágyódáskultuszának finoman ironikus rajzolata lenne: a beszélő is volt Stuttgartban, ahol kiállításon járt egy férfival, a szerelmét pedig Janeknek hívták, akivel ha nem szakított volna, és Janek meghalt volna, „[a]kkor nem kérdeznék meg, hogy érted, hogy neki volt a legkékebb szeme, miért nem neki van a legkékebb szeme, találkoztam-e másvalakivel, akinek még kékebb a szeme, mint az övé”. A motivikus hálózaton keresztül A kék szemű férfiak szétszóratott novellaciklusába a többi novella képzelt helyzetei és karakterei felismerhetően kapcsolódnak be. Persze csak akkor, ha az olvasó is úgy olvassa a szövegeket, mint ahogy az elbeszélői hangok is létrehozzák a saját mondataikat. A hangokat hallva egyre erősebb a vágyunk az olvasásra, gyorsítunk és lassítunk, és néha szorongunk a belső képeinken. És evvel eljutottunk azokhoz a kérdésekhez, amiért Harag Anita novellaművészetét nagyra kell értékeljük. Mi is a novella? És hogyan kell azt olvasnunk?
Vissza a tetejére