A közvetítő (Bérczes László: Kötőszavak)
Bérczes László: Kötőszavak. Európa Könyvkiadó, Bp., 2023
Bérczes László Kötőszavak című könyvének utolsó lapjain az elbeszélő egy gyerekkori emléket idéz, miszerint Tiszanánán, a nagyszülők kertjében álló hatalmas diófán önfeledten olvas, amikor „megállt az idő. Senki sem vagyok. És nem is akarok valaki lenni. Miért is akarnék, amikor én én vagyok”. A „regény” vagy „novellafüzér” szerzője-elbeszélője-főhőse saját sorsával való önazonosságát rögzíti. Már a könyv első lapjain kirajzolódik a főhős karaktere, a „sehova sem tartozás” és a „megfelelni akarás” kettőssége: „Sehová sem tartozásom vajon bújó, menekülő hallgatás, avagy a sokat emlegetett szabadság őrizése?” Ez a kettősség a fő mozgatórugója az elbeszélő személyiségének, aki önmagát fel- és megmutatva, önmagára reflektálva vagy mellékszereplőnek beállítva tűnik fel a könyv lapjain. Hősünk gyerekkorában „[m]inden jó volt, mert az volt adott és természetes”, vágyai „a citrompótlós teától a vasárnapi kakaóig értek el”. Tizenhét évesen angolórákat tart Hevesen, de a 68-as csehszlovákiai bevonulásról fogalma sincs. Eminens tanuló, mindig ötösre felel, hallgatja a Tánczenei koktélt és a Radio Luxembourgot. Egyetemi szakdolgozatát Georg Büchnerből írja, tehát németül, mert saját bevallása szerint az angolja gyenge. Szolnokon volt gimnáziumi angoltanár, itt született Anna lánya, aki ötéves, amikor elvált feleségétől. Jon Fosse az egyik kedvenc írója, az unokáját pedig Gazsinak hívják. Rendezett Kanada egyik legjelentősebb színházában. Terápiás jellegű, automatikus szövegáradás, szándékosan szerkesztetlen és pontatlan memoár vagy önironikusan reflektált és kommentált életrajzi regény? Talán mindegyik.
Ami biztos: a Kötőszavak történetei egy életpálya mozzanatai. Mert „[e]gy-két dolog mégiscsak általam született meg. Történetet kreálok belőlük, életem töredékeiből. Az éjszakai nézőtér hómezejéből, a leereszkedő csillárból, a színpad felé repülő kalapból, az egymásba fonódó ujjakból, ahogy összekapcsolódva futunk, hogy elérjük a hajnali kisbuszt.” Ahogy az egész könyv a kisebb-nagyobb mozzanatokból variálódó élet értelmére kérdez, pontosabban arra, hogy a sors, amit élünk, a sajátunk-e, és ha igen, mennyire vagyunk képesek azt beteljesíteni. A válasz pedig nem más, mint maga a mű, amely önmeghatározása szerint „beszélgetőkönyv önmagammal”, vagyis egy olyan énfeltáró párbeszéd, amely az élet megannyi történését az emlékezés és a felejtés egymást feltételező alakzataiban konstruálja. A történeteket kommentáló elbeszélő figyelmezteti az olvasót, hogy abból az életből, ami van, azért érdemes a legtöbbet kihozni: „A végtelen Idő egyszer majd, így hisszük, előhívja rejtett kincseit és igazságot szolgáltat. Egyszer majd. De az egyszer majd-ra nincs ideje az egyes embernek. Neki saját idejét kell megoldania, végigélnie. És nem akárhogy. Hiszen az az egy ideje van.” A túlvilági reményekben kételkedő elbeszélő eltöpreng, mit is jelent az ima: „az én-ben gondolkodás természetes feladását, hiszen ez az én csak az Idő töredékéig létezik.” Messzire és önmagában mélyre jut tehát, mert hősünk messziről és mélyről érkezik: „Magamról azt tudom, hogy mint a föld felé hulló tollpihét, még mielőtt talajt érne, a jó pillanatban érkező leheletnyi szellő a légben tartja, föl-fölrepíti, úgy dobott jó pillanatban jó felé a sorsom.” A sors, vagyis a véletlenek hangsúlyozása alapvető jellemzője a narrációnak. Például pár oldalon kapcsolódik egybe Tim Carroll személyében a távoli és közelebbi múlt, illetve a jelen: a foci, a készülő, majd legendássá váló Csányi-féle Szentivánéji álom és Niagara-on-the-Lake-ben a Shaw Festival Theatre-ben rendezett előadás. A mesélő nem kertel: „hogy a faszba kerülök én ide?!” Small talk, píszí, Black Lives Matter – hősünk megértő és elfogadó alapkaraktere sérül a korszellem ideologikus megnyilvánulásait tapasztalva. Mert érzékeli az árnyoldalakat: „a fehérek erőszakolt tapintatát és visszafogottságát, nehogy véletlenül is fensőbbséget mutassanak, a feketék erős tartását, karcos büszkeségét és a sárgák inas erőfeszítését és a folyamatos résen levést, hogy még véletlenül se kerüljenek alulra”.
A szerző beszélgetőkönyveit olvasva (akikkel beszélget: Mucsi Zoltán, Szarvas József, Törőcsik Mari, Cseh Tamás, Kovács Lajos, Paál István és Tompa Miklós) már élt a gyanú, hogy a múlt dokumentálása részben múltkonstruálást fog jelenti: „Másvalakiről írok, és magamat akarom. Ok-okozati rendbe állítom az élet darabkáit, pedig azok nem úgy történtek.” Vagyis, ahogy a beszélgetőkönyvekben a kérdező, úgy a Kötőszavakban az elbeszélő én időnként háttérbe szorul a hős javára, máskor meg épp a mesélő tolakszik előre, hogy képes legyen más szereplőket is bemutatni, akár a kordokumentálás illúzióját keltve – napra pontos dátumok is megjelennek, de ha nem jut az eszébe az elbeszélőnek egy név, a szerző kikeresi a Google-on. Az egyes szám első személyű narrátor ide-oda bolyong az emlékezés által előhívott történetekben, a múlt egyes darabkáiban – előre- és visszaugrások, folytonos kitérők, oldalszálak jellemzik a bőbeszédű, anekdotizáló mesélést, miközben a szülőhelytől, Tiszanánától a Bárkán, Kaposváron és az Ördögkatlan Fesztiválon keresztül a kanadai rendezésekig haladva rajzolódik meg az életút. Egy színházi ember – várt-váratlan kalandokban gazdag – életút-dokumentumaként olvasható visszaemlékezése ez – valójában önreflektív, létösszegző autofikciós regény.
Bérczes László tanár, színikritikus, író, szerkesztő, dramaturg, Jászai Mari-díjas rendező, fesztiválszervező, a szép emlékű Bárka Színház „mindenese”, szakmai és közönségsikert aratott előadások dramaturgja-rendezője, számos színházi könyv szerzője, az Ördögkatlan Fesztivál megálmodója és megvalósítója. A Bérczes. A recenzens többször hallja ezt a nevet gimnáziumi évei alatt, mint bárki másét, miközben a középiskolás színjátszó csoport tagjaként megismerkedik a szolnoki művészeti és kulturális élet szereplőivel. Majd pécsi egyetemista színházasként, megátalkodott alternatívként Bérczes László Kovács Lajosról írt beszélgetőkönyve (Talált ember) élete egyik meghatározó olvasmányélménye. Ahogy később olvassa a Magyar Naplóban, a Színházban, majd a Hajónaplóban a szerző esszéit, kritikáit és műhelybeszélgetéseit. Rendszeresen jár a Bárkába, rajong a Mulatságért és a magyar színháztörténet egyik legnagyobb előadásának tartja a Hazatérést. És most recenzál egy könyvet, amely számot vet és sorsot ír a fikció és valóság közötti szakadékban elhelyezkedő történetek múltba tekintő, de mégis jelen idejű hálójában.
A szerző létrehoz egy főhőst, egy szerepet, akivel lehet beszélgetni, és a beszélgetés közben beleásni, kitárulkozni és felmutatni. Néhol kegyetlenül őszintén. A közvetítő váteszi szerepe mögött pedig egy tébláboló, kételkedő és szerethető ember képe bontakozik ki. A folytonos önreflexiót végző narrátor a későn érő férfi mártírkodó pózát vagy a gyermekes apaként szerelmi bánatban szenvelgő magányos hős figuráját olyan kézenfekvő tapasztalatként rajzolja meg, hogy kétségünk sincs annak hitelességéről. Mint ahogy a háttérből embereket összekapcsoló közvetítő szerep is már ott van a kezdetekben: „Magányosan kezdtem (az elhagyott szerelmes), magányosan végeztem (az árva közvetítő) ezt a kis bekezdést.” Mert már gyerekkorában közvetítő akart lenni, magányosan közvetítette az egyedül játszott gombfocimeccseket, hallgatta a körkapcsolást, az olimpiai tudósítást, és rajongott Szepesiért, majd Vitrayért. A sportanalógiát egy film címének (The Go-Between) megidézésével identitásképző szerepkörré tágítja: „Lehetséges-e a közvetítés, és ha igen, ha nem, volt-e bármi értelme a közvetítő életének?!” Álmában bármelyik oldalon állhat, és lehet közben ő a játékvezető, mert mindenhol ott van, és közben egyiken sem: „Reménytelen álom, amiben ez a gyerek talán csak azt szeretné, hogy mind a két csapatba bevegyék. Gyávaság, megfelelni akarás, butaság, hiúság, naivitás, szeretetéhség.” Az elbeszélő-főhős közvetítő karaktere folyamatosan élesedik, és körvonalazódik az az elbeszélői pozíció, amely az olvasó számára az azonosulás, a ráismerés és a háttérszereplőként benne levés lehetőségeit kínálja: „Amire most emlékszem, az a pontatlan fabulálás, azaz a valóságtöredékek formába gereblyézése. (…) rendet rakok. Azaz lekerekítek egy életet. Történetté alakítom. Valóságot hamisítok. Legyek magamhoz kevésbé szigorú: valóságot teremtek.” Jellemző példája ennek Háy János és Szörényi Levente rosszul sikerült ördögkatlanos beszélgetésének felidézése, amelynek keserédes hangulatát az adja, hogy kamaszkorának az az egyetlen forradalmi tette, hogy az iskola vécéjébe becsempészett Sokol rádión hallgatja kedvenc Illés-számát. Kegyetlen a mediátori szerep: mindegyik oldal a másik oldalhoz sorolja. Mert ami a 90-es években még működött, a 2010-es években, a végletekig megosztott magyar társadalomban, majd a végletekig megosztott színházi szakmában már nem működik: a párbeszédre törekvés. És kirajzolódik egy másik karakterjellemző, az empátia: „Hiszen nem csak értem, amit a másik mond, bele is tudok helyezkedni a szándékába-motivációjába, már szinte magam mondom azt, amit ő. (…) Kik vagyunk, milyen úton megyünk? Befolyásolhatatlan véletlenek és önálló döntések közös, szétszálazhatatlan halmaza adja ki az egyes sorsokat (…) az unásig ismételgetett párbeszédet, kompromisszumot, közös nevezőt keresem akkor is, amikor az már rég lehetetlen. Ragasztani próbálom azt, ami nem ragad.” Hősünk még a harmincas éveiben jár, amikor a kaposvári színház büféjében elhangzik egy Ács János-mondat („Lacikám, nézzél körül, itt rajtad kívül mindenki zsidó”), ami örökre beléégett. Az emlék felidézését így kommentálja: „Zsidózás-e az, amikor azt mondom, engem nem érdekel, ki a zsidó, és ki nem, és különben fel sem ismerem az úgynevezett zsidót?!” Amikor a kaposvári színház nevében búcsúzik Ács Jánostól, gyűlölködő kommentekkel szembesül: „A baj az, hogy a színpadot összekeverem az élettel. Ülök, ragasztok. És nem ragad.” Mert volt, amikor még ragasztani sem kellett, például 1986-ban, amikor egy asztalnál ült Esterházy Péter és Balczó András vagy Fodor Tamás és Dörner György. Az elbeszélő felidéz sértett embereket, analizálja a sértettség belső mozgatórugóit, és a „beteges önkontrollja” miatt képesnek tartja magát azt felismerni. Mert ő „elfojt, benyel és gyomorba szorít”. „Most nagyon kellene közvetíteni, de lehetetlen. Hadiállapot van, a táborok kétfelől lövik egymást és a közvetítőt. A kiöregedett go-between minden szempontból nyugalmazott, felesleges emberré vált.”
A Kötőszavakban a valóságteremtés olyan, mint a színházban a darabhoz kapcsolódó színpadi nyelv megteremtése, közelebbről pedig kísérlet a pillanat megragadására. A közvetítő nem megfejt és nem ítélkezik, hanem mint bárki az életében, tesz egy lépést, „aztán megint egyet. Lesz belőle út, életút. De hogy az út merre vezet, és kit miért erre meg arra? Nincs rá válasz. De a lépések az emberi természetről árulnak el valamit. Ez érdekel mániákusan, mindig is ez érdekelt”. Bérczes közvetítője szerepet értelmez, szöveget elemez, a saját szövegét, és a konfliktusban ellentétes oldalon állók lépéseit figyeli: „Figyelni az emberi természetet, mely látszólag egy rugóra jár, ám valójában kiismerhetetlen.” 2001. február 15-én ötvenéves Bérczes, és szakad a Bárka. A társulat lemondásra szólítja fel az igazgatót. A kibillentés és helyretolás Hamletet idéző dilemmájában hősünk a megtámadott mellé áll.
Bérczes színre viszi az emlékeit. És az emlékek olykor az életet kockáztató, de mindig életben maradó figurák határközeli helyzeteit idézik, mint pl. amikor Anna lányát a várfal lőrésébe „rendezi” egy színházi jelenetben. Az élet is megrendezte a maga istenkísértő jelenetét pár évvel korábban: kislánya a kilencedik emeleti ablakban lógatja a lábát miközben szüleit várja haza. „A személyesség mindent visz. A fikcióban is.” Az elbeszélő felidéz egy kaposvári történetet, amelyben Kerekes Éva egy haldokló anyát játszik a Bérczes által rendezett Háy János-darabban, az Elemben, miközben saját édesanyja meghal: „Hogy Évi haldokló mamaként átcsússzon abba a másik, ismeretlen világba, és annak lányaként jusson el hozzá a hír: elment a mama.” A szerző hosszasan mesél Alvis Hermanis Hosszú életének Trafó-beli előadásáról, ahol „csak” az élet történik. Amikor a személyes tárgyak (például Kovács Lajos botja a Hazatérésben) megjelennek a színpadon. És összecsúszik a valóság és a színház: a darabbéli öregek és édesanyja alakjának felmutatása egy tárgyban, a horgolt terítőben. Vagy Cseh Tamás kalapja: „1990. február 24-én egy kalapban összesűrűsödik ez az egész pocsolyás, taknyos, mozdulatlan idő, amit áthasít, semmissé tesz egy színpadra repülő kalap. A kalap, ami helyretolja az időt.”
Hogy egy ilyen gazdag életpályában mi a fontos, és mi kevésbé, eldönthetetlen. A szerző sem dönti el, hanem rábízza az elbeszélőre és hősére. Hadd indázzanak a történetek! „Hát miféle múltidézés ez a szövegáradat, a könyv, amit írok, amiben nincs egyetlen megbízható adat sem, csupáncsak az, hogyan »ég belém« egy emlék”. Tompa Gábor legendás Hamlet-előadása Kolozsvárott, az 1990-es Cseh Tamás-koncertkörút Erdélyben, a 2011-es szabadkai Cseresznyéskert, Szőcs Géza szuszogása, és talán még az is megtörténhetett, hogy a szolnoki Verseghy Ferenc Gimnázium ablakából Lévai Anikó kinézett a Varga Katalin Gimnáziumban tanító Bérczes Lászlóra.
A Kötőszavak hőse szabad, és szereti a kihívásokat. Őszintén vall sértettségéről és ambíciójáról: „Vajon tudom-e uralni ágáló kielégületlenségemet? Észreveszem-e, amikor bajaimat a világra vetítem? Másoknál észreveszem, még szép.” Bekúszik a gyerekkor. Mintha a 73 éves Bérczes László ülne az utolsó oldalakon megidézett diófán: „én pont nem csináltam meg azt, amire születtem – ez utóbbi ki sem derült.” És kommentál: „Gyerek vagyok még, amikor 1976-ban Szolnokra kerülök középiskolai tanárnak.” A szerzőt beszippantja a színház, Paál István színháza, de az sem úgy alakul, ahogy a mainstream, és még úgy sem, ahogy az alternatívok, hanem úgy, hogy mindig kérdés a számára, hogy valójában a helyén van-e. Annyi időt tölt Szolnokon, mint a legendás Paál István. Persze ez véletlen. Vagy sorsszerűség: a színházra találás.
Az elbeszélő identitáskeresésének legmarkánsabb és legszemélyesebb epizódjai az apa-fiú kapcsolatot feltáró történetek. A színházi valóságok analógiáját többször érzékletesen felvillantó történetmesélés egyik szép példája, amikor a Hazatérés egyik jelenetéből bontakozik ki az apátlan apa epizódja, és az ebből származó gyökértelenség, szeretetéhség őszinte feltárulkozása. Az apa alakja megjelenik Cseh Tamás halálának felidézésekor is: Bérczes agonizáló apja is barackot kért, ahogy a haldokló Cseh Tamás is. A hős identitáskeresésének alig megfogható emlékképe. Mintha az elbeszélőt az intimitás keresése, egyfajta terápiás munka vezetné a színházhoz, az, hogy nem tudja megoldani magánéleti problémáit, és miközben erre képtelen, ezáltal válik alkalmassá a színházcsinálásra: „Annak idején, a tantestület, majd a szerkesztőség elhagyása után, a »színháziak« közege, most mondom ki, akkor ezt nem tudtam, csak megéltem: például az érintés által vált vonzóvá.”
A történetek mesélője olyan, mint annak a népmesének a hőse, aki úgy teljesíti be a sorsát, hogy mégsem. Akinek nincs múltja, nincsen családi indíttatása, de még valódi neve sem igazán. Nem Bérczes, hanem Kriston vagy Barzsó a neve. Mert az apát édesapja édesanyjának testvére neveli fel. Néha igazi hőssé válik, mint 1988-ban, amikor Sütő András üzenetét egy szendvicspapírba csomagolva csempészi át az Advent a Hargitán 100. előadására. És van, amikor ő „a gyáva ember”, mert nem mondja el egy lánynak, hogy már nem szereti, levelet küld, de a levél elveszik, a lány pedig jön. És bár a történelmet nem igazán ismeri, a történelembevaló belevetettséget annál inkább. Az írásban való élés és múltidézés történelmi időket idéz, az 50-es, majd a hatvanas éveket, hiszen 1960-ban, a római olimpia évében már kilencéves a szerző, aki Parti Jánosért izgul, hogy nyerje meg a kenu ezrest. Az 1980-as években folyóiratokat csempész át Erdélybe, de apjának 1956-os tevékenységéről semmit sem tud. Mert azt is látja, „hogy a történelem mozgatórugója a felejtés”.
A fejezetek során egyre erősödik a karakter sajátosságai között a nem tudással összekapcsolódó tanulás hívószava: „Mindig mások által felépített értékrendet követtem. És így épült lassan, talán túlságosan is lassan a sajátom. De hát ez maga a tanulás.” Hősünk folyamatosan tanul, de sosem érkezik meg: „Mi is az a semmit nem tudás (…) Felmentést keresek ezzel vagy magyarázatot arra, hogy immár hetven éve folyamatos nyomkövetésben vagyok? Keresem a követendő mintát, példát, aminek megfelelve végre azt mondhatom, ez vagyok én. Mindez merő ellentmondás: megfeleléssel önmagamra lelni.” És ha tanulás, akkor például Ascher Tamás és a Platonov: „Ahogyan Tamásnál általában az aranymetszésben látunk bele a kizökkent világ végtelen szakadékába.” És ennek a tanulásnak egyre nagyobb a tétje: „De annyit már kapiskálok, hogy a sorok közé rejtett bátorkodó üzeneteknél mintha fontosabb lenne, hogy valaki saját létét csapja-e bele abba, amit létrehoz.” És van, amikor az élet alakítja ezt: a Mulatság előadása Nagyharsányban, az Ördögkatlanon 2009. augusztus 7-én. Amikor Cseh Tamás meghalt.
Az emléknyomok – az előadások, a találkozások, a színész- és rendezőportrék nehezen szétszálazhatók, „mert annyi minden van mindig egyszerre, és én mindig egyszerre szeretném mondani, amit csak egymásutániságában lehet”. A barátságok azon alapulnak, hogy a messziről és mélyről jövőkkel tud azonosulni: Kapával (Mucsi Zoltán), Tesóval (Kovács Lajos) és Szarvas Józseffel. Vagy a barátság és a szeretet történeteinek ikonikus alakjaival: Cseh Tamással és Törőcsik Marival. Az emlékek szövedékei közt előkerülnek a rendszerváltás évei: Ablonczy László és Kerényi Imre, a Jurta Színház és az ellenzéki összejövetelek. Majd a két Vidnyánszky, Alföldi Róbert, Novák Eszter, Nánay István, a mester, és még sorolhatnánk hosszan a neveket. A Háy-darabok sikeres rendezései. A 2012-es JAK-tábor: a két ellenséges oldalon Koltai Tamás és Vidnyánszky Attila. És Bérczes, a közvetítő. Közvetítések, távolodások és közelítések: 40 év személyes színháztörténete. Bár Bérczes szerint elsősorban a színészekről szól a színház, így fogalmazza meg a „the go-between” rendezői hitvallását: „A nézőnek nem a titkot kell megtudnia-megfejtenie, hanem azzal a személyiséggel kell találkoznia, aki teljes lényével hitelesíti, s ezáltal felcserélhetetlenné teszi a színészi jelenlétet. (…) És mindezek mögött-fölött ott lebeg a színpadon meg nem jelenő rendező önző, ám megbocsátható, mit megbocsátható?, magától értetődő személyes vágya: lénye-létezése minden egyes másodpercben láthatatlan hídként feszüljön ki nézőtér és játéktér között.”
Bérczes László megnyugodhat. Ebben a könyvben jelen van. Nem csak színházi rendezőként.
Vissza a tetejére